Sok évtizedes „hivatásos  jazzrajongó” státuszom során még nem volt olyan koncert, amelyre két évet kellett várni az esedékességét követően. (Persze nem volt még a történelemben ilyen faramuci helyzet sem, amit a jelenlegi világjárvány hozott a nyakunkra.)  De végre megtörtént a nagy találkozás…

Idén nem kellett sokat várnunk, hogy folytatódjék az immár több mint egy évtizedes múltra visszatekintő, békeidőben rendszerint havonta jelentkezett „Világsztárok a BJC-ben” sorozat. A járvány az utóbbi években sok felfordulást hozott, beharangozott turnék maradtak el. A hol fellángoló, hol lanyhuló hullámokat ebben a sorozatban is nyomon lehetett követni, tavaly például februárban még Kendrick Scott itt járhatott, de Bill Frisell májusra, majd szeptemberre meghirdetett koncertje is elmaradt. Októberben viszont Emmet Cohen megérkezett, viszont novemberben Christian Sands koncertjére újra hiába készültünk. Az év végére megint enyhült a helyzet, és a Bill Stewart Trio december 11-i teltházas koncertje után, reméltük, ez már nem fordul vissza. Szerencsére nem fordult, így januárban újra teltház fogadhatta múlt szombaton, az újév első világsztár fellépőit a Budapest Jazz Clubban. A Kubában született Alfredo Rodriguez és Pedrito Martinez duója forró karibi hangulatot hozott a fagyos pesti télbe.

Idén már hetedik alkalommal keresi a Jazz Szövetség az év fiatal jazz-zenészét. Idén január 30-án, 20 órakor kezdődik a Budapest Jazz Clubban a verseny.

A Rómer Jazzklub felé sétálva roppant szellemes felkonferáló „szövegriffet” találtam ki, amit már soha senki nem fog olvasni. Felülírta az élet. A koncert előtti szokásos köszöntője előtt Csurák Erzsébet, aki évek óta Győrbe szállította a minőségi koncerteket, bejelentette, hogy eljött a búcsú ideje, ez a Rómer Jazzklub utolsó eseménye. A közönség a róka fogta csuka szituációban érezhette magát, se köpni, se nyelni nem tudtak a meglepetéstől, Mátyás király meg épp nem jött el, hogy igazságot tegyen.

A Polygon név hazánkban Borbély Mihályhoz, Lukács Miklóshoz és Dés Andráshoz köti a zenerajongókat. Mindhármuk neve garanciát jelent az igényes zenére. Ők hárman lépnek fel a Fonóban szombat este, sőt a dupla koncert másik résztvevője, Czirják Csaba jazzgitáros kvintettje lesz.

1958-ban az Esquire magazinnak bedolgozó fotós, Art Kane elhatározta, hogy a Harlem 17-es keleti körzetében, a 126. utcában korának legnagyobb jazz-zenészeiről csoportképet készít. Ötvennyolcan fogadták el felkérését, “55 cats and 3 chicks”, és rendeződtek el az instrukciók szerint a 126. utca az Ötödik és a Madison Avenue közötti szakaszán kiválasztott ház előtt. 1958. augusztus 12-én délelőtt 10 órakor elkészült az „A Great Day in Harlem”, amely az Esquire 1959 januári számában jelent meg. A képre ötvenheten kerültek, a nagyszerű zongorista, az 1897-ben született Willie „The Lion” Smith, elfáradt az álldogálásban, és a szomszédban ült, amikor Kane exponált.

Az év basszusgitárosa lett mind a szerkesztőségi, mind a közönségszavazatok alapján Fonay Tibor, aki talán többször látható zenekarokban bőgővel a kezében, mint basszusgitárral. A Zeneakadémián mesterképzésen 2013-ban diplomázott, azóta pedig a hazai vezető jazz-zenészek partnere a muzsikálásban, mint Binder Károly, Sárik Péter, Révész Richárd.

Múlt csütörtökön folytatva a hagyományokat, a Budapest Jazz Club adott otthont az évek során a bor és a jazz kedvelői találkozójaként népszerűvé vált Glass of Jazz sorozat 12. estjének. Az ez évi első, téli rendezvényen ezúttal a pezsgők, gyöngyöző és habzó borok kerültek fókuszba, de a buborékokért egyelőre még nem kifejezetten rajongókat a szervezők megnyugtatták, a kiállítók egyharmad részben az ún. csendes boraikkal is készültek a kóstolóra. Az italok ismertetésével egybekötött kóstoló a hagyományoknak megfelelően már este hattól elkezdődött, a koncertteremben pedig szintén a szokásos időpontban, este nyolctól szólt a jazz. Ezúttal a RIEGER RHODES QUARTET lépett fel, és tavaly a patinás svájci jazz kiadó, az UNIT Records gondozásában megjelent első, „Long-lost Brothers” című lemez anyagát adta elő.

Közönségsiker szempontjából a jazz az 1930-as évek második felétől az 1940-es évek derekáig élte az aranykorát. Ez volt a swing korszak, a big bandek évtizede. Az elkülönített fúvós szekciókra bontott, főként táncoló közönségnek játszó nagyzenekarok uralták a terepet. De mi is volt a swing lényege? Szerintem senki nem testesítette meg jobban ezt a stílust, mint az ismeretlenségből, Kansas Cityből New Yorkba valósággal berobbant Count Basie zenekar.

Emmet Cohen október 12-én adott koncertet a Budapest Jazz Clubban a Világsztárok a BJC-ben sorozatban.

Mindig öröm olyan zenészek nevét felfedezni egy új kiadású lemezen, akiket valaha ismertünk és szerettünk, majd a soha korábban nem tapasztalt kínálatban valahogy eltűntek a szemünk elől. Ilyen örömteli találkozás most a veterán zongorista új albuma, amelyen ráadásul két – korábban nagyon foglalkoztatott – ritmushangszeres a kíséret: Peter Washington (1964) bőgős és Kenny Washington (1958) dobos.

Nem könnyű megtalálni a hazai jazzélet szereplőinek lemezeit. A MagyarJazz megpróbálja összegyűjteni az egyik legnagyobb zenemegosztón megtalálható összes olyan jazzlemezt, amiben legalább egy magyar közreműködő szerepel 2021. november 15. és 2022 novembere között.

Charles Lloyd, a már több mint fél évszázada folyamatosan a világ legnagyobb szaxofonosai  és fuvolistái között jegyzett legenda, legutóbb a 2018-ban, az az évben megjelent „Vanished Garden” európai lemezbemutató turnéján járt Budapesten. „The Marvels” nevű új formációjával, a RaM Colosseumban valóban csodás felállású zenekarában nagy örömünkre Lukács Miklós is helyet kapott. Lloyd idei európai koncertnaptárában, gondolom a pandémia miatt, eddig mindössze két bejegyzés szerepelt, a budapesti MÜPA koncert előtt Hamburgban lépett fel.

A Müpa minden évben megrendezi tehetségkutató koncertjeit, melyet tavaly élőben nem, csak online követhetett a közönség, képernyőn keresztül.

Keressünk egy kényelmes fotelt, készítsünk ki egy pohár finom italt, csak ezután kezdjünk a cd meghallgatásába. Legpraktikusabb, ha József Attila tanácsát szem előtt tartva tesszük a lejátszóba Gadó Gábor új lemezét: csak az hallgassa a felvételeket, aki kedveli őt, ismeri az utat, amit az elmúlt évtizedekben bejárt. Még jobb, ha érti és értékeli is a motivációját, ami eddig vezette. Mert már a Franciaországba költözésének egyik oka is a 90-es években az volt, hogy itthon a zenészek biztosra mentek, a járt út elhagyásával nem kockáztattak, ő pedig új hangzásokkal kísérletezett.