Az italianita kifejezés annak a hallgatólagosan elfogadott elvnek a neve, hogy az európai klasszikus zenében mindenki az olasz mesterektől tanulta el a „szakmát” évszázadokon át. Ha a jazz esetében is létezne ilyen kifejezés, mondjuk american style lehetne a neve, hiszen a 20. század eleje óta mindenki amerikai mintákat követett, ha bevallja, ha nem. A „céhek” teremtette mesterségbeli tudásra büszkék is, szeretik megmutatni a világnak. Ezért születnek az olyan filmek is, mint például a tévének szánt Louis Armstrong - Chicago Style 1976-ban.

A film és a jazz kapcsolódási pontjait bejáró sorozatunk komoly gyűjteménnyé nőtt idővel, de az egyik koronaékszer eddig hiányzott belőle. Ha valaki arra kér, mondjak öt filmet, amit egy jazzrajongónak látnia kell, mindig ez az egyik a felsorolásban. Az amerikai-francia koprodukció igazi kultikus jazzmozi, tulajdonképpen egy amerikai Párizsban történet, de nagyon nem Gershwin modorában.

A szerkesztő előrukkolt az ajánlattal, amit nem lehet visszautasítani. Ha már rendszeresen publikálok filmkritikákat máshol is (a Jazz+Film rovat elindításában is tevékeny részem volt), a jazzt meg köztudottan szeretem, miért ne írnék a Soulról, hiszen több szállal is kötődik a jazzhez. Megnéztem, itt olvasható a válaszom.

A Glenn Miller élete című film úgy kezdődik, ahogy Hollywoodban a forgatókönyvíró iskolában tanítják: egy lepukkant hórihorgas zenész sóvárogva néz Los Angelesben egy meredek utca tetején épült zálogház kirakatában egy harsonát. Aztán beballag, hogy kiváltsa. Nyilván nem először, mert a boltos kedves ismerősként köszönti. Mikor pedig kiderül, hogy barátját várja, mert épp munkája lesz, végre újra zenélni fognak, a tulaj még ugratja is: „Bezzeg ő nem jár a zaciba”, mire jön is a riposzt: „Nem lenne könnyű dolga. Zongorista.” Később a kereskedő hívja fel figyelmét Ben Pollack épp akkor szerveződő új turnéra készülő zenekarára, ami esélyt kínálna az állandó munkára.