A filmet zenés drámaként hirdetik, bár inkább játékfilmnek mondanám, mivel egyértelmű drámai végkifejlete nincs. Már csak azért sem, mert a világ legkelendőbb zongoraalbuma lett. Hacsak nem tekintjük drámának azt, ami a főszereplő családjának dinamikájában érezhető. A zenés film meghatározás annyiban helytálló, hogy a zene fontos szerepet játszik a film ritmusában, azonban csak rövid, néhány perces snittek kerültek bele a háttérzene mellett.

Ez a valós és fiktív elemekre épülő mozifilm beszippantja, magával ragadja a nézőt. Száztíz perc izgalom, még ha tudjuk is, mi lesz a vége, ahogy a Columbo filmeknél is előre ismerjük a gyilkost, mégis végigizguljuk a történetet. Ugyan tisztában vagyunk vele, hogy a koncert létrejött, és egy nagyszerű lemezfelvétel született belőle, mégis magával húz, sodor a cselekmény, és alig akad pillanat, amikor kizökkenünk belőle. Nem írhatok spoilert (a keveset jelöltem), hiszen ismerjük a végeredményt.

Fontos tudni, hogy a film elkészítéséhez sem a zongoraművész Keith Jarrett, sem az ECM kiadó tulajdonosa Manfred Eicher nem járult hozzá. Ám a film nem az ő szemszögükből mutatja be a koncertet, hanem a fiatal koncertszervező, Vera Brandes perspektívájából. (spoiler) Bár van egy jelenet, amely látszólag Jarrett és Eicher utazását ábrázolja, de végül kiderül, hogy az újságíró képzelete szárnyalt.

A film középpontjában a rendkívül fiatal promóter áll, aki 16 éves korától világhírű jazz-zenészeket léptetett fel (főként) Kölnben, miután (16 évesen) a híres angol szaxofonossal és klubtulajdonossal, Ronnie Scottal megállapodást kötött. Mire 18 éves lett, már számtalan sikeres koncert volt a háta mögött. Kiderül az is, hogy Vera tinédzserként rajongója volt Jarrettnek, és több koncertjén is jelen volt. Innen jött az ötlet, hogy Köln legnagyobb befogadóképességű helyére, a Kölni Operába szervezze meg a fellépést. Az már vita tárgyát képezheti, hogy az ott dolgozók szándékosan vagy véletlenül nem készültek erre az alkalomra, de tény, hogy a szerződésben kikötött zongorát nem készítették elő.

Számomra különösen értékes volt az a háttérinformáció, hogy a 70-es években, amikor az aranykorát élte a jazz-zene, mennyire nehéz volt egy olyan befutott amerikai sztár helyzete Európában, mint Jarrett, aki Miles Davis révén vált híressé. Olyannyira küzdelmes volt az európai turné, hogy el kellett adniuk a Kölnbe szóló repülőjegyet, hogy megvalósíthassák Eicherrel a körutat.

Izgalmas aspektusa a filmnek az is, hogy abban az időben mekkora hatalma volt egy rádióadónak, nevezetesen a WDR-nek (a film szerint). A koncert szervezése minimális reklámmal (leginkább szórólapokkal) zajlott, előzetesen kevés jegy fogyott, és csak egyszer hangzott el a koncertfelhívás a rádióban, ami mégis elegendő volt ahhoz, hogy megtöltsék az operát egy hideg januári napon, ráadásul az aznapi operaelőadás után, este 23:00 óra utáni kezdéssel.

A sajtóvetítés előtt a szaxofonos Kosztolánszki Dominik tartott rövid, kétperces bevezetőt, amelyben felhívta a figyelmet, a május 22-ei filmpremierre a Toldi moziban. A vetítés után zenekarával (Oláh Krisztián, Ajtai Péter és Richter Ambrus) koncertet adnak. Azt is elmondta, hogy a film levesz a jazz-zenészek válláról egyfajta terhet, mivel bemutatja az improvizáció lényegét és a zenészek koncertre való felkészülésének folyamatát. Ehhez, mint szervező hadd tegyem hozzá, hogy a film betekintést nyújt a koncertszervezés nehézségébe, és rámutat arra, hogy miért érdemes a klub- és fesztiválszervezők munkáját megbecsülni. Ritka az az alkalom, amikor minden tökéletesen működik, és nincsenek megoldandó feladatok. (Dominik producerként emlegette, de promóter a neve a szervezőnek, a két szerepkör nem ugyanaz.)

Számomra az egyetlen érthetetlen pillanat a film végén érkezett el, amikor a stáblista alatt a „To Love Somebody” című dal csendült fel. Valószínűleg az lehet a magyarázat, amit az elején írtam, hogy sem Jarrett, sem Eicher nem járult hozzá a filmhez, így az eredeti lemezről nem hangozhatott el egyetlen szám sem.

Összeségében a film dinamikus, érdekes és humoros, ráadásul értékes információkkal szolgál. A szereplők játékukkal jól támogatják a történet ívét, bár néhol kissé elvész a cselekményben a történet (pl. amikor Vera kétségbeesetten rohangál a zongora után). A zenei aláfestés tökéletesen illeszkedik a filmhez, még ha egyetlen Jarrett-szám sem hangzik el, mégis segíti a történet lendületben tartását. Jazzkedvelőknek kötelező, de azoknak is kellemes kikapcsolódást nyújt, akik semmit nem tudnak a jazzről.

Köln 75 – német, lengyel, belga filmdráma, német és angol nyelven, magyar felirattal

• rendező: Ido Fluk
• forgatókönyvíró: Ido Fluk
• operatőr: Jens Harant
• vágó: Anja Siemens
• zeneszerző: Stefan Rusconi, Hubert Walkowski
• producer: Sol Bondy

Szereplők:

Mala Emde, Susanne Wolff (50 éves) - Vera Brandes
John Magaro - Keith Jarrett
Alexander Scheer - Manfred Eicher
Ulrich Tukur - Dr. Brandes
Jördis Triebel -Ilse Brandes

Fotó: Irk Réka