Érdekes változás tűnhetett fel bárkinek az elmúlt években a rendezvények elnevezésében. A jazzfesztivál szó említésekor régebben színházak, klubok, éttermek, lepukkant vagy felújított művelődési házak juthattak eszünkbe. Aztán a fogalom jelentése bővült, már történelmi kulisszák között, főtereken, templomokban, a Művészetek Völgyéhez hasonló összművészeti programokon pedig már falusi pajtákban vagy szabadtéren a’la Woodstock is rendeztek koncerteket.

A jazz ötven árnyalata animációban elbeszélve. Igazi értőknek való exkluzív különlegesség, aminek ott a helye a jazz és a film érdekes közös történetét reprezentáló sorozatunkban. Ezúttal a szereplője jazz-zenész és a főszereplő a jazz címke is illik rá, mert a jazztörténetet is átíró kubai zenére fókuszál egy ottani zongorista történetét elmesélve. Dobjunk egy jókora követ az állóvízbe, induljunk ki a havannaiak által előszeretettel, de csak néhány Mojito elfogyasztása után hangoztatott nézetéből, hogy mivel a szigeten át zajlott a rabszolgakereskedés - náluk már New Orleans előtt is szólt a jazz. Egy kubaival vitatkozni pedig az álmoskönyvek szerint semmi jóra nem vezet.

A véletlen a kezemre játszott. Épp utaznom kellett, a bőröndbe került a Drifting, a norvég szaxofonos, Mette Henriette új CD-je is, mondván majd a hegyek közt meghallgatom és leírom a véleményemet róla. Így most tapasztalatból állíthatom, hogy ezzel a lemezzel a megismerkedés legideálisabb módja, ha egy nagy erdő közepén álló fogadóban a reggeli tea mellé tesszük a lejátszóba. (Alternatívaként szóba jöhet még egy tengerparti magányos világítótorony is, de ezt még ki kell próbálnom.) Egy unikális lemezhez szokatlan ajánló dukál, pont olyat, mint ez.

A kezdőkép zseniális. Háttal a kamerának fiatal férfi trombitál a sivatagi hegyeknek. Igazi western. Egy magányos megszállott egyedül a világ ellen. Az ugyanis közkeletű tévedés, hogy a western a lövöldözésről és fegyverekről szól. Valójában az öntörvényű emberekről, akik a természet kemény törvényei szerint élnek többnyire egyedül, ahol nincsenek érzelmek, és ahol a gyengék mindig elbuknak. De senki állhatatosabban nem harcol egy ügyért, mint ők, ha hisznek benne.

A zene kiváló, a film érdekes és aktuális, a márciusi Dianne Reeves koncert meg remek apropót is kínált, hogy végre beillesszük a sorozatunkba George Clooney filmjét. Kevés olyan mozi akad, momentán egyre sem emlékszem, amiben a jazzt ilyen eredeti módon használná a rendező.

Csodálkozom, hogy a filmkészítők a ma divatos sorozatkészítő trend jegyében még nem figyeltek fel a Blue Note-ra. A lemezkiadó történéseiből ideális epizódokat lehetne gyártani. Úgy kezdődhetne a történet, hogy valakinek eszébe jut egy rég elfeledett felvétel. Az igazgató leküldené a kóbor raktárosnak vagy hangmérnöknek álcázott emberét a Blue Note trezorjába, ahonnan Indiana Jones poros dobozokkal érkezne vissza a sötét zugok átkutatása után, és letenné a főnök irodájának asztalára.

Ha egy szombat esti koncert után szóba kerül Joe Murany és Joe Laux is, eszünkbe juttat régi Benkó Dixieland fellépéseket és a kalocsai forradalmi ezredet is, akkor már érdemes volt elmenni. Pedig előtte még arról beszélgettünk a régi zsinagóga felé sétálva, ami az egyik legjobb akusztikájú koncerthelyszín Győrben, vajon miért számított a ragtime és a dixieland nálunk mindig egy kicsit mostohagyereknek.

A tudomány területén évekig tartó kutatások és eredeti publikációk sora kell hozzá, hogy ismert és elismert legyen valaki. A csillagászok között néha a véletlen szerencse is elég, jókor kell jó felé nézni. A jazz égboltjára ma két dolog repíthet valakit rövid idő alatt: az istenáldotta tehetség, meg a közösségi média. Ha mindkettő adott, akkor bukkanhat fel úgy valaki a jazz planétán, mint Samara Joy, átvéve 23 évesen két Grammy-t, ahogy ő tette Los Angelesben február 5-én.

Steve Jobs hivatkozott az igazából nem is Picassotól származó idézetre, mikor a Macintosh létrejöttéről kérdezték: „A jó művész másol, a zseniális meg lop.” Nos, Antonioni meggyőz minket arról, hogy ez merő tévedés. A zseni teremt. Ha az a kérdés vetődik fel, hogy létezik-e olyan kultikus film, ami ma is gond nélkül nézhető és hat, mert ugyanolyan aktuális és izgalmas tudott maradni, mint megszületésekor, akkor 1966 óta adott a válasz: a Nagyítás. Ha pedig a Jazz+Film sorozatban is helyet kap, akkor ebből nyilvánvalóan következik, hogy a zenéje ezer szálon kötődik a jazzhez. Hogy ez a film ilyen kiváló legyen, ahhoz pontosan Herbie Hancockra volt szükség.

A tavaszi szél állítólag vizet áraszt, de ha ráadásul kelet felől fúj, akkor az utóbbi időben a tapasztalatok szerint Japántól Izraelig tehetségek sorát repíti a jazzvilág színpadára. A trend legalább olyan dominánsan érzékelhető, mint mikor a múlt század első felében Dél-Amerika rúgta be az ajtót, és sok mindent átírt egy kicsit, mára megkerülhetetlen markáns tényezővé vált. Most Szingapúrban keltezett album érkezett, amiből megérthetjük, milyen energiák mozgatják az ázsiai áramlatot. Ráadásul a lemeznek egy fontos magyar vonatkozása is van.

Az 1998-ban alakult győri zenekar idén ünnepli negyedszázados fennállását. Az interjúból kiderül, hogyan motiválta egy volt tanítvány a győri zenekar megalapítását. Van-e hasonlóság egy big band és egy kórus vezetése között? Az is szóba kerül, a karrierépítésben lehet-e szerepe annak, ha egy karmester szeret táncolni? Csorba Jánossal a zenekar alapító karmesterével Iván Csaba beszélgetett.

Rajzfilm eddig csak egyszer kapott helyet a válogatásunkban, de az egy vadiúj produkció volt. Létezik azonban egy magyar animáció, aminek egy jazz+filmes sorozatban szerepelnie kell. Ternovszky Béla munkája, a Macskafogó harminchat éve készült. Ha szilveszterkor megkeresi valaki a netes kínálatban, vagy valamelyik csatornán felbukkan, akkor a gyerekek és a felnőttek is jól fognak szórakozni. A jazz kedvelőinek pedig segítünk, hogy most más szemmel – és füllel – lehessen megnézni. Mert a zenéje érdekes, és a komponista Deák Tamás lévén egyértelműen erős a jazz inspirációja. Ami nekünk jó jel.

Kodály Zoltán meg volt győződve arról, hogy az emberiség boldogabb lenne, ha mindenki megtanulna zenélni. Fenyves Márk pedig úgy véli, hogy ezt legpraktikusabb a gitározással kezdeni. Ezért elkészítette a programhoz a módszertani útmutatót. Míg a nevezetes módszer kitalálója meggyőződéssel vallotta, hogy nem érnek semmit a bölcs elvek, ha nincs senki, aki szívvel-lélekkel és kellő megszállottsággal úgy tudja ezt közvetíteni, hogy közben még azt is elhiteti hallgatóival, játszani öröm. Boldogabb leszel, ha megpróbálod. A Fenyves Quartet ennek szellemében készítette ezt a lemezt.

A Bécsben élő Dés András megjegyzésére, hogy az osztrák jazzt a magyar közönség szinte alig ismeri, nem könnyű ellenérvet találni. Az, hogy néha eljutunk a Porgy and Bessbe, de jellemzően az oda érkező sztárok kedvéért, még nem bizonyítja, hogy ismerjük az ottani zenészeket, produkciókat. Az 1962-ben Stájerországban született Christian Muthspielről például vajon hányan tudják, hogy képzett klasszikus zenész, kiváló zongorista és harsonás, idővel pedig elismert karmester és komponista lett, miközben a jazz vonzásába került.

A Blue Note a 2020-as első kiadás fogadtatásán felbuzdulva hozta ki a második válogatáslemezt az újragondolt régi Blue Note felvételekből. Az alapötlet ugyanaz: felkérték a brit jazz, soul és R&B szcéna feltörekvő tehetségeit, készítsenek modern feldolgozásokat a maguk szája íze szerint.

Novemberben jelenik meg a Fenyves Quartet új lemeze "The Sweetest Love of All" címmel. A zenekar ötödik születésnapján a negyedik lemez apropóján beszélgettünk a zenekar gitáros névadójával, Fenyves Márkkal. Nem csak az album, hanem az is szóba került, hogy a mai zenei élet melyik sajátossága zavarja leginkább.  

Mi a pálya Emmet? Cohen válasza egyértelmű. Ez az album is Harlem öröksége előtt tiszteleg. A 2020-ban elindított Live From Emmet's Place-szel megírta a GPS-t, a 2021-es nálunk is méltatott Future Stride-dal ezen a nyomvonalon haladt tovább, most pedig felrakta a legfrissebb CD-t a térképre. A fiatal jazz-zongorista generáció egyik „ékköve” úgy tiszteleg a tradíciók előtt, hogy egyben új életre is kelti azokat. Nem régész, aki előás ősi relikviákat megelégedve a leporolással, hanem az „ősi” technikai és kompozíciós hagyományokat követve a jazzreneszánsz művelője.

Mennyi esélye lehet annak, hogy egy 1994-ben életre hívott zenekar, akik elkészítettek egy azóta is roppant népszerű lemezt, a MoodSwinget, és a közönség és a szakma elismerését is kivívva koncerteken is játszották az anyagát, 2020-ban egy új album kedvéért újra összeálljon?

Ez a lemez azt juttathatja eszünkbe azonnal, hogy a mainstream jazz otthona 2020 óta egy ötödik emeleti lakás New Yorkban. A járvány kitörése után neki jutott eszébe, hogy a nappaliból Live From Emmet’s Place címmel lehetne egy sorozatot közvetíteni a megvonási tünetekkel küszködő jazzereknek. Emmet Cohen a Harlemben lakik egy komfortos kicsi helyen, kezdetben megtette a mobil, de a közvetítések sikere után már kezdte megtölteni a lakást a profi világítás és hangosítás kelléktára, így egy előadásra 8-10 protekciós tudott csak „regisztrálni”, hogy a helyszínen hallhassa. Az ötlete annyira bejött, nézettsége akkor és azóta is olyan elképesztő mutatókkal bír, hogy tanítani fogják a médiatörténeti szemesztereken.

A középgeneráció dreamteamje Joshua Redman vezérletével jövő hónap elején lép fel a Zene Kozmikus Palotájában, most pedig megmutatták fiatalok a színpadán, hogy kiapadhatatlan az utánpótlás. Mivel a Müpa Liszt Ünnepének alapkoncepciója az, hogy a Liszt életművet jellemző kiemelkedő minőség, műfaji sokszínűség és formai gazdagság jelenkori reprezentánsa legyen a fellépők produkciója, állíthatjuk nyugodtan, hogy Ravi Coltrane formációjának keddi koncertje a jazz térfélről valódi telitalálat.

„Filmzenét írni szórakoztató, de semmi sem tudja felülmúlni a koncert hangulatát, amikor egy jazz-zenész egy klubban közönségnek játszhat."              Terence Blanchard

Az italianita kifejezés annak a hallgatólagosan elfogadott elvnek a neve, hogy az európai klasszikus zenében mindenki az olasz mesterektől tanulta el a „szakmát” évszázadokon át. Ha a jazz esetében is létezne ilyen kifejezés, mondjuk american style lehetne a neve, hiszen a 20. század eleje óta mindenki amerikai mintákat követett, ha bevallja, ha nem. A „céhek” teremtette mesterségbeli tudásra büszkék is, szeretik megmutatni a világnak. Ezért születnek az olyan filmek is, mint például a tévének szánt Louis Armstrong - Chicago Style 1976-ban.

A film és a jazz kapcsolódási pontjait bejáró sorozatunk komoly gyűjteménnyé nőtt idővel, de az egyik koronaékszer eddig hiányzott belőle. Ha valaki arra kér, mondjak öt filmet, amit egy jazzrajongónak látnia kell, mindig ez az egyik a felsorolásban. Az amerikai-francia koprodukció igazi kultikus jazzmozi, tulajdonképpen egy amerikai Párizsban történet, de nagyon nem Gershwin modorában.

Az irodalom és a jazz kapcsolatával már többen foglalkoztak változó színvonalú munkákban. A film és jazz közös pontjainak feltérképezésében szerencsére szerepet vállalt a mi szerkesztőségünk is. A képzőművészet és a jazz kapcsolata viszont ritkán téma a jazzlapok hasábjain, mert ehhez bizony mindkét területhez konyítani kell. Nem is próbálok úgy tenni a netről gyűjtött tényekkel, mintha ez nekem otthonos terület lenne, inkább azt szeretném, ha megnéznék ezt a tematikája miatt kuriózumnak számító vállalkozást, ami ezer szállal kötődik a jazzhez és nagyon szórakoztató.

A Paloznaki Jazzpiknik a Pori Jazz kistestvére. Lássunk néhány hasonlóságot: Pori a Botteni-öböl partján fekszik, Paloznak egy sétányira a Balatontól. A Nagyszínpadok lejtős, füves dombok alatt állnak, előtte a közönség Woodstock hagyományait követve heverészhet, sétálhat és táncolhat, az élelmesebbek és kényelmesebbek még a kellemest is összeköthetik a még kellemesebbel, elpoharazgatva az alkalmi vendéglők teraszán és padokra telepedve nézhetik a koncertet.

Néhány éve többször Balatonboglárra akartam eljutni komoly energiákat mozgósítva. A Balaton-átúszáson, minden tapasztalt nevező tudja, félúton nem ajánlatos megállni. Mostanában pedig egy másik célpont vonz ide: a Kultkikötő. Ezt ne a tóparton keressük, egyszerűbb az autópálya központba vezető kijárója felöl érkezni. Aki ismeri a kilátó alatti parkolót, meg is találta.

Jó hírem van Marciac, Barcelona és San Sebastian jazzkedvelőinek, és mindenkinek, akinek jegye van a turné bármelyik következő állomásának a koncertjére. Diana Krall élete formájában zenél. Ez egyben rossz hír azoknak, akik nem jöttek el História Kertbe a VeszprémFest nyitó napján, mert jó messzire el kell utazniuk, hogy meggyőződjenek az állítás igazáról. Mondom, Diana Krall jobb, mint valaha, pedig valaha is nagyon jó volt. Azért választottam címként az egyik legismertebb standard variánsát, mert ez így kiválóan összefoglalja a véleményem lényegét.

Valószínűleg utoljára láttuk őt színpadon. Ezt a koncertturnét már el kellett egyszer halasztani, s most a lekötött programok után nem vállal több fellépést Európában. Emlékezetessé tette a búcsút, az biztos. Nem azért szerettük, mert valamikori önmagát idézte, annak szólt gyakran az ováció, hogy még mindig piszok jó zenész. Ha lesz Év koncertje szavazás, nálam az egyik tuti jelölt megvan.

A Kaliforniának szentelt szemeszter újabb előadását láthattuk és hallhattuk szerda este a Müpában. Múlt pénteken a San Francisco Jazz Collektive lépett fel, most a west coast - itt most helyénvaló a szó – emberemlékezet óta együtt muzsikáló két ikonja.

San Francisco és Budapest között mostanában nem indul közvetlen járat, ezért minden személyes találkozást meg kell becsülni. Melyik zene jut eszünkbe elsőre Friscoról? Nem jazzdal, hanem Scott McKenzie életörömről szóló himnusza a virágokról és a szerelemről. A lazaság mára messze tűnt örök nosztalgiája. Nem a szomszédban van SF (igaz, a repülőúton lehet olvasni, koncertfilmeket nézni), ha tehát azt hallja az ember, hogy Kalifornia házhoz jön, akkor egy pillanatig sem kérdés, hogy el kell menni.

Nem volt szüksége senkinek a legmodernebb jazzdetektorra, hogy csütörtök este Budán a Csörsz utca felé vegye az irányt a nyári melegben. A jelen egyik legmaghatározóbb és legeredetibb szaxofonosa, Kenny Garrett lépett fel a GetCloser jóvoltából. Ráadásul helyzeti előnyben voltam, mert ajánlót írtam az új lemezről megjelenésekor, most újra betettem a kocsiba, hogy útközben „átnézzem” az anyagot. Nagyjából sejtettem mi következik.

Könnyű dolga lesz annak, aki a jazz tantárgyból a konziban az érettségin a latin jazz tételt húzza, és ott volt a győri koncerten. A Bartók Tavasz idei koncepciója – hogy legyen ez egy országos fesztivál - elhozta a győri olimpiai csarnokba a latin jazz állócsillagát, az eddig tíz Grammyt vitrinbe tett trombitást. Arturo Sandoval felmenői között biztosan rendelkezik mágusokkal és varázslókkal, mert nem csak a fiammal mentem koncertre, ami emberemlékezet óta nem fordult elő, de kifelé sétálva megállapodtunk, hogy legközelebb az unokákat is magunkkal hozzuk.

„Sok jazzmuzsikus Los Angelesbe megy kényelmesebb életet keresni, aztán abbahagyja a zenélést” mondta egyszer nem minden él nélkül Sonny Rollins. Bolla Gábor már fiatalon a keresztútnál a nehezebbet és kockázatosabbat választotta - előbb Koppenhágába, később Münchenbe költözött – és most pont ennek köszönheti, hogy mára ott szerepel Európa jelentős és karakteres tenor- és szopránszaxofonosainak térképén.

Végre újra nem volt könnyű eldönteni, hogy hol ünnepelje egy jazzkedvelő április 30-án a Nemzetközi Jazznapot. Néha a hely szellemisége a döntő érv, máskor az előadók kvalitásai. Idén az Opus ajánlatának nálam nem volt riválisa. Azzal az ígérettel invitálta ugyanis a vendégeit szombaton a népszerű belvárosi klub, hogy részesei lehetünk egy kicsit mi is a jazztörténetnek, az International Jazz Day-t stílszerűen két magyar világsztárral a fellépők között ünnepelhetjük. Szakcsi Lakatos Béla és Tony Lakatos esetében ebben nincs is semmi túlzás. A megtelt táblát ki is lehetett tenni nyolc órára.

Szombaton a Bartók Tavasz rendezvényeként Branford Marsalis professzor előadása csábította Pestre a kortárs jazz kedvelőit. Tartott is a szerkesztőségünk egy kihelyezett megbeszélést az első emeleti páholyban, mert a beígért mínuszok és a hó természetesen nem tarthat távol egy vérbeli szakírót. Világpremierekre járunk mostanában a Müpába, hiszen a megrendelt, de a járvány miatt be nem mutatott művek kottái végre életre kelhetnek. Legutóbb Chick Corea kompozíciója, a Concerto for Trio posztumusz előadását élvezhettük itt. Elvégre a kotta mégsem olyan, mint egy színdarab könyv változata, amit akkor is értőn tudunk „olvasni”, ha színpadon nem játsszák el nekünk.

Annak, hogy milyen abszurd világban élünk, hétfőn este mindannyian tanúi lehettünk. A szeansz helyszíne a Müpa, melynek egyik fontos védjegye, hogy kedveli a különleges produkciókat. Pont ezért szeretjük. Most ráadásul egy exkluzív ajánlattal csábított minket kedvenc koncerttermünkbe: egy világpremierrel. Igazi kegyelmi pillanatra számíthattunk, hiszen grátiszként még azt is megígérték, hogy a kamionok sem közlekedhetnek ez idő alatt, nem lesz szükség maszkokra, és galambok ülnek majd verebekhez. Több mint bíztató.

A MOMKult bejáratánál még nem lehetett előre sejteni, mi fog történni, óvatosan – reméljük maszkban utoljára - szállingóztak az érdeklődők. Még Kleb Attila felvezetőjénél, aki a GetCloser szíve-lelke, sem számítottunk arra, ami következett. Előre nem prognosztizált földmozgást észlelnek péntek este Budán 10 körül a Csörsz utca közelében. Az epicentruma a szeizmográf szerint a MOMKult tájékán lehetett.

Ennek a lemeznek története van. 2022 novemberében lesz a 65. évfordulója a Village Vanguard első élő felvételének, akkor Sonny Rollins koncertjét vették fel. 2007-ben mozgalmas év volt McBride számára: a Carnegie Hallban lépett fel szeptember 18-án pont Sonny Rollins-szal és Roy Haynes-szel (Rollins első fellépésének 50. évfordulóját ünnepelték), és megkereste a Village Vanguard tulajdonosa, Lorraine Gordon az azóta a kortárs amerikai jazz Midas királyává vált bőgőst és basszistát, hogy lépjen fel a klubjában. Egy kikötése volt, mert jól ismerte vonzódását más műfajokhoz, hogy ne legyen funk, ne legyen pop, igazi jazz szóljon. Ekkor alakult meg az Inside Straight, amelyben még Carl Allen dobos, Steve Wilson szaxofonos, Eric Reed zongorista és egy McBride által felfedezett őstehetség, Warren Wolf vibrafonos játszott. Egy hét eredménye egy lemezszerződés lett a Mack Avenue-val.

A Rómer Jazzklub felé sétálva roppant szellemes felkonferáló „szövegriffet” találtam ki, amit már soha senki nem fog olvasni. Felülírta az élet. A koncert előtti szokásos köszöntője előtt Csurák Erzsébet, aki évek óta Győrbe szállította a minőségi koncerteket, bejelentette, hogy eljött a búcsú ideje, ez a Rómer Jazzklub utolsó eseménye. A közönség a róka fogta csuka szituációban érezhette magát, se köpni, se nyelni nem tudtak a meglepetéstől, Mátyás király meg épp nem jött el, hogy igazságot tegyen.

A kubai zongorafenomén 91-es Dominikai Köztársaságba emigrálása után 1996-ban Miamiban a kubai diaszpóra kellős közepén telepedett le. Addig a látóhatáron Gatsby zöld fényét láthatta jó látási viszonyok mellett, akkor pedig olyan partnerekkel játszhatott azonnal, mint Ron Carter és Jack DeJohnette. Nem véletlen, hogy a 2010-ben a közreműködésével alapított 5Passion kiadónál (15 év és 13 lemez után szakított Rubalcaba a Blue Note-tal). Az egyik első ötlet az volt: csinálnak a triumvirátussal egy trilógiát. Mondhatnánk akkor, hogy a pianista sorrendben 34. albuma egy nosztalgialemez – de nem az. Inkább egyéni karakterű mainstream jazz, lendületes ritmusszekcióval és jellegzetes groove-val. Vagy, ha úgy tetszik, lenyűgöző zenés beszélgetés afro-kubai ritmusban.

A hangszertokba helyezett hangosbeszélő fotója a borítón világos metafora a zenészek szándékáról. A muzsikusok Amerikában gyakran felvállalták a társadalom válságos időszakaiban kritikus véleményük megfogalmazását John Coltrane-től Bob Dylanig, Zappától Joel Rossig hosszú a lista, legutóbb itt Immanuel Wilkins Omega albumának bemutatásakor került szóba. Európában ez kevésbé acélos jelenség, ezért is szólt akkorát: a BMC lemeze az Academié Charles Cros értékelése szerint a legjobb tíz album közé került.

Keressünk egy kényelmes fotelt, készítsünk ki egy pohár finom italt, csak ezután kezdjünk a cd meghallgatásába. Legpraktikusabb, ha József Attila tanácsát szem előtt tartva tesszük a lejátszóba Gadó Gábor új lemezét: csak az hallgassa a felvételeket, aki kedveli őt, ismeri az utat, amit az elmúlt évtizedekben bejárt. Még jobb, ha érti és értékeli is a motivációját, ami eddig vezette. Mert már a Franciaországba költözésének egyik oka is a 90-es években az volt, hogy itthon a zenészek biztosra mentek, a járt út elhagyásával nem kockáztattak, ő pedig új hangzásokkal kísérletezett.

A szerkesztő előrukkolt az ajánlattal, amit nem lehet visszautasítani. Ha már rendszeresen publikálok filmkritikákat máshol is (a Jazz+Film rovat elindításában is tevékeny részem volt), a jazzt meg köztudottan szeretem, miért ne írnék a Soulról, hiszen több szállal is kötődik a jazzhez. Megnéztem, itt olvasható a válaszom.

- Nem is gondoltuk, hogy ennyien eljönnek, és erre a zenére még szükség van – köszönt el Dresch Mihály a második ráadás után szerda este a győri jazz klubban. Persze gondolja hozzá mindenki a bajuszpödrést és a rejtett mosolyt a száj szegletében.

Még a covidkorszak előtt jelent meg ez a lemez, de egy különleges aktualitás adja, hogy most mutassuk be. Mary Stallings december 9. és 12. között a Dizzy’s Club színpadán lép fel, és Emmet Cohen triója kíséri, aki a modernkori jazzreneszánsz legimpulzívabb zongoristája. Hogy miért, azt az Emmet Place című zseniális sorozatában (nemrég pedig a BJC-ben is) megmutatta.

A Glenn Miller élete című film úgy kezdődik, ahogy Hollywoodban a forgatókönyvíró iskolában tanítják: egy lepukkant hórihorgas zenész sóvárogva néz Los Angelesben egy meredek utca tetején épült zálogház kirakatában egy harsonát. Aztán beballag, hogy kiváltsa. Nyilván nem először, mert a boltos kedves ismerősként köszönti. Mikor pedig kiderül, hogy barátját várja, mert épp munkája lesz, végre újra zenélni fognak, a tulaj még ugratja is: „Bezzeg ő nem jár a zaciba”, mire jön is a riposzt: „Nem lenne könnyű dolga. Zongorista.” Később a kereskedő hívja fel figyelmét Ben Pollack épp akkor szerveződő új turnéra készülő zenekarára, ami esélyt kínálna az állandó munkára.

„Nem számít, hol vagy, kivel játszol, mit értél el, soha ne legyél elégedett. Ha túl magabiztos vagy, akkor valami nincs rendben.”

Kenny Garrett új korongja, aki szerencsére nálunk is gyakori vendég volt az elmúlt években, az év lemeze választás egyik esélyese lesz idén. Nem kockáztatunk túl sokat a kijelentéssel, mert a szakma és a közönség is vitán felül a legvirtuózabb altszaxofonosnak tartja Amerikában. Elég, ha annyit mondok, a 2021-es Newport Jazz Fesztiválra elment meghallgatni(!) koncertjét Kamasi Washington, Robert Glasper, Immanuel Wilkins és Terrace Martin is.

Készült néhány emlékezetes film még az elmúlt század vége felé, amit a jazz miatt érdemes megnézni. A „Mo’ Better Blues” például pont ilyen. 90-ben készült, nem a jazz-biopic vonalba illeszkedik, de valódi jazzmozi. Spike Lee jegyzi a forgatót és a rendezést is, sőt amolyan fekete Woody Allenként az egyik fontos karaktert is ő játssza a filmben.

Aki már látta a filmet, tudja, a cím egy szójáték, Aretha Franklint elkísérte egész életében a gyerekkorában ráragadt becenév. Aki már látta a filmet, azt is tudja, hogy nem szabad 145 perces filmet csinálni egy csodálni való istenáldotta tehetségről sem. Mert egyszerűen nem praktikus. Liesl Tommy debütáló rendezőként túl nagy fába vágja a fejszéjét, amikor Aretha Fraklin egész életét el akarta mesélni a mozijában.

Ha ezt a kérdést este a Harlemben szegezi nekünk valaki, Martin Scorsese Taxisofőrje juthat az eszünkbe. Ha Joel Ross teszi fel, akkor is van benne provokáció. Aki a friss szelekre kíváncsi, melyek megmozgatták a levegőt New York újra nyitó klubjaiban, azoknak ajánlom ezt az albumot. Mikor áprilisban a MagyarJazz lemezajánlójában felvázoltam a Juilliardon végzett induló ifjú jazzerek koncepcióját a zenéről Immanuel Wilkins Omega albuma ürügyén, megemlítettem chicagói születésű, Brooklynban élő Rosst is a megújulás központi figurájaként.

Szerencsés voltam, hogy a július 14-én kezdődő négy napos fesztivál első három napján sikerült az esti koncertekre eljutnom. A fesztiváloknak is megvan a maga kémiája, ami újra és újra visszahozza a zenészeket és a közönséget is. A boglári rendezvény vegyésze, szíve, lelke, fő szervezője Szalai Tünde. Jósoltak vihart, tornádót, de ő mosolyogva mindig azt mondta: „Nem lesz gond, Gyula velünk van”. Az idei programot ugyanis a haláláig minden fesztiválon fellépő Babos Gyulának dedikálták.

A Müpa a hazai koncertélet szentélye. A kapunyitás előtti pánikra a „pszichológusuk” a jazzkedvelőknek is megtalálta a leghatásosabb ellenszert. Emlékszem, egy éve pont erre a koncertre készültem (tavaly július 6-án lett volna). Klasszis fellépőket hívtak tehát. Ez valójában nem egy produkció, ők a jazz egészét, múltját és jelenét egyszerre reprezentálják. New York válogatott zenészeiről van szó.

Szerencsénkre a BMC Records profiljának az egyik legkarakteresebb területe a kortárs kamarajazz. A kivételezett helyzetnek köszönhetően a trend kiváló képviselői gyakran járnak nálunk, a stúdióban felvett anyagok pedig élőben meghallgathatók az Opus Jazz Club koncertjein. Száz éve egy szalonba bejutni kiváltság volt, ahol a művelt és jó ízlésű elit társasági szórakoztatásáról az őket invitáló vendéglátók gondoskodtak, aminek fontos része volt a kamarakoncertek megrendezése is. Ma ehhez csak a most újra nyitó klubokba kell bejutni, ha épp nincs teltház. Előbbi tágas nappalikban zajlott, utóbbi földszinti kis térben, ezért a zenében praktikusan a duó vagy trió formáció jöhet szóba, legfeljebb a quartet. Ennek már anno komoly kottairodalma is volt. A kamarazene személyessége kis térben hat igazán.

Billie Holiday élete két szóval leírható: szép és szörnyű. Most ráadásul egy speciális dupla ajánlót olvasnak ennek kapcsán, mert egyszerre szeretném felhívni a figyelmüket egy filmre és egy lemezre.

Legutóbb a Dresch Quartet Árnyékban albumát ajánlottam itt, most a Fonónál megjelent másik gyűjtemény – ha úgy tetszik a Dresch Enciklopédia második kötete – következik az Ongaku. Pár éve Cserfőn egy présházban üldögélve mesélt Dresch Mihály egy koncert előtti arról, hogy jutott el az ősi magyar zene és a jazz szintéziséhez. (Akinek van kedve utánakeresni, szerkesztett változatát elolvashatja a Győri Műhely 2004/1-es számában).

Hogy mi a jazz blues gitározás lényege, azt nem csak tanítja növendékeinek Fenyves Márk, de meg is mutatja a most megjelent anyagban. Legutóbb a Don’t Miss the Band album ürügyén 2020. július elején írtam róluk a MagyarJazz-nek. Nem véletlenül használom a talányos anyag szót, mert ez nem lemez (a lemezgyárak és stúdiók is alapjáratra kapcsoltak a járvány idején). 2021. márc. 19-én rögzítettek egy online koncertet a Jókai Klubban, és ez jelent most meg a megosztókon. Sőt a YouTube-ra is felkerült egy szűk órás változat.

Megjelent két kötetben a legújabb Dresch Enciklopédia.

„Kezdetben volt a jazz, aztán az Úr megteremtette a világot”. Ez volt évekig a rádióműsorom mottója. Mostanában a folytatása lett aktuális: „Ha már minden elhallgat, a jazz még akkor is szólni fog”. Immanuel Wilkins új albuma győzött meg erről.

A spanyol ajkú Amerikában izgalmas zene nélkül nem létezhetett karnevál békeidőkben. Besétálni Riótól New Orleansig bárhol egy utcabál közepébe, garantáltan életre szóló élmény. Mert képzett táncosként jött ki onnan bárki, akkor is, ha nem akarta. Chick Corea, aki sajnos már az égi színpadon zenél tovább, megtanított minket arra is, hogy a latin jazz úgy tud visszavinni a jazz táncos aranykorába, hogy az örömzene érdekében a virtuozitásból nem enged egy jottányit sem.

Volt a Nyugati térnél egy reklám, ami a műfaj Oscarját érdemelné. Egy mozgásérzékelővel felszerelt monitoron Curtiz a rá jellemző nyers és szarkasztikus modorában tett megjegyzéseket a járókelőkre. Aki pedig elég bátor volt, hogy a felszólításának engedve odaálljon a sárga körben fekete talpakra, azt villámgyors castingolásnak is alávetette. Többnyire azzal a végkövetkeztetéssel: „Maga nélkül meglesz Hollywood!”

A JazzFilm rovat iránti érdeklődés jelzi, a MagyarJazz olvasói örülnek, ha tovább írjuk a jazz és a mozi találkozásainak történetét. Eddig a friss kínálatból válogattunk, de a múlt is egy aranybánya a témában. Most például egy régi gyöngyszemet választottam. A film remek, a jazz pedig, ami szól, igazi kuriózum. Miles Davis az egyik termékeny és innovatív korszakában komponálta. Szóval biztosra mehetünk, a siker garantált.

A blues nem a vidámságról szól. Inkább az élet fájdalmas néha kegyetlen próbáiról. De nem is a szomorúságról. Branford Marsalis szerint, aki a film (és a CD) zenei anyagát gondozta, ez az afrikai kultúrából érkező muzsika a nyelv, amin elmondhatták az ide hurcoltak saját történeteiket. Ezért mindig a keserűség és a büszke lázadás zenéje egyszerre, az élvezettel dacolás balladája. Ha jól játsszák.

Ilyen filmet csinálna Banksy, a street art fenegyereke, ha érdekelné a mozi. A tavaly májusban debütáló sorozat üzenete egyértelmű a jazz kedvelőinek: ne izguljatok, a jazz nem hal meg, és nem költözik be végleg a panoptikumba sem. Köszöni, jól van, máshol és máshogy, de él és virul tovább.

Mikor kerülhet egy 2020-ban a Sundance Filmfesztiválon bemutatott film ajánlója a MagyarJazz felületére? Ha rendhagyó, mert a filmben a jazznek dramaturgiai szerepe van. A producereket a film megszületésétől érdekelte a jazz. Már az első (csak részben) hangosfilm is a Jazzénekes volt 1927-ben. Hollywood gyorsan ráérzett, hogy filmzeneként is jól működik, és néhány zenész karaktere épp elég érdekes ahhoz, hogy a sztorit is el lehessen adni vele. Megjelentek azok a mozik is, mikor az Amerikában közismert jazztörténések a háttérben zajlanak, de azok befolyásolják a szereplők életét. Ez tipikusan ilyen film.

Képes lehet a mélodie ötven árnyalatát illusztrálni ma egy album?  Anastasia Razvalyaeva nyilván hitt benne, mikor megkereste a kísérletezéseket mindig felvállaló Harcsa Veronikát az ötletével. (Hogy tőle sem idegen az ilyesmi, azt jól jelezte felbukkanása az örmény népzene világzenei adaptálására vállalkozó Deti Picasso, azaz Picasso Gyermekei fellépésein.) A polgári szalonok közönségének szánt népszerű műfaj volt a mélodie, francia költők megzenésített verseit adta elő egy klasszikus énekes zongorakísérettel. A Debussy NOW!, ez a modernkori Debuss(y)eia ennek a 21. századi változata.

Miért hasznos az, ha egy középiskola gondnoka szereti a zenét? Mert különben 2020-ban az Impulse! Records nem adhatta volna ki egy 1968-as októberi kaliforniai koncert felvételét. (Ráadásul olyan exkluzív ajándék rejtőzik a borítójában, mint a koncert eredeti plakátja!) Vannak a jazztörténetben kegyelmi pillanatok. Monk Palo Altojához talán csak 1963-ban rögzített Coltrane album, a Both Directions at Once hagyatékból előkerülése hasonlítható. Sonny Rollins szellemesen azt így aposztrofálta: „Olyan ez, mint felfedezni egy új kamrát a gízai nagy piramisban”.

Mit tehet egy szakíró, mikor az élő jazz hiányában elvonási tünetei jelentkeznek? Választ egy koncertlemezt, amin autentikus modern jazz szól. Ehhez pedig nincs ideálisabb választás Dayna Stephens 2020-ban megjelent új albumánál.

Marta Sanchez zeneszerzői és muzsikusi világa egészen eredeti, felénk, talán kevésbé ismert. Kellett különlegességéhez az is, hogy Madridban nőjön fel, és a Királyi Konzervatóriumban klasszikus zenét tanuljon, aztán a jazz és a kortárs zene kurzusai következzenek. Kompozíciói sokkal izgalmasabbak, hiszen a kamarazene, a népzene és a jazz egyenrangú elemek benne anélkül, hogy engedményt tenne a populizmusnak. A legjobb definíció munkáira: kamarazenekari jazz.

Rendhagyó lemezajánlóra inspirált Brad Mehldau. Régóta vallom: a jazz valójában gondolkodásmód és életforma. Azok szeretik, akiknek az élet legizgalmasabb kihívása a tehetség kipróbálása, a határok keresése. Számukra az endorfin termelésének leghatásosabb módja a váratlan szituációk megélése, a megoldása pedig a teremtő kreativitás. Ezért marad mindig rétegműfaj, mert az emberek többsége nem így él és gondolkodik.

Most vált aktuálissá 1981-es lemezének címe: Voice from the Past. Elment a jazz bőgőzés egyik legsokoldalúbb és legnagyobb hatású képviselője, 85 éves korában elhunyt Gary Peacock.

Nem ez lesz az a lemez, amit sokáig nem adunk vissza ismerősünknek, hátha nálunk felejti. Mivel évfordulós is, meg ünneplős is, és mivel nagyra értékelem Balázs Elemért, úgy jártam, mint a szülő, akinek el kell döntenie, hogy elmondja-e őszintén a véleményét, megkockáztatva a neheztelést is, mert azzal segít igazán, vagy diplomatikus lesz. Gyerekeknél a kritika hosszú távon mindig bejön, válasszuk inkább ezt. Mert szó nincs róla, hogy rossz lemez lenne ez, csak talán túl sok mindent akar bizonyítani, túl sok felé elindulni. Túl lett gondolva, mint teszi ezt gyakran Guardiola a taktikával a fociban.

„Bolond vagy?”- kérdezte Dewey Redman a fiától, aki miután 1991-ben a Harvardon megszerezte diplomáját, beiratkozott a Yale-re, de az első félév végén otthagyta, és Brooklynba költözött jazzt játszani. Nem ő nevelte fel, és pont ugyanezt tette anno persze, a tanári állását otthagyva Texasból San Francisco felé vette az irányt szaxofonjával. Ismétlődhetnek a sorsok?

Az album július 10-én jelent meg, elég friss tehát, bár 2019 végén rögzítették  a  Los  Angeles-i Chalice Stúdióban. Hét szám található a vinyl lemezen cirka 23 perc játékidővel, így praktikusan játszható rádióban is. Korábban kihoztak két klipet, ezek elég népszerűek a közösségi oldalakon. A Dinner party egy új formáció, a modern crossover szupergroupja, mely bemutatkozó lemeze címéül a csoport nevét választotta.

Kirakat: Don’t Miss the Band   
A showcase szó gyökeret vert a honi zenei életben, mert praktikusan rövid és jelentéssűrítő. A magyar jazz fiatal generációjának jó lehetőség a megmutatkozásra. (A magyarjazz Irk Rékának köszönhetően eddig is aktívan jelen volt ezeken). A hazai egy kis piac, nem könnyű kikerülni a kirakatba. Fenyves Márk remek projektet vezethetne pályakezdő zenészeknek, hogy tegyék ismertté produkciójukat. Az alap persze a jó muzsika, aztán lehet becélozni a platformokat, hogy szélesebb körben tudjanak róluk. Minden úton elindult, amit az ismertséghez vezethet. A Magyar Jazz Szövetség két versenyén is döntősök voltak. A combo formációk bemutatkozására kitalált versenyen a „Some Sky” című dalukat játszották 2017-ben, ami felkerült a Homecoming című lemezükre is. Majd egy másik Fenyves szerzeményt, a „Blues After Dusk” Ladányi Ádám által oktettre áthangszerelt változatát játszották a komponistáknak meghirdetett megméretésen. (az AllAboutJazz.com oldal most válogatta be a Track of the day rovatába, augusztusban fog felkerülni). 

Norah Jones idén júniusban megjelent hetedik albuma újabb lépés a sikeres úton, amin eddig is járt. A jazz az utcákról, pubokból indult el, aztán a zenész, ha meg akart élni a tehetségéből, megtanulta a show business alapelvét: alkoss egy eladható produkciót, találd ki a zenei anyagtól a színpadi megjelenésig, és ha eleget költöttél a reklámra, indulhat a turné a világ körül. A filmekben mindenki látott olyan jelenetet, mikor a rendőr felszólítására a vonalon végig kellett sétálnia a vezetőnek, különben ugrott a jogosítványa. A muzsikusok maguk választhatják ki a vonalat (stílust), amin aztán biztonsággal haladhatnak végig a pályájukon. De ez a többségüknél óhatatlanul ismétlődésekhez és utánérzésekhez vezethet.

A Brooklynban élő, izraeli születésű zongorista, Shai Maestro Avishai Cohen basszusgitáros együttesében tűnt fel. Ez az első lemeze az ECM-nél, és nem vállaltak vele nagy rizikót, hiszen a kortárs jazz szcéna egyik legérdekesebb és technikásabb zongoristájáról van szó.  Erről mindenki meggyőződhet személyesen is november 16-án, mikor Pesten koncertezik triójával a GetCloser szervezésében a MoMkultban, így lesz egy lemezajánló egyben programajánló is. Mert aki meghallgatja a CD-t, el fog menni.

Tavaly nyáron Maceo Parker kedvéért mentem le Paloznakra, kíváncsi voltam arra, mit kezd egy jó alkimista a soul és a jazz elemeivel. Most hasonló érdeklődés vezetett, mikor a Verve Records új korongját meghallgattam. A jazzben otthonosan mozgók számára Philip Bailey a mesteri falzett hangot jelenti. Meg az Earth Wind and Fire-t, ahol alapembernek számított, összetéveszthetetlenné hangzásukat a vokál és a fúvósok kórusa tette, a sajátos jazz alapok.

„Az élet megy tovább”. Mikor a lemez készült, Carla Bley nem is sejthette, milyen profetikus címet választ. A triójával 2019 májusában rögzítették az Auditorio Stelio Molo Stúdióban, Luganóban. Carla Bley zongorajátéka hol Monkot, hol Satie-t idézi, a végtelenül letisztultsága miatt. Nem üt le egy felesleges hangot sem. A trió 25 éve játszik együtt, ők a kamarazenei jazz igazi nagykövetei. A basszusgitáros Steve Swallow-val 1961-ben találkoztak. Ő rögzítette egyik lemezét, ami olyan jól sikerült, hogy később össze is házasodtak. Andy Sheppard szaxofonja pedig úgy passzolt ebbe a hangzásba, annyira érzi ezt a diszkrét játékot, hogy azóta nélkülözhetetlen. A lemezborítóról egy régebben látott karikatúra jutott eszembe. A tanár bekapcsolja a ventilátort, a kottalapok repülnek a levegőben, a jazzt játszó növendéknek pedig játszania kell tovább. A felirat: „Most majd kiderül, tud-e improvizálni”.

Valószínűleg Cheltenham-ben járhattak 2017-ben az Edition Records képviselői. Már Chris Potter az ECM-nél megjelent három albuma (The Sirens (2013), az Imaginary Cities (2015) és az 2017-ben felvett The Dreamer Is The Dream) meggyőzhette őket, hogy a kortárs szaxofonosok elit listájáról kihagyhatatlan az amerikai tenoros. Így, mikor a Cheltenham Jazz Fesztiválon fellépő quartet (Potter formációjának akkori tagjai: David Virelles zongora, Joe Martin basszusgitár és a Nasheet Waits dobok) lemuzsikált mindenkit a színpadról, már tudták, hogy ő kell a csapatukba, mert a kortárs jazz originális alakja minden „istálló” értékét növeli.

Amerikában Sammy Miller and The Congregation Leaving Egypt című albuma és Bill Frisell Epistrophy-ja jól megfér a jazz újdonságok polcán. Bár előbbi, amit teltházak előtt ad elő a Gyülekezet, gospel alapú jazz elemeket használó szertartászene. Utóbbi pedig a duó New York legendás klubjában, a Village Vanguard-ban rögzített koncertje. Már a két évvel ezelőtti Small Town is jelezte, hogy a gitáros Bill Frisell és a bőgős Thomas Morgan közös játéka igazából bensőséges konzultáció a jazz nyelvén bő egy órában. Ritkán hallani ilyen kivételes összhangot és egymásra figyelést, mint náluk. Ez nyilván az ECM szakembereinek is feltűnt, meg az eladási adatok szerint a vásárlóknak is.

A győri Rómer Jazzklub negyedik évadjának nyitó koncertje igazán pazarul sikerült. Szerdára az okkultizmus jegyében egy délibábszakértőt vártunk. A hely nevezetes arról, hogy szeret szubkultúrákat kiszolgálni. A telt ház annak is szólt, hogy az ígéret szerint a guru a téma társszakértőjével érkezik. Berki Tamás a Minden Délibáb című közös albumuk „one-man band”-jét hozta magával erre az estre: Sárik Pétert.

Ezzel a névvel választhat-e valaki más pályát, mint hogy énekesnő legyen?  A templomi orgonista nagymama, a család „first lady”-je egy „jazz-me-uh”-val nyújtotta át pici unokájának az ajándékát anno, mert ő nem játszhatott kedvére bluest és jazzt. Így kell egy klasszist pályára állítani.

Erre nagyon ráhibáztam. Egy igazi headline a jazzsajtóban. Keresgél az ember a kínálatban, ráakad valami érdekességre, alaposabban kóstolgatva eldönti, hogy ez ajánlót érdemel. Mikor hallgatni kezdtem ezt az albumot, még fogalmam se volt róla, hogy a formáció július 6-án fellép a Müpában. A korong valóban vadonat friss, 2020 januárjában jelent meg, melyen a nyolc éve a Rose Theatre-ben rögzített jazz hallható. Sherman Irby Inferno című kompozícióját Dante Isteni színjátékának első része ihlette. Igazi kuriózumot tart a kezében a gyűjtő. Alvilági utazás egy kiváló kortárs amerikai zenekar tolmácsolásával.

Roberto Fonsecát azóta ismeri a jazzvilág, mióta a Buena Vista Social Club zenészei egyöntetűen úgy döntöttek, hogy a huszonnyolc éves zongorista szálljon be Rubén González megüresedett helyére. 16 évesen jelent meg első lemeze, ez már a kilencedik. Eredeti módon ötvözi játékában az amerikai jazzt a kubai zenei hagyományokkal. Érdekes keveréke a sokféle zenei hatásnak, amik megérintették, de Kubáról egyébként is a szivar mellett a koktélok jutnak az eszünkbe. A jazz alapokhoz vegyül egy kis mambo, rumba, elemeiben a fandango és bolero, némi reggae, feldobva a soul, funk és a hip-hop hangzásaival. „Mindig ezt a lemezt akartam megcsinálni” jelentette ki a ma is Havannában élő zongorista a megjelenéskor.

Armando Anthony "Chick" Corea a jelenkor három zongorista moguljának egyike, akit a jazz speciális kamaramuzsikálása, a triójáték régóta vonz. 2007-ben jelentetett meg ebben a témában egy 5 CD-s válogatást a trióban felvett anyagokból. Jazztörténelmi jelentőségű. Az 5 lemezen és a 6. bónuszon John Patitucci, Eddie Gomez, Christian McBride és Hadrien Feraud bőgőzött, Antonio Sanchez, Jack DeJohnette, Jeff Ballard, Richie Barshay és Airto Moreira dobolt. Ne kérjék kölcsön, vannak lemezek, melyektől senki nem szeretne megválni. Jellemző, hogy erre fel sem került az Akoustic Band (amelyben Patitucci mellett Dave Weckl a partnere), pedig hogy mit tudtak, azt mi is láthattuk a Müpa színpadán.

Három hetet a Nederlander Theaterben töltött a Broadwayn a 41. utcában Harry Connick az elmúlt év végén Cole Porter társaságában. Végig telt házak előtt ment a show, így nem ez volt a kiadó legkockázatosabb vállalkozása, hogy kihozza ezt az anyagot. Porter kultikus figurája az amerikai zenés színháznak. Slágerei ott sorakoznak minden songbook lapjain, mert egyaránt jól szólnak egy bár sarkában álló lestrapált zongorán, egy park sétányán játszó örömzenekar előadásában és a reflektorokkal pásztázott nagyszínpadon is tánckarral az előtérben, vonósokkal és egy pontosan szvingelő big banddel a háttérben. Garantált a siker.

Norah Jones az egyik legfoglalkoztatottabb szereplője a jazzszcénának manapság. A modern jazz kedvelőinek készült a 2016-os Day Breaks olyan remeklésekkel, mint a „Carry on”, a purista ortodoxoknak az állandó triójával rögzített DVD, a Live At Ronnie Scott’s. A populárisabb blues és country alapozású vonalat kedvelőket pedig meglepte a Joni Mitchell előtt tisztelgő Los Angeles-i koncertet megörökítő Joni 75: A Birthday Celebration lemezre felkerült dalával („Court and Spark”), ami szintén 2019-ben jelent meg. Néhányan nem is nézték ezt jó szemmel, de ne felejtsük el, hogy Diana Krall agyon ajnározott Wallflower-ének egyes dalait is sikeresen tudják alkalmazni az altatóorvosok, ha kifogynak a szükséges munícióból. 

Christian McBride az amerikaiak számára Philadelphiát jelenti a jazztérképen. Legutóbbi izgalmas albuma szerepel a Grammy-díjra jelöltek között az instrumentális jazz kategóriában. (12:6-os a mutatója: tucatszor jelölték hatszor kapott gramofont). Az album címe szójáték, a porokkal élők számára a „philly” szlengben „új anyagot” jelent. A téma a jazz világában sem ismeretlen. Ajánlott átböngészendő szakirodalom Charlie Parker élete, és a jó öreg Louis Armstrongra dalszövege: a „Song of the Vipers” címében szereplő vipera ugyanis a marihuana álneve a zenészzsargonban.

Igazán jó választás volt a Rómer Jazz Klub idei programjának fináléjához az Eastern Boundary Quartet. A különlegessége nem az, hogy egy magyar-amerikai vegyes formáció, ilyet már sokat hallottunk, hanem az, ahogy a zenéről gondolkodnak. A műfaji besorolás persze vitát generálhat, de oda se neki: sámánzene ez jazz hangszerelésben. Miért jutott eszembe a cím alliterációja? Mert a jazz komoly érdeklődést mutatott mindig is az ősi zenei formák iránt, legyen az afrikai vagy akár indiai eredetű.

Charlie Watts, a jazz berkekben otthonosan mozgó Rolling Stone kritikus kijelentése, hogy „It's Only Jazz, But I Like It ...” majdnem tökéletesen passzol erre a lemezre. Csupán a csak szót kell kihagynunk belőle. Az új lemez nagyot szól, Joshua Redman egyszerűen újraértelmezi a kortárs jazzt. Már nem kell a „fiatal oroszlán” poént elsütni az apja tenoros pályafutását emlegetve, hiszen Joshua Redman ötven éves.

A győri Rómer Jazz Klub őszi fúziós szemesztere folytatódott szerda este. A vendég ezúttal a Szendőfi Péter jegyezte Fusio Group volt. 1995 óta létező formációról van szó, ez idő alatt hét lemezt készítettek el, és persze jöttek és mentek a zenészek. Csak a koncepció maradt, modern hangszerelésű crossover zenét játszanak. A rangidős Elek István vállalta fel a konferálást, s olyan kedélyesen tette ezt, mint a nagypapa, akinek az egész család könyörög, hogy ne beszélje ki a családi pletykákat, de azért el-elszólja magát. 

Branford Marsalis jó ideje fontos viszonyítási pont a mainstream jazzben. Idén letett az asztalra egy nagyon fontos új lemezt, fel is került a Grammy-díjra jelöltek közé a legjobb instrumentális albumok kategóriában. 

Győr népszerű jazzklubja a belvárosában tulajdonképpen tökéletes példa a kaméleonra. Ha létezne Rómer-ház minden korszakáról film, és azt gyorsítva lejátszanák, egy elegáns belvárosi épülettel kezdődne a mozi, aztán évtizedekig kihasználatlanul álló a patinás épületet látnánk, amit hagynak szép lassan lepusztulni. De a Mediawave fesztivál vezetősége anno fantáziát látott a remek helyen álló ingatlanban. Miután kaptak rá pénzt is, egy modern közösségi térré alakították mozival, koncert- és kiállító teremmel. A fesztivál aztán az avantgárd és hippi feelinggel az Édentől keletre költözött, és az újrahasznosítás szellemében megörökölte az épületet a Rómer Múzeum.

Egy kicsit azért pontosítsunk a címen. A koncert kora este kezdődött a győri Rómer Ház klubjában, és Mozart G-dúr szerenádja el sem hangzott. Bár a fellépők simán el tudták volna játszani. A főszereplő valójában egy Perzsiából származó hangszer volt, ami arab közvetítéssel érkezett Európába, s gyorsan népszerű lett a Földközi-tenger partjain. Többféle változatát használták, míg egy spanyol hangszerkészítő mester meg nem alkotta a mai klasszikus gitár prototípusát. A spanyol-portugál muzsikusok hamar elterjesztették Dél-Amerikában, majd a komolyzene komponistái is felfedezték, a jazz megszületésekor pedig rögtön evidens volt a használata, hiszen sokszínűsége egyedülálló. Egyik pillanatban szólóhangszer, majd helyettesíteni tud egy zenekart, és a ritmusjátékban is kiváló. Ha úgy tetszik, két szakértő termékbemutatójának részesei lehettünk.

Kedden este a Müpában telt ház várta, hogy részese lehessen a japánok egyik különleges szokásának. Október környékén még javában zajlik a momiji, az őszi levélnézés. A szertartást színes kimonóra hajazó ruhában egy ifjú hölgy vezette az alkalomhoz illő excentrikus, leginkább a szélfútta fa koronájára emlékeztető frizurával. A legjobb magyar hangversenyteremben koncertezett Hiromi Uehara. Tíz napja Manhattanben lépett fel a 64. utcában található Sony Hallban, egy saroknyira a Times Square-től. November 2-án pedig már a southwarki katedrális közönsége láthatja és hallhatja, ha elsétál a Temze déli partjára a Globe-on túl, szemben a City ultramodern felhőkarcolóival. „Autumn leaves” a jazz egyik népszerű sztenderdje, de most nem ez adta az apropót. Sokkal izgalmasabb előadás volt.

Ha a viharvadászok mérőműszereivel érkeztünk volna a BJC kedd esti koncertjére, biztos, hogy alaposan kilengett volna a mutató. A Magyarjazz meteorológiai rovatában annyit feljegyezhetünk nyugodtan, hogy a fellépő James Carter elementáris energiákkal rendelkezik. Igaz, az előre jósolthoz képest csak tíz perccel később csapott le. Károkról szerencsére nem érkezett jelentés. A Világsztárok sorozatban egy olyan műfajba pillanthattunk be, ami Amerikában roppant népszerű a 19. század vége óta, sok későbbi jazzcsillag pályája innen indult. Ez a műfaj erős francia gyökerekkel rendelkezik.

Épp ideje, hogy a Magyarjazz megnyissa turisztikai rovatát, gondoltam, mikor hazafelé autóztam a koncert után a „Hope” című lemez zenei anyagát hallgatva. Legalább ennek a beszámolónak az erejéig. Ha azt kérdezem tehát, van-e jazz vonatkozása a Beninben a Guineiai-öbölben fekvő tengerparti városnak, Cotonou-nak, mivel nem ostromolják óriás tengerjáró hajók, arra azért nem könnyű rávágni a jó választ. De van. Úgy hívják Lionel Loueke. Mindenkinek, aki a magyar jazz szcénában jártasabb Németh Feri és Bacsó Kristóf lemeze okán jól cseng ez a név. Mi az, ami a kortárs jazz egyik legérdekesebb zongoristájával, Kevin Hays-szel összehozta? Pont a mindkettőjükre jellemző sokoldalúság és kísérletező kedv.

Igazán ütős formáció lépett fel a Világsztárok a Budapest Jazz Clubban sorozat keretében kedden este. A koncerten Chris Potter, Gilad Hekselman és Németh Ferenc a mai mainstream egyik karakteres vonulatát reprezentálta. Már megszokhattuk, hogy ha az esti programba egy laza és izgalmas jazzkoncert illik éppen, a Hollán Ernő utcába bátran betérhetünk. A BJC a magyar jazz fontos helyszíne: a zenészeknek rendszeres fellépési lehetőséget és a kísérletező műhelymunkához teret biztosít, mecénási tevékenységük is dicséretes. A nézőtér meg is telt jazzkedvelőkkel, zenészekkel és néhány kíváncsi szakíróval, hiszen a modális jazz modern interpretációját hallhattuk a New York-i klubokban sokat foglalkoztatott muzsikusoktól. Ütős volt azért is, mert a jazz Mekkájában élő kiváló dobos, Németh Ferenc ebben a konkurenciában is eredeti technikával rendelkezik, ezért az ottani szaksajtó a dobos elitben tartja számon. Mi pedig már jól ismerjük, így természetes, hogy a három zenész a BJC Fb oldalára feltöltött rövid videós meghívására rábólintottunk.

Mióta a turizmus szakemberei látták a mediterrán vidékek példáit, hogy a fesztiválok hatásos csalogató program a nyaralóik számára, megszaporodtak ezek a rendezvények a Balaton közelében is. Mit fog tenni az a strandoló, aki év közben hozzászokott a minőségi koncertekhez, és azt hallja, hogy a közelben az all inclusive szolgáltatás része egy kiváló zenész meghallgatása laza poharazgatás közben? El fog menni. Ebbe a sorba kiválóan illeszkedik a Paloznaki Jazzpiknik, ami most zajlott a hétvégén.

Mesterlövészből még hét kellett az ismert filmben, hogy a terveik szerint történjenek a dolgok. A Müpába elég volt a Csabák névnapjának emlékezetesebbé tételéhez hat énekes is. De ehhez ott kell sorakoznia a vitrinjükben jó néhány aranyozott gramofonnak, amit a Grammy-díj nyertese kap, és néhány stilizált galambnak is, amit a keresztény indíttatású zenék ceremóniáján a Dove Awards győzteseinek jutalma. A hivatalos honlapjukon nagyon egyszerűen oldották meg a bemutatkozást: 6 tag, 16 album, 10 Grammy, 10 GMA'S (itt adják a galambot) és 3 aranyalbum. Quincy Jones szerint olyan piszok jók, hogy a földkerekség legjobb a capella együttese az övék. Ezért telt meg szombat este a Bartók terem nézőtere, mikor fellépett a Take 6.

A Müpa nem áll le júliusban, és ez jó hír nekünk. Múlt szerdán járt itt „Girl from Nanaimo”, azaz Diana Krall, aki Brit Columbiának ebben a kisvárosban született, most hétvégén jön a jazz kórusvokál Harlem Globetrotters-e, a Take 6, ráadásul szimfonikus kísérettel. Szerda este pedig berobogott Marcus Miller formációja. Hozzá fogható eredeti tehetségű basszistának a jazz világában talán csak Jaco Pastorius és Stanley Clarke tekinthető, de előbbi ugye már az égi pódiumokon penget. Aki Marcust hallja koncerten, kedve támad megtanulni basszusgitározni, ha esetleg zenész az illető, soha többet nem fog úgy zenélni, mint előtte.

A filmes meghívó Németországból érkezett. Négy zenész mondta el a FB oldalukon, hogy miért érdemes elmennem az idei magyarországi turnéjuk egyik állomására. Az énekesnő lazán, de karizmatikusan, a gitáros tényszerűen, a dobos és bőgős küszködve. (Mert ők belgák, és a magyarral próbálkoztak.) De engem meggyőztek. Ezért ültem be péntek este a győri a koncertjükre, ami a Múzeumok Éjszakája egyik programja volt.

Egy zenészlegendához illő telt ház várta hétfőn este a BJC színpadán. A világsztárok sorozat keretében érkező Ben Golson megélt már néhány emlékezetes pillanatot élete során. Ezek talán kevésbé közismertek, ezért ahelyett, hogy veretes névsort állítanék össze azokból, akikkel játszott valaha, inkább elmesélek ezek közül kettőt.

Houstonban 2019 első hónapjában rendezték a 18. Trinity Jazz Fesztivált.  A januári program mottója jutott eszembe szombat este a nézőtéren: Celebrating Women in Jazz. A Müpa május elejére valami hasonlóval rukkolt elő. A Jazztavasz fesztiválra elhozott három zenészt, akik a koncerttermekben már bizonyítottak. Közös bennük, hogy ismerik a jazz nyelvezetét, de szeretnek új kifejezési formákkal kísérletezni. Hiszen filmet sem lehet úgy csinálni ma, mint száz éve. Ida Nielsen basszusgitáros pénteki és Tia Fuller szaxofonos vasárnapi fellépése közt szombatra egy igazi kuriózumot kínált: Jane Monheit énekesnő lépett színpadra. Nekünk jazzkedvelőknek még izgalmasabbá tette az előadást, hogy kíváncsiak voltunk a Budapest Jazz Orchestra mindig színvonalas, kreatív hangszerelésére is, hozzászoktattak minket a profizmushoz.