Cziffra és a jazz témája megér egy misét, írtam a Cziffra-fesztiválsorozat júliusi, fertődi hétvégéjével kapcsolatban, és azt is, hogy a zongorista viszonya a jazzhez legalábbis ambivalens volt. A dokumentumfilm árnyaltan világítja meg a kérdést, hogy Cziffra 1956-os emigrációja előtt sokszor kényszerült dolgozni (ő így emlékezett) bárokban, könnyűnek bélyegzett műfajokban. A dokumentumfilm narrátora-riportere és producere Balázs János, akinek neve most már összefonódott Cziffráéval: a világhírű emigráns magyar muzsikus kultuszáért senki sem tett többet, mint éppen ő. A Cziffra-fesztiválból kiindulva több zenei területre is hatással volt, nem csak a koncertéletre, programjai műfajilag is mindig nyitottak voltak. Fő motivációja, és erről többször is nyilatkozott, hogy Cziffra példáját követve következetesen próbálja megvalósítani művészi és egyéb álmait.

Balázs már ahhoz a generációhoz tartozik, amelyik nem idegenkedik mindentől, ami a popkultúra gyűjtőfogalmával hozható összefüggésbe. Érdemes szó szerint idézni, amit összegzésképpen Cziffra stílusáról a filmben a Liszt Ferenc-i hagyomány vonatkozásában megállapít, hogy Cziffra ebbe született és nőtt bele: „Legnagyobb példaképe Liszt Ferenc, aki koncertjein szabadon szárnyaló költőiségével és virtuozitásával, improvizációs készségével lenyűgözte hallgatóságát [kiemelés tőlem] … Cziffra apja révén autentikus cigányzenét hallhatott kiskorától, a könnyűzenei improvizáció és a jazz világában is otthon volt.” Bár a film nem utal rá, nem is dolga, de azért emlékeztetnék rá, hogy Liszt Ferenc zeneszerzői és előadói, sőt elméleti munkássága döntően meghatározta a cigányzene helyét a magyar kultúrában.

Liszt Ferenc gyermekként hallhatta először Bihari zenekarát

Nem kell viszont a jazz felől érkezni ahhoz, hogy üdvözöljük Balázs János és a rendező, Petrovics Eszter egyenes, pontos, integráló attitűdjét ezekhez a sokszor félreértett, rossz összefüggésben használt fogalmakhoz. Balázs János Liszt, Cziffra és mások nyomában járva maga is parafrazeál és improvizál, és elméletileg is tisztában van ennek jelentőségével. Először is nem esik abba a tévedésbe, hogy a jazz és az improvizáció közé egyenlőségjelet igyekezzen rakni. Ez semmiképp sem volna megfelelő: a jazz fogalma annyira tág, hogy nem elég meghatározását csak az improvizációhoz kötni.

Persze Liszt és Cziffra útja nem a jazz szóló improvizációból indul, de ezen a ponton találkoznak: a kiindulás Liszt variációi és parafrázisai, átiratai egyrészt, másrészt Cziffrának a sikeres cigányzenész apa révén kézközelben lévő rögtönzési hagyomány. A filmben Balázs mellett hivatásszerűen improvizáló muzsikusok is nyilatkoznak, a fantasztikus cimbalomművész Balogh Kálmán például az eltérő alapállású műfajok közötti hasonlóságot abban ragadja meg, hogy szerinte a legmagasabb szintű (ti.: kollektívan rögtönzött) kamarazenélés erénye kapcsolja őket össze. Szakcsi Lakatos Béla, akinek neve már csak gyászkeretben kerülhetett a stáblistára, arról beszélt, hogy egy bárzongorista mindenkinél közvetlenebb kapcsolatban van a közönséggel, csak nekik játszik, és ha váltani kell az előadásban, azt azonnal meg is kell éreznie (rögtönöznek is egy rövidet a filmben Balázzsal a Things Ain’t What They Used to Be témára). Vásáry Tamás pedig, aki a háború után, de még a fordulat éve előtt hallotta bárban Cziffrát, és meg volt győződve róla, hogy két zongoristát hall, amíg közelebb nem ment, és látta, hogy csak egy játszik, így emlékezett: „Bármit kértek [a  bárokban], arra fantáziát is játszott … fantasztikus tempóban és tisztasággal, de nem lehetett ezt akár reggeltől estig sem kigyakorolni, nem, mert hát rögtönzött.”

Életrajzi adatok

•  Az 1921-ben született Cziffra György kisgyerekként a nővére által bérelt zongorán imitálja testvérének gyakorlását

•  Öt évesen cirkuszban léptetik fel

•  Dohnányi (aki maga is szívesen játszott parafrázisokat), meghallgatja és 11 évesen felveszi a Zeneakadémiára, 12 évesen első nyilvános koncertjét adja

•  16 évesen előadja Liszt II. rapszódiáját, híre szárnyra kel, de abbahagyja zeneakadémiai tanulmányait, nem diplomázik: „A kiválasztott kávéházi zenésszé züllik” - írják a lapok

•  Az Arizonában játszva megismeri az egypitomi származású táncosnőt, Szolejkát, későbbi feleségét

•  1943-ban besorozzák, a frontra vezénylik

•  Először 1946 májusában lehet az orosz frontról, majd hadifogságból hazatérő Cziffráról hírt olvasni: Basilides Máriával, Lukács Margittal és a Holéczy trióval adnak Ady-estet.

•  Egy roppant szerencsétlenül előkészített határátlépési kísérlet, két év börtön és kényszermunka-tábor után 1952-ben szabadul: „Meggörbítvén gerincemet, visszasüllyedtem az éjszaka világába.”

•  Ferenczy György professzor megszólítja a Kedvesben, ahol rendszeresen játszik. 33 évesen zeneakadémiai órákat vesz, újra koncertezik. Liszt-díjat kap, megint hírnév övezi. 1956. október 22-én Bartók 2. zongoraversenyével extatikus sikert arat

•  ’56 legvégén Párizsba emigrál családjával, nemzetközi karriert csinál lemezfelvételekkel és hangversenyekén

•  1973-tól már dicsőséges koncertekre térhet haza, az első Budapesti Tavaszi Fesztivál sztárja

•  Utolsó éveit 1994-ben bekövetkezett haláláig főleg a Senlis-i Szent Frambourg kápolna helyreállításának és tehetségnevelő alapítványának szenteli

Amikor Cziffrára ferde szemmel néztek, akkor nem csak azért sajnálták le, mert bárokban játszva igyekezett eltartani a családját. Amint hevenyészett életrajzi összefoglalónkból kiderül, Cziffra György életében csak a „disszidálás”, vagyis 1956 után jött el egy olyan hosszabb időszak, amikor koncertező, sőt hamar világhírű, turnézó zongoraművész lett. A megélhetés aspektusa újfent előtérbe került egy francia televíziós interjúban az alábbi beszélgetésben:
            ­
            ­- Jazzt is játszott, ha jól tudom?
            - Igen, 15 éven keresztül.
            - Kényszerből?
            - Időnként természetesen örömmel csináltam, de sokszor nagyon untam.
              Kénytelen voltam, megélhetésből.

Ezt az értékelést a még Cziffra életében magyarul is megjelent önéletrajza több helyen is alátámasztja (Ágyúk és virágok. Zeneműkiadó, 1983). Ezt eredetileg magnóba mondta magyarul, imádott fia, George pedig lefordította franciára és sajtó alá rendezte. Az első magyar kiadás az állampárti, bár fogyatkozó, de még jelenlévő cenzúra ollójának csattogása miatt nem egyezik teljesen a francia nyelvűvel, a 2015-ben újra kiadott magyar pontosabb. (Ez az egyetlen zárójeles kritikai észrevételem a dokumentumfilmmel kapcsolatban, érdemes lett volna ezt hivatkozni és idézni, miközben a filmes- és lemezarchívumok, múltfeltáró képek és hangok fantasztikus, sokszor revelatív erővel ható, zenei szemelvények tekintetében is pazar anyag átfogó képet ad a művész személyiségéről és életéről).

Érdemes itt arra is emlékeztetni, hogy az önéletrajz szubjektív műfaj, így nem annyira meglepő, hogy a cigányzenét sem nevezi néven Cziffra, helyette kávéházi vagy szórakoztató zenét emleget. Az az imázs, amit Cziffra magáról Párizsban élve mutatott, egyértelmű: elhatárolódott saját, „bárzongorista” múltjától. Ehhez azért tegyük hozzá, hogy rosszindulatú csúsztatás Cziffra, és a harmincas évek második felétől magas szintre fejlődött és népszerűvé is vált magyar „könnyűzenészek”, mint Solymossy Lulu, Martiny Lajos és mások tevékenységét bárzongorázásként leminősíteni. A szvinges jazz rég túllépett ezen a szinten, Cziffra kísérte például Mezei Máriát előadóestjén, a Latabárokkal, Feleky Kamillal és a negyvenes évek számos tündöklő sztárjával pódiumokon lépett fel: evidens, hogy művészileg komolyan vehető produkciókban. Az elhatárolódás önéletrajzában és nyilatkozataiban annak az égbekiáltóan igazságtalan sorsnak szólt, hogy Magyarországon rasszizmus, besorozás és hadifogság a háború idején, kényszermunka és megkülönböztetés a diktatúra idején olyan társadalmi viszonyokat teremtettek, hogy Cziffra nem élhetett csak a koncertpódiumnak. Ezért beszél minduntalan kényszerről a jazzel kapcsolatban a nyilvánosság előtt.

Kétségtelen tény, hogy Cziffra mindig ugyanaz a művész volt, bármilyen műfajban játszott: ezt tanítványa és híve, Cyprien Katsaris görög származású francia zongoraművész úgy értékeli a filmben, hogy Cziffra túlzások nélkül, szabadon játszott. Nem biztos, hogy mindenki osztja ezt a vélekedést. Ismert, hogy Cziffrát a klasszikus világból többen bírálták éppen ezért, stílusának eme döntő eleme miatt. Nyilvánvaló, hogy nem csak a műfaj, hanem a koronként és kultúránként változó ízlés határozza meg, hogy kinek mi a „túlzó”.

Cziffra elhatárolódását a jazztől a film két epizódja tovább árnyalja. Az egyikben, amely ugyancsak egy francia tévéműsor, a műsorvezető kérdésére meg is mutatja egy perc alatt, hogy annak idején mit játszott és hogyan, hogy függ össze jazz és Liszt. Liszt modorában játszotta, rá jellemző pazar, gyöngyöző díszítéssel, nyaktörő futamokkal a Begin the Beguine című örökzöldet. Arra vonatkozóan pedig, hogy a jazztől nem távolodott el, azt nem szorította ki az életéből, a Cziffra-házaspár franciaországi titkárnője, Àgnes Vatin árult el egy titkot. Elmesélte a filmben, hogy Cziffra otthon, saját kedvére, saját hangulatának kifejezésére is leült improvizálni: „Volt olyan, hogy esett a hó, és elkezdett improvizálni, vagy jazzt játszott.”

Végső soron tehát már ennyi adat és részlet alapján is kijelenthető, hogy Cziffra, bár a nyilvánosság előtt, ’56 után elzárkózott a jazztől, zongorista énjének az is része maradt, a rögtönzéssel együtt. Nyilvánvaló, hogy az improvizáció segített neki - és talán nekünk is segíthet - átlépni azokon a falakon, amelyeket az egyes műfajok megmondó emberei vélt vagy valós érdekeik védelmében húztak fel. Hiszen csak a rögtönzés közben derül ki egy Cziffra kezei alatt, milyen stíluselemekből áll végül össze az előadás. Az igazán nagy muzsikusok sosem hiszik saját magukról, hogy csak ők járnak az egyedül üdvözítő úton, Yehudi Menuhin az éttermi cigányzenészről, Ellington a klasszikus zeneszerzőkről - a sort folytathatnánk - a legnagyobb elismerés hangján nyilatkoztak, a zene egységessége számukra megkérdőjelezhetetlen.  

Tele van a két kezem boldogsággal
Magyar dokumentumfilm, 2023, 1h38.
Rendezte és a forgatókönyvet írta: Petrovics Eszter, Producer: Balázs János

Fotó: Wikipédia, részletek a filmből