Főleg, ha minőségi jazzt ígér az esemény a San Francisco Jazz Center jóvoltából, melynek alapkoncepciója szimpatikus: a jazz a ma létező legrelevánsabb művészeti forma, tehát eddig megteremtett értékeit és izgalmas kísérleteit meg kell mutatni a koncerteken a műfaj kedvelőinek, aktualizálni, kuriózumokat teremteni, oktatni játékosan, népszerűsíteni azok körében, akik nem járatosok a szűkített szeptim akkordok világában. Ami New Yorkban a Lincoln, az San Franciscoban az SFJAZZ Center. Nálunk is van erre törekvés, a küldetés tipikus zászlóshajója más-más módon a BJO és a MAO.

A színpadra lépő SFJAZZ Collective-et azzal a szándékkal hozták létre 2004-ben, hogy zenei, zeneszerzői műhely legyen, és az éves San Francisco Jazz Fesztivál egyik előadója. Az oktettnek nincs Wynton Marsalisa, aki a New York-i kezdeményezés motorja (és szerencsére nálunk is jártak nemrég a Müpában), de a felkért zenei igazgatói prominens emberek, elég Joshua Redmant említeni, mai utódja pedig a magyar földön különösen nagy becsben tartott Chris Potter. Az oktett aktuálisan mindig változik, megújul, de a főnixi feltámadást olyan nevek garantálták a teljesség igénye nélkül, mint a szaxofonos Mark Turner, Miguel Zenón, Joe Lovano vagy a trombitás Avishai Cohen, Dave Douglas, Nicholas Payton vagy a harsonás Robin Eubanks és Andre Hayward, Matt Penman: bőgős, a vibrafonos Bobby Hutcherson vagy épp a dobos Obed Calvaire, Jeff Ballard és Brian Blade. Veretes névsor.

A jazz persze a ’mit’-ről és ’hogyan’-ról szól, szenteltek albumot a koncepció jegyében (a teljesség igénye nélkül, hiszen a diszkográfia a netről úgyis levadászható) Ornette Coleman, Monk, Wayne Shorter, McCoy Tyner, Chick Corea, Joe Henderson, Miles Davis vagy a poposabb Stevie Wonder, Michael Jackson, Sly Stone munkásságának, egyik nagy kedvencem az Antonio Carlos Jobim „lemeze”.

Tiszta Amerika

Az SFJAZZ Collective pont olyan, mint az USA sokat emlegetett salátástál metaforájának illusztrációja. Trinidadi születésű Etienne Charles trombitás, David Sanchez tenorszaxofonos Puerto Ricó-i, a zongorista, Edward Simon venezuelai, baltimore-i Warren Wolf vibrafonos, a távoli Houstonból érkezett Kendrick Scott dobos, Matt Brewer bőgős és basszista Oklahomából, Chris Potter pedig Chicago szülötte, de neki komolyabb kötődése van, mert a dél-kaliforniai Columbia meghatározó volt a pályafutásában. Gretchen Parlato a közeli Los Angeles alsóról jött, csak az énekesük, Martin Luther McCoy SF szülöttje. A felkonferálásokban is következetesek voltak, megosztoztak egymás közt a feladatokon.

A koncert pont azt tette, amit a turné apropóját adó lemez, New Works Reflecting The Moment ígért. A jazz mai sokrétűségét illusztrálták, miközben a fiatal jazzgeneráció markáns igényét, hogy szóljanak hozzá a mai kor problémáihoz, fogalmazzák meg érzéseiket, hiszen a covid őket is kibillentette rendesen megszokott életritmusukból, nos, ezt hatásosan és emlékezetesen megtették.

Remekül szólt például Abbey Lincoln „Throw It Away”-je Kendrick Scott hangszerelésében, a gyönyörű Gretchen Parlato dal, az „All There Inside”, az Edward Simon jegyezte 8'46", Sánchez „Ay Bendito”-ja, vagy a Marvin Gaye komponálta „What's Going On” Etienne Charles átiratában. A Chris Potter jegyezte „Can You See”, és a drámai mélységeket érintő „Already Died For Her”, melyet Martin Luther McCoy írt.

Volt a koncertnek több emlékezetes pillanata. Nálam, jobb, ha bevallom erős részrehajlásomat, a fúvósok vitték a prímet. A Charles – Potter - Sanchez triumvirátus remekül hangszerelt sokrétű és technikailag virtuóz játékot produkált. Etienne Charles versenyben volt a „meccs embere” címért is, mert beszállt a ritmusszekcióba kongásként (sőt, egyszer David Sanchezzel együtt nyomták, akinek egy alkalommal menet közben lapozta tovább a kottáját, mert nem jó helyen volt kinyitva). De a showt végül Martin Luther McCoy vitte el, aki olyan mókásan sétált be, mint aki előző este kártyázta el SF strandján a büféjét, aztán három oktávban énekelve egy pillanat alatt megmutatta nekünk, hogy hagyjuk az előítéleteket hátra, ha komolyan gondoljuk, hogy Kaliforniában is tudnánk élni.

Remek volt – és elgondolkodtató.

Müpa, 2022. június 24. 

Fotó: ©Posztós János / Müpa