Van egy rövid magyarázatom meggyőző érvekkel a szimpatizáns kezdőknek, hogy miért érdemes megnézni: érdekes a történet, jó a forgatókönyv, van ritmusa a filmnek, és a legütősebb: igazi hús-vér zenészek játszanak benne, nem színészek, akik zenésznek próbálnak látszani. Egész más az, ha Dexter Gordon babrál a szaxofonnal vagy Hancock játszik tétova futamokat a zongorán, McLaughlin adja az alapokat, Ron Carter bőgőjén lüktet a dallam és Wayne Shorter a párhuzamos szólam gazdája. A zene brutálisan jó bebop, még ma is borzongató a fülnek.

Hosszabb verzió a filmeket és a jazzt is kedvelő haladók számára: a script a Hitetlenek tánca című könyvből készült. A szerző, Francis Paudras megismerkedett Párizsban Bud Powellel. A zongoristával jó viszony alakult ki a párizsi sétákon, bárokban folytatott hosszú beszélgetések során. Belelátott zenész életének olyan kulisszáiba is, mint a drogfüggőség és a pszichiátriai kezelések, melyekről legfeljebb bizalmas barátoknak mesél valaki. A francia író szerencsénkre szerette a jazzt is, A hitetlenek tánca: Bud Powell portréján kívül társszerzőként jegyez egy Charlie Parker memoárt (To Bird with Love) és a Herman Leonard - A jazz szeme címmel kiadott kötetet Leonard jazzfotóiról.

A történet játszódhatna akár a 20-as 30-as években is, amikor az amerikai jazz-zenészek először fedezték fel az I. világháború után, hogy a bibliai történet esetükben úgy módosul, hogy az Éden mégsem Amerikában van, a Harlemben, hanem attól keletre, leginkább Párizsban. De ez a történet két évtizeddel később az 50-es években játszódik, amikor még mindig jobban érezték magukat az elfogadóbb, a nyers rasszizmus nélküli szabad életben. Ezért a feelingért érkezik ide újra az előbb említett hőskort is itt töltő Dale Turner szaxofonos New Yorkból. Dexter Gordon remekül játssza el az egyensúlyozó (élet)művészt, hiszen kicsit önmagát adhatja. Még Oscar jelölést is kapott, ahogy megmutatta, mi van akkor, ha kicsúszik lába alól a talaj, ha a járása labilissá válik, felrémlik a zuhanás esélye. Olyankor nem hallgat az érte aggódó asszonyokra, és persze Francisre sem, aki az író alteregójaként átéli, hogy egy szenvedélybetegnek néha pokoli nehéz segíteni. A zenész megnősült már néhányszor, de egyetlen dologhoz fűzi igazi szenvedély, hozzá viszont végig hűséges is tud maradni: ez a hangszere. Úgy is bánik vele, mint egy antropomorf görög istenséggel. Számára a boldogság egy jó Rico nád a szaxofonjában.

A grafikus Francis Borler (François Cluzet) még az első párizsi korszakából ismeri a zenészt, a tehetsége lenyűgözte, most, hogy újra összefutnak, sok a közös vonás köztük. Kikötőre vágynának, de a háborgó tengeren találták magukat. A magánéletük romokban, kapcsolatuk széthullott, lányaikkal keresik a közös nevezőt, minden ingoványos, nem látszik, hogy a grafikus és a zenész pályája hogy folytatódhat újra sikeresen. De Francis lenyűgözve hallgatja öreg cimborája még mindig pazar játékát a legendás Saint-Germain-i Blue Note színpadán. De látja emberi gyengeségeit és gyarlóságát is, az állandó pénzlejmolást, még lop is a vendégektől, ha pedig alkoholt lát, a nem szó eltűnik a szótárából. Van néhány telitalálat jelenet, ami ezt jól érzékelteti. A vendég mellette a pohár elfogyasztása után a földre omlik, mire azonnal rendel ő is magának egy hasonló italt. Nem jut eszébe egy dal, mire Francis elkezdi mondani neki a szövegét, és a hangszer már meg is szólal.

Érdemes csak azokra a beszélgetésekre is figyelni, mikor a jazz fejlődése, tendenciái a beszélgetésük témája. Nem lehet séta közben a fáról leszakítani stílusokat, mondja egy alkalommal Dale, a fának ott kell lennie benned. Szerinte a bebopot a háborút megúszó zenészek teremtették meg. Elhangzik az anekdota, hogy miért nem lett a csodált Count Basie zenekarának tagja, mert a zongorista szerint egy bandában elég egy főnök. És a jazz igazi rajongói felfigyelhetnek az olyan elejtett mondatokra, mit gondol Debussy és Ravel kompozíciós elveinek hatásáról a jazzre, főleg a bebopra. Tesz egy maliciózus megjegyzést arra is, hogy az újak ugyanúgy játszanak, mint ő, vagyis csak utánoznak, nem egyéniségek. Kiderül, hogy Bird, Powell és Lester Young mellett kik forradalmasították a jazzt Dale szerint.

Mikor pedig úgy gondolja, hogy a harlemi impulzusok újra talpra tudnák állítani, Francis New Yorkba is elkíséri (filmfanoknak jelzem, az ottani bár tulajdonosát egy bizonyos Martin Scorsese alakítja). Vigyázna rá, talán felfelé indulhatna a pályája újra, de a porok megint előkerülnek, és ilyenkor Goodley is tehetetlen, egyszer így is búcsúzik Goodley/Scorse fáradt mosollyal: „Legyetek jók, már ha tudtok”. Hát Dale nem tudott. Ezt Francis már visszatérve Franciaországba egy táviratból tudja meg. De kárpótol minket a megállíthatatlan zuhanás sokkoló látványáért cserébe a klubok remek élő zenéje, a stúdióban a szemünk láttára születő hangszerelés, és a végén a Dale számának eljátszásával tisztelgő zenésztársak fellépése. (Hancock elnyerte a legjobb eredeti zenének járó Oscar-díjat is, bár azóta sem tudja senki, hogy miért, mert ezek újra hangszerelt örökzöldek egytől egyig). De a végén Dalenek, az önpusztítás bajnokának az a mondata marad meg bennünk, amikor orvosának fanyar mosollyal bevallja: „Minden fáraszt már valójában. Csak a zene nem”. Ez pedig itt maradt velünk a filmben és a lemezen is.

Filmográfia:

Round Midnight (1986)
műfaj: zenés dráma
rendezte: Bertrand Tavernier
Forgatókönyv: David Rayfiel és Bertrand Tavernier
operatőr: Bruno de Keyzer
zene: Herbie Hancock

Diszkográfia:

A film zenéje egy 86-os albumon:

ROUND MIDNIGHT – Herbie Hancock

Tracklista

1. Round Midnight
2. Body And Soul
3. Berangere's Nightmare
4. Fair Weather
5. Una Noce Con Francis
6. The Peacocks
7. How Long Has This Been Going On?
8. Rhythm-A-Ning
9. Still Time
10. Minuit Aux Champs-Elysees
11. Chan's Song (Never Said)

a 2002-es újabb kiadáson szerepel egy bónusz is:

12. 'Round Midnight

Játékidó: 71:12

Közreműködő zenészek

Herbie Hancock / piano, director & producer

With:

Bobby McFerrin / vocals (1,11)
Lonette NcKee / vocals (7)
Chet Baker / vocals & trumpet (4)
Freddie Hubbard / trumpet
Dexter Gordon / tenor saxophone (2,5,7-9,12)
Wayne Shorter / soprano (6) & tenor (5) saxophones
Woody Shaw / trumpet & flugelhorn (12)
- Cedar Walton / piano (8)
- Ronnie Mathews / piano (12)
- John McLaughlin / guitar (2,3)
- Bobby Hutcherson / vibes (5,10)
- Ron Carter / bass (1,8,11)
- Pierre Michelot / bass (2-7,9)
- Stafford James / double bass (12)
- Tony Williams / drums (1,8,10)
- Billy Higgins / drums (2-7,9)
- Louis Hayes / drums (12)