De hogy került Miles Davis egy westernbe? Mert ez az egyetlen film, amiben zenészt játszik, egy sikeres trombitást - vagyis valódi önmagát. Ezt a következő felvételből értjük meg, mikor az előző férfit látjuk kisgyerekként egy isten háta mögötti nyugat ausztráliai porlepte leszállópálya felé száguldani, ahova épp leereszkedik egy óriásgép. Poona Flatben ilyet még nem láttak, minden mozgásra még alkalmas járgánnyal jön is a környék apraja-nagyja, hogy lássa a csodát. Háborús filmekben kedvelt jelenet, ki ne emlékezne a helikopterrel a frontra érkező a fáradt katonákat felvidítani igyekvő sztárokra és tábori szórakoztatóipari szakmunkásokra az ikonikus Apokalipszis mostban. Kijön a gép gyomrából tehát közel tucatnyi zenész, méregetik a távolabb megálló telepeseket, hogy aztán Billy Cross rekedt hangon ezt a szózatot intézze a várakozókhoz:

- Sok helyen jártam már, de Poona Flathez még nem volt szerencsém. Ha nem bánják, zenélünk önöknek.

Később egy párizsi beszélgetésből derül csak ki, hogy egy japán koncertre tartva jutott eszébe valakinek az őrült ötlet, hogy leszállnak itt, a semmi közepén. Eredetileg Cross szerepére a filmgyárnak Sammy Davis jr. volt a jelöltje, ha ő marad a kiszemelt, akkor egy habos vígjáték kerekedett volna belőle. És soha nem születik meg a Jazz+Film 18. fejezete. De Miles Davis elfogadta a szerepet és a hozzá járó gázsit is, mert a forgatókönyv azt kínálta fel neki, ami mindig az igazi vágya volt: egy popsztár népszerűségét anélkül, hogy ezért a zenéjét le kellene butítania. „Jó a forgatókönyv, mert elkerülte azokat az ostobaságokat, amelyek általában a jazz-zenészekről szóló filmeknél látunk. Azonosulni tudtam Billy Cross-szal”. Nem főszerep ez, de fontos szerep, Miles Davis karizmatikus jelenléte pedig megváltoztatta a filmben a zene hangsúlyait: a jazz főszereplő lett. A reptéri portenger közepén tehát beszámol a zenekarnak, játszani kezdenek, a kietlen sivatagban élőknek persze a jazz ismeretlen terep, kivéve egy kissrácot, aki lenyűgözve figyeli a trombitást. A zenész észre is veszi, mert a felszállás előtt hozzá fordul:

• Látom megragadott a zene, ha Párizsban jársz, keress meg!

Remek közelképek és totálok, itt az operatőr is kitett magáért, ami nem jellemző az egész filmre. Szimbolikus, ahogy felszáll egy óriásgép az ausztrál sivatag közepén, a bent ülők egy pillanatra ide varázsolták egy csodálatos távoli világ illúzióját a kissrácnak. Ettől kezdve John „Dingo” Andersont (Colin Friels) a vadkutyák elejtése mellett csak a trombitálás érdekli. Élete vágya, hogy a meghívásnak eleget tegyen.  A dingovadászat miatt van egy Crocodil Dundee-s feelingje is a filmnek, de a vadászunknak egy zenekara is van. Nyomják az esztrádot az istállóból átalakított táncteremben, szól a country és western, a rock ’n’ roll és a blues még a folk is. Lelkesen húzza-vonja a Dingo and Dusters a repertoárt, betoppanó testvére a sikeres üzletember ugratja is, hogy jazzt és Mozartot nem hallott.

A film praktikusan játszik azzal a lehetőséggel, hogy mikor a fantáziájában élő Cross szólóit gyakorolgatja, áttűnésekben az „eredetit” látjuk párizsi klubok színpadán. Mikor egy koncerten eltéved a jazz improvizáció felé, le is áll a mulatság, mert ilyesmire az ottaniak nem tudják ropni a táncot. Itt esik a filmesek kedvelte didaktikusság örök csapdájába a forgatókönyvíró. A feleség mesebeli tündérként ír Cross ögynökének Párizsba, az ügynökség bíztatja az ausztrált. De ami elég a dingók elejtéséhez, az az emberek esetében kevésnek bizonyulhat. Mikor zenésztársai poénja, hogy elfogadott szerzeményéért komoly jogdíj üti a markát, balul sül el, már aggódhatunk. Költeni kezdi a nem létező pénzt, hogy mindenkinek teljesüljön az álma hangszertől a mosógépig, fizeti a köröket a pubban, már értjük, hogy nem véletlen, hogy nem a Szilikon-völgybe készül. Az ügynökség közben küldött meghívását is lazán a szemétbe dobja, őt kétszer nem vágják át. Aztán Párizsba indul a titokban összegyűjtött pénzén, hogy hallja Cross véleményét a játékáról. Ott a producer be sem engedi, a zenész nincs otthon, végül az utcai trombitálás miatt őt csendre intő rendőrre támad, és az éjszakát börtönben tölti. Másnap Cross felsége szabadítja csak ki, hogy eltölthessen néhány napot Miles párizsi fényűző luxuséletének kulisszái között, házi stúdióval, divatholmikkal és szeretőkkel. A „valódi” Miles ekkoriban írta a Jazz+Filmben is szerepelt Felvonó a vérpadra zenéjét.

De Cross már nem zenél, egy sztrók megállította az önpusztításában. Mikor Billy Cross azt mondta Dingónak, hogy abbahagyta a játékot, mert nem akart múzeumi darab lenni, ez valójában Miles többször megfogalmazott vallomása, 1982-ben túlélt egy agyvérzést is, azért hiteles a játéka. Kocsikázgatnak az éjszakai Párizsban, minden klubba bejáratos, el is viszi pártfogoltját oda, ahonnan a zenészkarrierek indulnak ebben a városban. Még egy fellépést is elintéz neki. Aztán, mikor beszáll egy jam session erejéig ő is, mindenkit lemuzsikál a színpadról. A jazz a legerősebb jelenetekben főszereplővé válik, ehhez Miles Davis nagyon ért. John „Dingo” Anderson azonnal párizsi letelepedésről sző álmokat, míg egy másnap reggeli Szajna-parti séta során Cross el nem magyarázza neki, hol lakik a jóisten.

- Itt még a nagyon jóknak is nehéz érvényesülni.

Nem biztos, hogy érti, mit jelent az, hogy zenéjében pont a „dingóság” az egyedi, de az itt másként szól, de az Ausztráliába visszatérés mellett dönt. Nem lesz tananyag a forgatókönyvíró iskolában, mikor a drámai feszültségteremtés lesz a téma, a hiteles karakterek felépítését sem ebből fogják tanítani, a dialógusok eredetiségének illusztrálásához sem nagyon használható.

Csak a jazz szól nagyon jól, mikor Miles Davis muzsikál.

Filmográfia:

Dingo (1991)
ausztrál-francia, 109 perc
Rendező: Rolf de Heer

Diszkográfia:

Dingo Soundtrack
Felvétel: Crystal Studios, Los Angeles, CA, 1990
Kiadó: Warner Bros., 1991
Zene: Miles Davis and Michel Legrand

Fotó: YT