A hangszertokba helyezett hangosbeszélő fotója a borítón világos metafora a zenészek szándékáról. A muzsikusok Amerikában gyakran felvállalták a társadalom válságos időszakaiban kritikus véleményük megfogalmazását John Coltrane-től Bob Dylanig, Zappától Joel Rossig hosszú a lista, legutóbb itt Immanuel Wilkins Omega albumának bemutatásakor került szóba. Európában ez kevésbé acélos jelenség, ezért is szólt akkorát: a BMC lemeze az Academié Charles Cros értékelése szerint a legjobb tíz album közé került.

Keressünk egy kényelmes fotelt, készítsünk ki egy pohár finom italt, csak ezután kezdjünk a cd meghallgatásába. Legpraktikusabb, ha József Attila tanácsát szem előtt tartva tesszük a lejátszóba Gadó Gábor új lemezét: csak az hallgassa a felvételeket, aki kedveli őt, ismeri az utat, amit az elmúlt évtizedekben bejárt. Még jobb, ha érti és értékeli is a motivációját, ami eddig vezette. Mert már a Franciaországba költözésének egyik oka is a 90-es években az volt, hogy itthon a zenészek biztosra mentek, a járt út elhagyásával nem kockáztattak, ő pedig új hangzásokkal kísérletezett.

A szerkesztő előrukkolt az ajánlattal, amit nem lehet visszautasítani. Ha már rendszeresen publikálok filmkritikákat máshol is (a Jazz+Film rovat elindításában is tevékeny részem volt), a jazzt meg köztudottan szeretem, miért ne írnék a Soulról, hiszen több szállal is kötődik a jazzhez. Megnéztem, itt olvasható a válaszom.

- Nem is gondoltuk, hogy ennyien eljönnek, és erre a zenére még szükség van – köszönt el Dresch Mihály a második ráadás után szerda este a győri jazz klubban. Persze gondolja hozzá mindenki a bajuszpödrést és a rejtett mosolyt a száj szegletében.

Még a covidkorszak előtt jelent meg ez a lemez, de egy különleges aktualitás adja, hogy most mutassuk be. Mary Stallings december 9. és 12. között a Dizzy’s Club színpadán lép fel, és Emmet Cohen triója kíséri, aki a modernkori jazzreneszánsz legimpulzívabb zongoristája. Hogy miért, azt az Emmet Place című zseniális sorozatában (nemrég pedig a BJC-ben is) megmutatta.

A Glenn Miller élete című film úgy kezdődik, ahogy Hollywoodban a forgatókönyvíró iskolában tanítják: egy lepukkant hórihorgas zenész sóvárogva néz Los Angelesben egy meredek utca tetején épült zálogház kirakatában egy harsonát. Aztán beballag, hogy kiváltsa. Nyilván nem először, mert a boltos kedves ismerősként köszönti. Mikor pedig kiderül, hogy barátját várja, mert épp munkája lesz, végre újra zenélni fognak, a tulaj még ugratja is: „Bezzeg ő nem jár a zaciba”, mire jön is a riposzt: „Nem lenne könnyű dolga. Zongorista.” Később a kereskedő hívja fel figyelmét Ben Pollack épp akkor szerveződő új turnéra készülő zenekarára, ami esélyt kínálna az állandó munkára.

„Nem számít, hol vagy, kivel játszol, mit értél el, soha ne legyél elégedett. Ha túl magabiztos vagy, akkor valami nincs rendben.”

Kenny Garrett új korongja, aki szerencsére nálunk is gyakori vendég volt az elmúlt években, az év lemeze választás egyik esélyese lesz idén. Nem kockáztatunk túl sokat a kijelentéssel, mert a szakma és a közönség is vitán felül a legvirtuózabb altszaxofonosnak tartja Amerikában. Elég, ha annyit mondok, a 2021-es Newport Jazz Fesztiválra elment meghallgatni(!) koncertjét Kamasi Washington, Robert Glasper, Immanuel Wilkins és Terrace Martin is.

Készült néhány emlékezetes film még az elmúlt század vége felé, amit a jazz miatt érdemes megnézni. A „Mo’ Better Blues” például pont ilyen. 90-ben készült, nem a jazz-biopic vonalba illeszkedik, de valódi jazzmozi. Spike Lee jegyzi a forgatót és a rendezést is, sőt amolyan fekete Woody Allenként az egyik fontos karaktert is ő játssza a filmben.

Aki már látta a filmet, tudja, a cím egy szójáték, Aretha Franklint elkísérte egész életében a gyerekkorában ráragadt becenév. Aki már látta a filmet, azt is tudja, hogy nem szabad 145 perces filmet csinálni egy csodálni való istenáldotta tehetségről sem. Mert egyszerűen nem praktikus. Liesl Tommy debütáló rendezőként túl nagy fába vágja a fejszéjét, amikor Aretha Fraklin egész életét el akarta mesélni a mozijában.