Vannak emberek, akiket nem szükséges évente ünnepelni, elég örülni annak, hogy még köztünk vannak. Nekem Marcus Miller zenés köszöntője tetszett legjobban tavaly, mikor lazán eljátszott néhány Ron Carter névjegyévé vált futamot, ami nélküle nem létezne. A koncertre sétálva ezért jutott eszembe a poén, ami a beszámoló címét ihlette. Pedig akkor még nem tudhattam, mi következik.

Mivel a Foursight Quartetet szakírók szeretik Miles Davis kreatív újító és teremtő szellemiségének folytatójaként emlegetni, álljon itt a történet arról, hogy találkozott össze a két titán anno. (megtalálja mindenki a ’89-ben megjelent Miles Önéletírásban. Már magyarul is hozzáférhető – az én „szabad átköltésemnél” precízebb fordításban - a Park Könyvkiadó jóvoltából 2004 óta). Szóval a történet: „1958-ban Carter az Eastman School of Musicban tanult bőgőzni, és egyszer Rochesterben az előadás után hátrajött az öltözőbe, mert még Detroitból ismerte Paul Chamberst. Később Torontóban is összefutottunk, és emlékszem, mennyit beszélgetett Paullal a műsorról, amit játszottunk. Paul Chambers mondta nekem, hogy a fickó veszettül jó bőgős. Mikor aztán ő már távozóban volt, elmentem meghallgatni Ront Art Farmer és Jim Hall kvartettjében. Imádtam, amit csinál, megkérdeztem tőle, hogy csatlakozna-e a zenekarhoz.” A többi már jazztörténelem.

Miért van igaza annak, aki a második nagy Miles Davis Quintet követőjének tekinti ezt a formációt? A szellemiség, a muzsikáláshoz való hozzáállás miatt. Kellett persze ehhez akkor is egy „professzor”, aki mindenkit inspirált a klinikán, így működik ez láthatóan most is. Nem tudom, Carter hogy van vele, de Davis – a könyvben olvasható - nem szeretett a muzsikusokkal a zenéről beszélni, mert a profi találja meg a helyét, tudja, mit kell játszania. Ez volt az oka, hogy soha nem is próbáltak a felvételek előtt, és ki nem állhatta az önmaguknak játszó zenészeket. Abban sem hitt, hogy annyira szabadon kellene játszaniuk, ami a közönség számára már követhetetlen és élvezhetetlen.

A Foursight pontosan ezt a Miles-i filozófiát követi. Ezért volt olyan szórakoztató és briliáns a koncertje. (Aki lemaradt, hallgasson bele a stockholmi koncert felvételeibe, és meggyőződhet az állítás igazáról.) Ha létezik kortárs jazz kamarazene, akkor ez az. Kegyelmi pillanat nekünk, a hagyományos jazzt kedvelőknek, hogy az „ital” tökéletes az eredeti összetevőkkel, nem kell hígítani a koktélt, nem kell felvizezni, úgy finom, ahogy van. Nem hallottunk itt egyetlen öncélú hangot sem, mégis egyik ámulatból a másikba esett mindenki. Nem volt egyetlen pillanat sem, mikor elengedte volna a közönséget, lankadhatott volna a figyelem.

A műsor alapja, a már említett The Complete Stockholm Tapes (2021) anyaga volt. A formáció zongoristája Renee Rosnes előéletében ott van a Wayne Shorter Band, 2012 óta a Foursight Quartetnek tagja, a koncerten például a „Little Waltz”-hoz, a „Flamenco Sketches”-hez vagy a „My Funny Valentine”-hoz fűzött „megjegyzései” megmutatták, hogy miért. Jimmy Greene precíz és invenciózus – de igazi csapatjátékos, szólói soha nem öncélúak - az „595” vagy a „Mr. Bow Tie” vagy a „Joshua” világosan megmutatja, miért tartják a legjobb tenorosok közt számon manapság. Payton Crossley dobos pedig maga a precizitás, amit a „Cominando” jól illusztrált, aki nem akarja minduntalan bizonyítani egyébként kiváló technikai tudását. A bottal színpadra ballagó Carter mikor a „You Are My Sunshine” epilógusát eljátszotta úgy szólóban, hogy a két kéz önálló életet élt, külön pengetve, simítva a két párhuzamos dallamot, ott az ismert fizikai törvények megszűntek létezni.

A NEA (a jazz élő legendái) elegáns nagykövete volt, áradt belőle a szeretet és a bölcs humor az egész koncerten: egyszer megfeledkezett róla, és botja nélkül sétált ki a színpadról, máskor tenyerével rendelte meg a zenésztársának a nagyobb tapsot, hogy aztán karmesterként el is némítsa azt, a muzsikusok bemutatásakor a saját nevét tűntetőleg a kottát lapozva kereste meg, a koncert legvégén visszaballagva pedig felmutatta a Genius at work feliratot. Tényközlés csipetnyi öniróniával.

A járvány idején divatossá vált lakáskoncertek tudták ezt a varázslatot megteremteni, amit itt ők: egyszerre volt személyes, bensőségesen humoros, technikailag pedig lenyűgözően virtuóz. A MOMkultban pont ez történt, csak nagyobb volt a nappali. A forgatókönyvíró hatásosan találta ki Foursight Saga végét. Emlékezni fog rá mindenki, aki ott lehetett.

Momkult/GetCloser, 2022. július 5. 

Fotó: Kleb Attila/GetCloser