Keszthelyen született, 1981 óta Győrben él. Középiskolai tanár és szabadúszó szakújságíró (témái: a zene, a színház és a film). A Magyar Rádió Győri Stúdiójában hat évig szerkesztette az Akkord című jazzmagazint. Interjúi, koncertbeszámolói és lemezkritikái jelentek meg.
Fontosabb jazz témájú publikációi:
2014: Legyen nekünk jazz! – esszé, a Nemzetközi Jazz Nap pályázatának 1. díját nyerte
2015: Jazztérkép című kötet (szerzői kiadás)
2018: A jazz szerepe a Mediawave fesztivál győri időszakában 1991-2009. – tanulmány, a Magyar Jazzkutatási Társaság felkérésére írta, megjelent a konferencia kötetében
„Filmzenét írni szórakoztató, de semmi sem tudja felülmúlni a koncert hangulatát, amikor egy jazz-zenész egy klubban közönségnek játszhat." Terence Blanchard
Az italianita kifejezés annak a hallgatólagosan elfogadott elvnek a neve, hogy az európai klasszikus zenében mindenki az olasz mesterektől tanulta el a „szakmát” évszázadokon át. Ha a jazz esetében is létezne ilyen kifejezés, mondjuk american style lehetne a neve, hiszen a 20. század eleje óta mindenki amerikai mintákat követett, ha bevallja, ha nem. A „céhek” teremtette mesterségbeli tudásra büszkék is, szeretik megmutatni a világnak. Ezért születnek az olyan filmek is, mint például a tévének szánt Louis Armstrong - Chicago Style 1976-ban.
A film és a jazz kapcsolódási pontjait bejáró sorozatunk komoly gyűjteménnyé nőtt idővel, de az egyik koronaékszer eddig hiányzott belőle. Ha valaki arra kér, mondjak öt filmet, amit egy jazzrajongónak látnia kell, mindig ez az egyik a felsorolásban. Az amerikai-francia koprodukció igazi kultikus jazzmozi, tulajdonképpen egy amerikai Párizsban történet, de nagyon nem Gershwin modorában.
Az irodalom és a jazz kapcsolatával már többen foglalkoztak változó színvonalú munkákban. A film és jazz közös pontjainak feltérképezésében szerencsére szerepet vállalt a mi szerkesztőségünk is. A képzőművészet és a jazz kapcsolata viszont ritkán téma a jazzlapok hasábjain, mert ehhez bizony mindkét területhez konyítani kell. Nem is próbálok úgy tenni a netről gyűjtött tényekkel, mintha ez nekem otthonos terület lenne, inkább azt szeretném, ha megnéznék ezt a tematikája miatt kuriózumnak számító vállalkozást, ami ezer szállal kötődik a jazzhez és nagyon szórakoztató.
A Paloznaki Jazzpiknik a Pori Jazz kistestvére. Lássunk néhány hasonlóságot: Pori a Botteni-öböl partján fekszik, Paloznak egy sétányira a Balatontól. A Nagyszínpadok lejtős, füves dombok alatt állnak, előtte a közönség Woodstock hagyományait követve heverészhet, sétálhat és táncolhat, az élelmesebbek és kényelmesebbek még a kellemest is összeköthetik a még kellemesebbel, elpoharazgatva az alkalmi vendéglők teraszán és padokra telepedve nézhetik a koncertet.
Néhány éve többször Balatonboglárra akartam eljutni komoly energiákat mozgósítva. A Balaton-átúszáson, minden tapasztalt nevező tudja, félúton nem ajánlatos megállni. Mostanában pedig egy másik célpont vonz ide: a Kultkikötő. Ezt ne a tóparton keressük, egyszerűbb az autópálya központba vezető kijárója felöl érkezni. Aki ismeri a kilátó alatti parkolót, meg is találta.
Jó hírem van Marciac, Barcelona és San Sebastian jazzkedvelőinek, és mindenkinek, akinek jegye van a turné bármelyik következő állomásának a koncertjére. Diana Krall élete formájában zenél. Ez egyben rossz hír azoknak, akik nem jöttek el História Kertbe a VeszprémFest nyitó napján, mert jó messzire el kell utazniuk, hogy meggyőződjenek az állítás igazáról. Mondom, Diana Krall jobb, mint valaha, pedig valaha is nagyon jó volt. Azért választottam címként az egyik legismertebb standard variánsát, mert ez így kiválóan összefoglalja a véleményem lényegét.
Valószínűleg utoljára láttuk őt színpadon. Ezt a koncertturnét már el kellett egyszer halasztani, s most a lekötött programok után nem vállal több fellépést Európában. Emlékezetessé tette a búcsút, az biztos. Nem azért szerettük, mert valamikori önmagát idézte, annak szólt gyakran az ováció, hogy még mindig piszok jó zenész. Ha lesz Év koncertje szavazás, nálam az egyik tuti jelölt megvan.
A Kaliforniának szentelt szemeszter újabb előadását láthattuk és hallhattuk szerda este a Müpában. Múlt pénteken a San Francisco Jazz Collektive lépett fel, most a west coast - itt most helyénvaló a szó – emberemlékezet óta együtt muzsikáló két ikonja.
San Francisco és Budapest között mostanában nem indul közvetlen járat, ezért minden személyes találkozást meg kell becsülni. Melyik zene jut eszünkbe elsőre Friscoról? Nem jazzdal, hanem Scott McKenzie életörömről szóló himnusza a virágokról és a szerelemről. A lazaság mára messze tűnt örök nosztalgiája. Nem a szomszédban van SF (igaz, a repülőúton lehet olvasni, koncertfilmeket nézni), ha tehát azt hallja az ember, hogy Kalifornia házhoz jön, akkor egy pillanatig sem kérdés, hogy el kell menni.