A nyitó főcím alatt egy társaság felszabadultan társalog, ugratások zajlanak, de nem őket halljuk, hanem egy gyönyörű blues szól végig. Aztán következik a kiváló felütés, ami hatásosabb már nem is lehetne: a nyitó jelenetben a televíziózás születésekor hírnevet szerzett Edward R. Murrow (David Strathairn) épp arról beszél egy fogadáson, hogy a tévé milyen remek eszköz lehet, ha jó dolgokra használják majd, s mennyire kártékony és romboló, ha az emberek lebutítását végzik vele szórakoztatásnak álcázva. Hetven év távlatából profetikus szavak. Még arra is érdemes figyelni, hogy a műsorokban akkor a riporterek milyen választékos szókinccsel, összetett mondatokban fogalmaznak, mert a néző még figyelt, nem háttértévézett. Ma már a mindenáron szórakoztatni akaró műsorokon szocializálódó generációk számára ez ismeretlen jelenség.

Miért lehet még érdekes ma egy fekete-fehérben forgatott részben dokufilm? Mert valójában két főszereplője van: egy szerkesztőségi csapat meg a jazz. Több felvetett téma ma pont olyan aktuális, mint az 50-es években, mikor a történet játszódik. A CBS a tévé hőskorában kedd esténként See It Now címmel népszerű hírháttérműsort sugárzott élőben másfél órában. Ennek volt műsorvezető-szerkesztője, az egyébként láncdohányos Murrow (ezt még nézni is rossz). Egyik alkalommal felvetette, hogy milyen ország az és milyen társadalom, ahol meghurcolhatják az amerikai légierő tartalékosát, Milo Radulovichot, akit tárgyalás nélkül bűnösnek nyilvánítottak és felfüggesztették állásából. A wisconsini Joseph McCarthy szenátor által indított kommunisták elleni hajtóvadászat vezetett a hidegháborús légkörhöz az USA-ban. Az általa keltett hisztéria tragikus következménye lett a megbízhatatlan elemek listázása, feljelentése, elbocsátáshullám indult. McCarthy mindenkit, aki koncepcióját a nemzet megmentésének ügyében kritizálta, árulónak és kommunista szimpatizánsnak bélyegzett. De nem véletlenül a western hazája Amerika, sokan ellenálltak. Mikor megtámadták ezen az alapon Murrow-t és csapatát is (a másik szerkesztőt, Fred Friendly-t játssza a rendező és scriptíró Clooney), ők is kesztyűt húztak, harcoltak az igazukért a maguk módján. Felajánlották a szenátornak, ha állításaik nem állják meg a helyüket vagy pontatlanok, jöjjön el a műsorukba, cáfolja meg azokat. Ő végül az asztalára könyökölve joviális mosollyal az irodájából intézett „szózat” mellett döntött. De cáfolni nem tudott semmit. (Jellemző, hogy a filmben eredeti McCarthy felvételeket használtak, nem színész játszotta el, de a tesztvetítéseken az erről nem tudó nézők véleménye az volt, hogy a szenátor erősen modoros, „túljátszotta” a szerepét).

Mitől egyedülálló a jazz szerepe ebben a filmben? Mert az említett főcímzenét követően többször látjuk és halljuk a filmben a Jazz Masterek közé is megválasztott énekesnőt. Egyszer épp felvétel készül a rádió stúdiójában, máskor ő lép fel egy klub színpadán, ahova az újságírók szívesen betérnek esténként. (A tracklistán kiemeltem a nem csak hallható, de részletekben „látható” számokat, ezeket a vége főcímre is kitették). Clooney üzenete az első pillanattól egyértelmű: a jazz az amerikai gondolkodás és kultúra legautentikusabb kifejezője, az egyénnek a szabadsághoz, a szuverenitáshoz és a kreatív önkifejezéshez való jogának deklarálása. A jazz ellenpontozza végig a történetben a szereplők néha gyarló és kicsinyes küzdelmeit. Ez a szimbolikus origo, ami örök, akkor is, ha körülötte gyakran változnak a dolgok. Fel is teszi a rendező az evidens kérdést a nézőnek, anélkül, hogy kimondaná: emlékezni fog még bárki McCarthy-ra, mikor Diana Reeves-t még mindig lenyűgözve hallgatjuk? A szabadság, az életöröm hírnöke, Reeves egyik jellegzetessége pont a nyitottság, az elfogadás. Műsorában a mai napig hallunk afrikai és indiai zenét, szól a reggae és a salsa is, de ebben a filmben a legamerikaibb gyökerekhez nyúlnak vissza: tömény jazz szól a rhythm and blues alapokon enyhén soul-os vonásokkal. Remek zenészek közreműködnek (az írásom végén meg lehet nézni), de ezúttal hadd legyen rendhagyó az ajánló: felhívom a figyelmet Matt Catingub játékára. A főcím alatt a gyönyörű szaxofonszólóval ezt ő maga is hatásosan megteszi. Itt van tehát Catingub, akit senki nem ismer, nem számít sztárnak, talán azért, mert a poptól a jazzig sokféle produkcióban szerepet vállalt. A szaksajtó szeret túlozni, ahogy az őstévénél is szóba került, kényszeresen érdekes akar lenni, az érdeklődés felkeltésének pedig egyik olcsó eszköze, ha mindig szuperlatívuszokban fogalmaz. Nyilván az olvasóknak is feltűnik néha, hogy minden kocsma eldugott sarkában világsztár játszik manapság. Ezért gondoltam, hogy ezúttal Matt Catingub játékára hívom fel a figyelmet, hiszen aki Diana Krall Honolulu-i koncertjén közreműködik, vagy itt a filmben Reeves-szel emlékezetes duetteket játszik, annak azért nincs miért szégyenkeznie. Csak nem álltak mögötte ügyes propagandisták felsorolva lemezeket, meg mindenkit, akivel valamikor valahol átsétált egy színpadon (hogy kikkel játszott együtt, az elég komoly lista lenne, mint látjuk). Egy kiváló zenész, a solid golf swing elkötelezett híve, amúgy a showbusiness karcos tükrében egy no name figura. Csak köszönhetően Clooney-nak most bekerült egy filmbe. Ja, és ő hangszerelte a lemezre került dalokat.

Ebből is látszik, hogy a minden műsort – a szinkronban - Jó éjt, sok szerencsét! elköszönéssel záró Edward R. Murrow-nak mennyire igaza volt. Szerencse is kell. Néha nem is kevés.

Diszkográfia:

Dianne Reeves — Good Night, And Good Luck
Megjelenés: 2005. szeptember 27.
Kiadó: Concord Records

Tracklist:

1. Straighten Up And Fly Right
2. I’ve Got My Eyes On You
3. Gotta Be This Or That
4. Too Close For Comfort
5. How High The Moon
6. Who’s Minding The Store?
7. You’re Driving Me Crazy
8. Pretend
9. Solitude
10. TV Is The Thing This Year
11. Pick Yourself Up
12. When I Fall In Love (Instrumental)
13. Into Each Life, Some Rain Must Fall
14. There’ll Be Another Spring
15. One For My Baby

Zenészek

Dianne Reeves vokál
Matt Catingub tenor- és altszaxofon
Peter Martin zongora
Robert Hurst, Christoph Luty bőgő
Jeff Hamilton dobok
Alex Acuña, Alan Estes ütőhangszerek

Fotó: YT