A felvételek 1949-ben és 1951-ben készültek, a nagyformátumú zongorista már nem is kezdő volt ezekben az években, és rendkívüli figyelem kísérte munkásságát mind a szakma, mind pedig a modern jazzt értékelő közönség részéről. Egy ilyen korai jazzalbum felidézése viszont a tájékozatlan jazzbarátban azt a képzetet keltheti, hogy már megint valami ódivatú dolog kerül napirendre. Csakhogy azt mindannyian tudjuk, hogy éppen a legnépszerűbb, mindenki számára közérthető és emészthető jazz, nevezzük ezt pl. mainstream hard bopnak, tulajdonképpen a műfaj több évtizedes tradíciójára támaszkodik, azaz főleg a múlt század – jazz szempontból nézve –  „aranykorára”.
A szóban forgó lemez számai eredetileg az akkori idők 10 inch (azaz 25 cm) átmérőjű mikrolemezén jelentek meg „The Amazing Bud Powell” címmel. Ezt később a Blue Note kiadó az általánosan elterjedt 12 inch-es (30 cm) változatban publikálta, további felvételekkel kibővítve. Mi több úgyszólván egy sorozat jelent meg a hízelgő cím alatt. (amazing =  bámulatos, elképesztő) És bármennyire is megszokhattuk, hogy az amerikai szóhasználat soha sem szűkölködött a grandiózus jelzők használatában, az vitathatatlan, hogy Bud Powell (1924 –1966) a zongoristákban aztán igazán bővelkedő jazz műfaj egyik legnagyobb figurája volt, aki technikai szempontból sokat tett a modern jazz-zongorázás kialakításáért, nevezetesen a bal kéz akkordikus kísérő szerepét illetően. Dinamikus rögtönzései, energikus, ötletekkel teli improvizációi nemcsak a hallgatóságot nyűgözték le, de zongoristák százaira voltak meghatározó hatással. Mint komponista is egyike a legnagyobbaknak a jazz történetében, szerzeményei a zenészek által komponált sztenderdek legjobbjai közé tartoznak. A lemezen „felvonultatott” társai is fontos szereplői a műfajnak, a trió felállásban Curley Russell (bőgő) és Max Roach (dobok), a kvintettben pedig Fats Navarro (trombita), Sonny Rollins (tenorszaxofon), Tommy Potter (bőgő) és Roy Haynes (dobok). A CD-változat kísérőfüzetében a kölyökképű, mindössze húszéves Rollins-ot alig lehet megismerni.

Mivel az eredeti „kis LP-n” csak nyolc szám volt, így két olyan darab is felkerült a koncert repertoárjára (az első és az utolsó szám), amelyek persze Bud Powell szerzeményei, de más lemezein találhatóak. Ezek a „Tempus Fugit” és a „Parisian Thoroughfare”. Utóbbi jól mutatja Powell szeretetét a kozmopolita francia főváros iránt. Otthon elképesztően gonoszul bántak vele, a rasszizmus minden szörnyűségét megtapasztalta, Philadelphiában a rendőrök olyan mértékben verték össze, hogy az egyébként is mentálisan beteg zongoristát szinte tönkretették. Nem csoda, hogy három évre Párizsba költözött, azt lehet mondani, hogy ő (is) indította el a fekete amerikai jazz-zenészek áradatát Európába a 60-as évek elejétől. (Mint érdekesség: 1969-ban a székesfehérvári Alba Regia jazzfesztiválon résztvevő Johnny Griffin Quartet mind a négy tagja (Kenny Drew, Jimmy Woode, Art Taylor) valamelyik nyugat-európai országban élt.) Szegény tönkretett Powell meghalni tért vissza Amerikába, ahol is 42 évesen hunyt el.

Hogy ne szaporítsuk a szót, a „rekonstruált” darabok és a kiváló előadók listája cikkem végén megtalálható. Mondanom sem kell, hogy a koncertsorozatnak már kialakult egy hozzáértő „törzsközönsége”, amely annál inkább örvendetes, mert az ifjú jazzbarátok között sokan vannak, akik azt gondolják, hogy a műfaj, sőt azon belül az „igazi” modern jazz története, mondjuk a 60-as évek végén, a 70-esek elején kezdődött. Egyszóval igazán missziós tevékenységet is felvállalt a MAO ezzel a remek koncertsorozattal, amely jól illusztrálja a korábbi évtizedek eredményeit, mégpedig lebilincselő zene előadásával!    

Az előadott tíz számból éppen a fele hangzott el komplett zenekari előadásban, négy trióban, egy pedig szólóban – éppen a mindenki által ismert „édes” melódia: az Óz, a csodák csodája c. film slágere: „A szivárványon túl”. Nos, Cseke Gábor amúgy „Powellesen”, darabjaira szedte, majd újraépítette, ami azért volt hallatlanul hatásos, mert jól illusztrálta azt, hogy miként lehet egy csacska melódiából zenei katedrális építeni. Hát ez a jazz, ennek volt mestere Powell és a többi jazzóriás, de nem igen maradnak le a mi legjobbjaink sem mögöttük. (Mikor mondom nekik, szerényen elhárítják a dicséretet, de ezzel nem a nagy elődök érdemeit akarom kisebbíteni, hanem azt magyarázom, hogy azért az évtizedek nem múltak el nyomtalanul a művészi fejlődésben.)

Érdekesség, hogy a koncertet indító „Tempus Fugit” c. Powell szerzemény nem ezen a lemezen található, de rendkívül hatásos volt ezzel a vérpezsdítőbb bebop darabbal kezdeni, természetesen a teljes ötösfogat előadásában. Az előadás szerkezete ezúttal is a bemutatandó lemezt illusztrálta, azaz a kvintett és a trió felvételek váltogatták egymást. Cseke Gábor „laudációját” már sokszor olvashatták tőlem, ezúttal is megtettem már az előzőekben. A többiek játékáról is csak felsőfokú jelzőkkel nyilatkozhatok, de ezt is megszokhatták olvasóink a „Legendás albumok” bemutatóiról szóló beszámolóimban. Mind az ötlet, mind a „kivitelezés” első osztályú, nem véletlen, hogy már hét éve „fut” sikerrel ez a sorozat. Mondanom sem kell, hogy nagy örömmel vettük amikor Kornél bejelentette, hogy a jövő év első felében sorra kerülő öt Blue Note lemezt a következő ikonikus nevek fémjelzik: Wynton Kelly, J. J. Johnson, Tal Farlow, Art Blakey és Fats Navarro. Ígérem, hogy ott leszek és beszámolok róluk, de ha rám hallgatnak igyekeznek legalább egyik-másik koncerten személyesen jelen lenni, mert – és ezt már régen nem mondtam – az élő zenét, az orrunk előtt megszülető művészetet semmi sem helyettesíti!  

A koncert programja:

I. félidő 

• Tempus Fugit (Bud Powell)    (zenekar)
• Un Poco Loco   (Bud Powell)     (trió)
• Over the Rainbow (Harold Arlen – E.Yip Harburg)   (zongoraszóló)
• Ornithology (Charlie Parker – Benny Harris)     (trió)
• Wail (Bud Powell)     (zenekar)

II. félidő 

• A Night in Tunisia   (Dizzy Gillespie – Frank Paparelli)    (zenekar)
• It Could Happen to You   (Jimmy Van Heusen – Johnny Burke)    (trió)
• You Go to My Head   (J. Fred Coots – Haven Gillespie)   (trió)
• Bouncing with Bud   (Bud Powell)    (zenekar)
• Parisian Thoroughfare   (Bud Powell)    (zenekar)

Közreműködtek:

Cseke Gábor  zongora
Fekete-Kovács Kornél   trombita
Cserta Balázs   tenorszaxofon
Orbán György   nagybőgő
Csízi László   dobok

Opus Jazz Club,  2025. november 11.

Fotók: Csíkos Gábor (köszönjük a fotókat)