A BRAND: „JAZZ IS MY NATIVE LANGUAGE”

„Jazz Wouldn't Be the Same Without Them”. A jazz nem lenne ugyanaz nélkülük. Így fogalmazott a New York Times szakírója egyszer, mikor a nők a jazzben játszott szerepéről értekezett. Persze, ha egy laikust kérdeznek, énekesnőket fog felsorolni: Ella Fitzgerald. Dianne Reeves, Carmen McRae, Sarah Vaughan…, esetleg énekeseket, akik kiváló zongoristák is egyben: Nina Simone, Alice Coltrane, Norah Jones. És csak utána fognak felbukkanni a virtuóz hangszeresek, a zongoristák közül mondjuk Mary Lou Williams, Geri Allen vagy a brazil kiválóság Eliane Elias. Ha viszont a ma fiatal koncertlátogatóit kérdezzük bárhol a világon, akkor az elsők között fog szerepelni Hiromi neve.

Hamamatsuban, Japánban született. Hat évesen kezdett klasszikus zongorát tanulni, mert édesanyja anno ezt nem tehette meg. Tanára Noriko Hikida viszont kedvelte a jazzt szerencsénkre, és Errol Garner lemezeket mutatott neki. Ettől kezdve tudatosan kezdett foglalkozni az improvizációval. Gyakorolta a klasszikus darabokat, miközben rögtönzött Mozart, Haydn kompozícióira is. Kíváncsi lett a japán jazz legjobbjaira, hallgatta Yosuke Yamashita, Toshiko Akiyoshi and Sadao Watanabe felvételeit.

A zenészkarrierek esetében, ha nőkről van szó, az ismert mondás úgy módosul, hogy minden sikeres nő mögött két férfi áll. Miért gondolom így? Be kellett sétálnia Ray Brownnak Nanaimo egyik bárjába egykor, hogy meghallja egy kamaszlány érdekes, pre-bopos játékát és eredeti swingelését. Hogy aztán hozzásegítse Jimmy Rowles zongoristával együtt egy Los Angeles-i ösztöndíjhoz. A legenda szerint az ajánlást egy vendéglői szalvétára írta, Rowles pedig rajzolt egy karikatúrát magáról szakmai támogatóként. Így indult Diana Krall karrierje.

Hiromi tizennégy évesen már koncertezett a Cseh Filharmonikusokkal. 17 éves volt, mikor pedig Chick Corea meghallotta őt játszani egy fogadáson Japánban, másnap már az ő koncertjén ült a billentyűk mögött. A jazz vált az anyanyelvévé, így természetesen Amerikába szeretett volna menni. Bostonban 1999-ben kezdte a Berklee College of Music-ban tanulmányait, ahol felfigyelt rá a jazz-bebop zongorista kiválóság, régi nagy kedvencem, Ahmad Jamal, és a veterán bőgős Richard Evans, aki hangszerelést tanított neki. Pont ilyen egyéni és eredeti technikájú mentorokra volt szüksége, hogy inspirálja saját útjának megkeresésére. 2003-as első világturnés debütálása óta markánsan ezt az utat járja. Akkor is, ha a Newport Jazz Fesztiválon lép fel, akkor is, ha a párizsi Olympia színpadán.

HANAMI

A titka abban van, hogy Hiromi fel merte tenni a kérdéseit, mikor mások szemérmesen elhallgattak. Persze ilyen névvel könnyű, mondhatnánk, hiszen a Hiromi név jelentése: szerencsés, kreatív, aktív, temperamentumos. Ez tulajdonképpen tökéletes jellemzés róla. "Miért nem mernek rögtönözni a komolyzenészek, ha Bach, Mozart ezt gond nélkül megtette?" (Most épp egy szólózongorára és zenekarra komponált Concerto megírása foglalkoztatja). Vagy egy másik kérdés: "miért kellene úgy szólnia ma is a jazznek, mint száz éve, vagy a múlt század ötvenes és hatvanas éveiben?"

A jazz varázslata, hogy a zenészek között egy nemzetközi nyelvvé tudott válni. Ha rabul ejt, kísérletezni is fogsz vele. Maradjunk akkor női példáknál, ezt jól illusztrálja a svájci születésű zongorista Sylvie Courvoisier, az angol Zoe Rahman vagy az örmény Aziza Mustafa Zadeh. De ismerünk japán elődöket is: Aki Takase vagy Toshiko Akiyoshi, és a post-bop műfajban kiváló Junko Onishi. Mindannyian kiválóan beszélik a jazznyelv valamelyik verzióját a billentyűkhöz ülve. Születhet bárhol, ha igazi zenész, ez a csábítás vonzani fogja. Lássuk be, van, aminek a nők sem tudnak ellenállni. Kiktől tanult a legtöbbet? Említ egy 2004-es japán turnét Oscar Petersonnal: „Eljátszotta a „Requiem for Ray Brown”-t, a színpad széléről figyeltem, soha megrendítőbb, mélyebb zenét nem hallottam.” A Chick Corea hatását elég sajátosan érzékelteti: „Vele olyan dolgozni, mintha egy óriási könyvtárban sétálnál, ahol minden fontos mű megtalálható. Vagy felütni egy szótárt, amiben minden fontos szócikk ott van.”

Hiromi egy elementáris energiabomba, tele ötletekkel. Ráadásul „…high velocity with flawless technique” azaz praktikusan: a szédületes gyorsaság ellenére nem hibázik. A koncertje a hanami ünnepe. Ez egy másik japán hagyomány, a cseresznyevirágzáshoz kötődik. Ilyenkor tömegek indulnak el a fákhoz, mert szerintük: „akire ráhull egy cseresznyefavirág, azt szerencse és boldogság kíséri útján”. Ezért elüldögélnek alatta. A Müpa nézőterét megtöltő közönség pont ebben a magasztos várakozásban osztozhatott. Pazar dalokat kapott cserébe.

IEIE

A „Place To Be” című szólóalbuma után tíz évvel, 2019-ben megjelent „Spectrum” című CD-ről szóltak sorban a kompozíciók. A nyitó „Kaleidoscope”, a ragtime-os „Yellow Wurlitzer Blues”, melyben az ujjrend megváltoztatása briliáns módon átalakította a hangzást. A „Whiteout” vagy a „Spectrum” remek lehetőség volt a zenei játékokra. Jó érzéke van a blueshoz, ráadásul nem fél a regiszterek szélsőségeit használni. Kíváncsian vártuk, mit kezd a „Blackbird” hangzataival. Hirami bármikor és bármiből tud barokkos kantátát rögtönözni, hogy aztán duetté transzponálja a dallamot. Vált oktávokat minden szabályt megszegve, majd disszonáns akkordok sorával feszegeti a korlátokat. A kényelmesen sétáló basszust hozó bal kéz hirtelen virtuóz szólóba kezd, majd a zongora fölé hajolva a húrokon pengetve hozza a közjátékot.

A bravúrokról. Az egyik a stílus miatt emlékezetes. A lemezen a „Mr. C.C.” néven szerepel. A felkonferálásából értettem meg, amit addig csak sejtettem, hogy a Modern idők című klasszikus fekete-fehér mozi ihlette. A momiji szellemét frappánsan tükrözte a megjegyzése, hogy szerinte ez az egyik legszínesebb film, amit látott. Charlie Chaplinnek szól a tisztelgés. A némafilmek korabeli hagyománya szerint komponálta meg a darabot, mikor egy zongorista élőben rögtönözte a kísérőzenét. Hangulatilag ellenpontozta az expozíciót, a tempóváltásokat a történésekben, egészen a megható katarzisig az epilógusban. Nem kell nagy tehetség hozzá, hogy megjósoljam, a filmesek ostromolni fogják az ajánlatokkal (ha eddig nem tették meg). A koncert legemlékezetesebb darabja nálam a „Rhapsody In Various Shades Of Blue” volt. Mert nem csak a szürkének van ötven árnyalata. Fergeteges ováció volt a jutalma, amire a bekezdés címe volt a válasz: ieie, vagyis szívesen.

Szerepel a CD-n egy különös szám, a „Once In A Blue Moon”, mely a „ritka, kivételes pillanatokról” szól. Ezekben a kegyelmi pillanatokban rácsodálkozunk az élet egyszerű titkaira. Megtörténhet ez egy koncerten is. Gyönyörködtünk a spektrum minden árnyalatában pompázó levelekben, figyeltük a hulló szirmokat, és boldogabban mentünk haza a két ráadás után. „Az emberek szeretnek címkéket ragasztani a muzsikámra. Van benne klasszikus elem, rock és jazz is. Szerintem semmi szükség nincs arra, hogy nevet adjak neki. Egyébként is minden zongorista játéka változik idővel, mert új tapasztalatokat szerez az életében.” Hiszen aki negyven évesen is ugyanúgy látja a világot, mint húsz évesen, az elvesztegetett húsz évet az életéből.

Néhány szót (például azt, hogy mondják japánul, hogy viszlát, köszönöm) igazán érdemes megtanulnunk a kedvéért. utazóknak meg még jól is jöhet egyszer. Legyen hát ez a beszámoló vége: „Sayonara, Hiromi, domo arigato”

Fotók: Müpa/Csibi Szilvia

Müpa, 2019. október 29.