– Altszaxofonosok IV.   (Parker örökösei)

Charlie Parker még nem volt 35 éves, amikor saját életmódjának áldozatául esett. Mint már a tenorszaxofonosok esetében is láttuk, zenéje újításai nem csak saját hangszerének exponenseire hatottak, hanem majdnem mindenkire, aki azidőtájt modern jazzt játszott. Az altszaxofonosoknak nagyon nehéz dolguk volt, ha Parker útját akarták járni, márpedig azidőtájt - nem meglepően - sokan próbálkoztak vele.

1) SONNY STITT: Bombay (1946)

Sonny Stittről az a legenda járta, hogy Parker szó szerint az utódjának tekintette. Saját elmondásában 1943-ban találkozott először Parkerrel, aki állítólag megjegyezte: "A fenébe, te teljesen úgy hangzol, mint én." Stitt válasza ez volt: "Nem tehetek a hangzásomról. Én csak így tudok játszani." A bebop dobosok alapító atyja, Kenny Clarke szerint: "Ha Bird /Parker beceneve - szerk./ létezett volna, lett volna egy Sonny Stitt."
Íme Stitt 1946-ban, Parkerhez is méltó társaságban: a trombitánál Fats Navarróval és a zongorán Bud Powellel.

2) CHARLIE MARIANO: How about you (1953)

Az altszaxofon helyenként a megszólalásig parkeri volt. Ez lehetett az oka, hogy Stitt rövidesen tenorszaxofonra váltott, ahol egyéni stílusát kimunkálva a hard bop egyik úttörőjévé vált.
Jóval fiatalabb generációhoz tartozott a Bostonban hírnevet szerzett altos, Charlie Mariano, aki később a világzene és a jazz ötvözésének egyik előfutára lett, de 1953-ban, 22 éves korában még hallhatóan a Bird, s valamelyest Johnny Hodges bűvöletében játszott. Ez egyébként egyáltalán nem bebop, inkább kifejezetten "cool" téma, de a szaxofon rögtönzésben tettenérhető Parker kifejezésmódja.

 3)  FRANK MORGAN: Bernie’s tune (1955)

A zongorista Jackie Byard volt.
A nyugati parton az egyébként kiváló altszaxofonos, Frank Morgan is azok sorába tartozott, akikben Parker halála után a kritikusok az "új Bird"-öt vélték felismerni. Morgan nagyon jó volt a maga nemében, de inkább kábítószer szenvedélye volt Parkeréra emlékeztető, semmint a stílusa. Itt egyébként a trombitás Conte Candolival és az ütős Machitóval halljuk.

4)  PHIL WOODS: Slow boat to China (1955)

Phil Woods is "az új Birdnek" lett kikiáltva Parker halálának évében. Gyönyörű tónusa volt már a kezdettől, de engem inkább a fiatal, bebop előtti Parker stílusára emlékeztet, amit akkor játszott. Ugyanakkor Phil Woods feltétlen hódolója volt Parkernek olyannyira, hogy Parker egykori élettársát, Chan Richardsont vette feleségül és a lányukat is örökbefogadta.

5)  CANNONBALL ADDERLEY: The song is you (1955)

A kirobbanóan tehetséges és Floridán kívül teljesen ismeretlen altos, Julian "Cannonball"' Adderley Parker halála évében, 1955-ben került New Yorkba, ahol egy szerencsés véletlen folytán a nagynevű bőgős-zenekarvezető, Oscar Pettiford kérte fel, ugorjon be altszaxofonosa helyett, aki késett a koncertről. Ahogy mondják, a többi történelem. Később Adderley nagyon is markáns és sajátos stílust alakított ki, de itt, ezen az első albumán még gyakran hangzik, mint Parker romantikus hangulatban.

6)  JACKIE McLEAN: Sweet doll (1956) - első szám az albumon

A fiatal New York-i altszaxofonost, Jackie McLeant, aki később a hard bop idiómán belül az elsők között tért át a modális improvizációra nem csak megérintette Parker szelleme, de fiatal korában, Thelonious Monk mellett Birdtől is kapott néhány leckét. Itt már eléggé kiforrottan, de még a bebop harmóniák világában mozgott olyan jó társaságban, mint a trombitás Bill Hardman, a zongorista Mal Waldron és az akkor már Miles Davisszel jeleskedő bőgős Paul Chambers és a dobos "Philly" Joe Jones.

A következő folytatásban Parker azon kor- és pályatársairól lesz szó, akik nem az ő útját követték.

Folyt. köv.

Fotó: youtube

>> További cikk A nagy elődök című sorozatból <<