Most vált aktuálissá 1981-es lemezének címe: Voice from the Past. Elment a jazz bőgőzés egyik legsokoldalúbb és legnagyobb hatású képviselője, 85 éves korában elhunyt Gary Peacock.

Nem ez lesz az a lemez, amit sokáig nem adunk vissza ismerősünknek, hátha nálunk felejti. Mivel évfordulós is, meg ünneplős is, és mivel nagyra értékelem Balázs Elemért, úgy jártam, mint a szülő, akinek el kell döntenie, hogy elmondja-e őszintén a véleményét, megkockáztatva a neheztelést is, mert azzal segít igazán, vagy diplomatikus lesz. Gyerekeknél a kritika hosszú távon mindig bejön, válasszuk inkább ezt. Mert szó nincs róla, hogy rossz lemez lenne ez, csak talán túl sok mindent akar bizonyítani, túl sok felé elindulni. Túl lett gondolva, mint teszi ezt gyakran Guardiola a taktikával a fociban.

„Bolond vagy?”- kérdezte Dewey Redman a fiától, aki miután 1991-ben a Harvardon megszerezte diplomáját, beiratkozott a Yale-re, de az első félév végén otthagyta, és Brooklynba költözött jazzt játszani. Nem ő nevelte fel, és pont ugyanezt tette anno persze, a tanári állását otthagyva Texasból San Francisco felé vette az irányt szaxofonjával. Ismétlődhetnek a sorsok?

Az album július 10-én jelent meg, elég friss tehát, bár 2019 végén rögzítették  a  Los  Angeles-i Chalice Stúdióban. Hét szám található a vinyl lemezen cirka 23 perc játékidővel, így praktikusan játszható rádióban is. Korábban kihoztak két klipet, ezek elég népszerűek a közösségi oldalakon. A Dinner party egy új formáció, a modern crossover szupergroupja, mely bemutatkozó lemeze címéül a csoport nevét választotta.

Kirakat: Don’t Miss the Band   
A showcase szó gyökeret vert a honi zenei életben, mert praktikusan rövid és jelentéssűrítő. A magyar jazz fiatal generációjának jó lehetőség a megmutatkozásra. (A magyarjazz Irk Rékának köszönhetően eddig is aktívan jelen volt ezeken). A hazai egy kis piac, nem könnyű kikerülni a kirakatba. Fenyves Márk remek projektet vezethetne pályakezdő zenészeknek, hogy tegyék ismertté produkciójukat. Az alap persze a jó muzsika, aztán lehet becélozni a platformokat, hogy szélesebb körben tudjanak róluk. Minden úton elindult, amit az ismertséghez vezethet. A Magyar Jazz Szövetség két versenyén is döntősök voltak. A combo formációk bemutatkozására kitalált versenyen a „Some Sky” című dalukat játszották 2017-ben, ami felkerült a Homecoming című lemezükre is. Majd egy másik Fenyves szerzeményt, a „Blues After Dusk” Ladányi Ádám által oktettre áthangszerelt változatát játszották a komponistáknak meghirdetett megméretésen. (az AllAboutJazz.com oldal most válogatta be a Track of the day rovatába, augusztusban fog felkerülni). 

Norah Jones idén júniusban megjelent hetedik albuma újabb lépés a sikeres úton, amin eddig is járt. A jazz az utcákról, pubokból indult el, aztán a zenész, ha meg akart élni a tehetségéből, megtanulta a show business alapelvét: alkoss egy eladható produkciót, találd ki a zenei anyagtól a színpadi megjelenésig, és ha eleget költöttél a reklámra, indulhat a turné a világ körül. A filmekben mindenki látott olyan jelenetet, mikor a rendőr felszólítására a vonalon végig kellett sétálnia a vezetőnek, különben ugrott a jogosítványa. A muzsikusok maguk választhatják ki a vonalat (stílust), amin aztán biztonsággal haladhatnak végig a pályájukon. De ez a többségüknél óhatatlanul ismétlődésekhez és utánérzésekhez vezethet.

A Brooklynban élő, izraeli születésű zongorista, Shai Maestro Avishai Cohen basszusgitáros együttesében tűnt fel. Ez az első lemeze az ECM-nél, és nem vállaltak vele nagy rizikót, hiszen a kortárs jazz szcéna egyik legérdekesebb és technikásabb zongoristájáról van szó.  Erről mindenki meggyőződhet személyesen is november 16-án, mikor Pesten koncertezik triójával a GetCloser szervezésében a MoMkultban, így lesz egy lemezajánló egyben programajánló is. Mert aki meghallgatja a CD-t, el fog menni.

Tavaly nyáron Maceo Parker kedvéért mentem le Paloznakra, kíváncsi voltam arra, mit kezd egy jó alkimista a soul és a jazz elemeivel. Most hasonló érdeklődés vezetett, mikor a Verve Records új korongját meghallgattam. A jazzben otthonosan mozgók számára Philip Bailey a mesteri falzett hangot jelenti. Meg az Earth Wind and Fire-t, ahol alapembernek számított, összetéveszthetetlenné hangzásukat a vokál és a fúvósok kórusa tette, a sajátos jazz alapok.

„Az élet megy tovább”. Mikor a lemez készült, Carla Bley nem is sejthette, milyen profetikus címet választ. A triójával 2019 májusában rögzítették az Auditorio Stelio Molo Stúdióban, Luganóban. Carla Bley zongorajátéka hol Monkot, hol Satie-t idézi, a végtelenül letisztultsága miatt. Nem üt le egy felesleges hangot sem. A trió 25 éve játszik együtt, ők a kamarazenei jazz igazi nagykövetei. A basszusgitáros Steve Swallow-val 1961-ben találkoztak. Ő rögzítette egyik lemezét, ami olyan jól sikerült, hogy később össze is házasodtak. Andy Sheppard szaxofonja pedig úgy passzolt ebbe a hangzásba, annyira érzi ezt a diszkrét játékot, hogy azóta nélkülözhetetlen. A lemezborítóról egy régebben látott karikatúra jutott eszembe. A tanár bekapcsolja a ventilátort, a kottalapok repülnek a levegőben, a jazzt játszó növendéknek pedig játszania kell tovább. A felirat: „Most majd kiderül, tud-e improvizálni”.

Valószínűleg Cheltenham-ben járhattak 2017-ben az Edition Records képviselői. Már Chris Potter az ECM-nél megjelent három albuma (The Sirens (2013), az Imaginary Cities (2015) és az 2017-ben felvett The Dreamer Is The Dream) meggyőzhette őket, hogy a kortárs szaxofonosok elit listájáról kihagyhatatlan az amerikai tenoros. Így, mikor a Cheltenham Jazz Fesztiválon fellépő quartet (Potter formációjának akkori tagjai: David Virelles zongora, Joe Martin basszusgitár és a Nasheet Waits dobok) lemuzsikált mindenkit a színpadról, már tudták, hogy ő kell a csapatukba, mert a kortárs jazz originális alakja minden „istálló” értékét növeli.