– Altszaxofonosok III.   (Charlie Parker a csúcson)

Az előző részben illusztráltuk a jazztörténet legnagyobb hatású altszaxofonosának fejlődéstörténetét, ma tragikusan rövidre szabott, önpusztító életének utolsó tíz esztendőjével foglalkozunk, amikor – dacára az egyre súlyosabb kábítószer- és alkoholproblémáknak – zeneileg mégis a csúcson volt.

1) CHARLIE PARKER: Ornithology (1946)

Az ember azt gondolta volna, hogy az egyetlen hozzá fogható fúvóssal, Dizzy Gillespie-vel társulva aratja majd a babérokat, de végül nem így lett. 1945-ben együtt keltek útra Kaliforniába, ahol a bebop még nem talált lelkes fogadtatásra. Dizzy volt az együttes vezetője és elhatározta, hogy visszatér New Yorkba. Parker elkábítózta a repülőjegyét és maradt. Ott a fiatal Miles Davisszel és helyi zenészekkel mégis kreált néhány zenei csodát. Részint a szerzői jogdíjakat megtakarítandó, részint pajkos invencióból több híres slágerre is alkalmazta azt az elvet, melyből kiindulva az előző részben hallott, korszakalkotó „Ko-Ko” született a Cherokee című, népszerű slágerből. Vagyis, akkoriban felkapott, lényegileg pop-dalok akkordvázából új témákat építve csodálatos jazz szerzeményeket írt. Ezeknek iskolapéldája a korabeli nagy sláger, a „How high the Moon” harmóniáiból csiszolt „Ornithology”. Parker és Miles mellett a tenoros Lucky Thompson, a zongorista Dodo Marmarosa, a gigtáros Arvin Garrison, a bőgős VicMcMillan és a dobos Roy Porter szerepel a lemezen. Lucky Thompson kivételével, ezek nem voltak nagy nevek, noha Roy Porter később azzá lett.

2) CHARLIE PARKER: Scrapple from the Apple (1947)

Jónéhány zseniális koncertet és lemezt követően, Parkeren annyira elhatalmasodott a kábítószer szenvedély, hogy Kaliforniában az állami Camarillo idegszanatóriumba került, ahol – hála egy jazzkedvelő orvosnak egy időre megszabadult a drog démonjától és visszatért New Yorkba, ahol összehozta saját kvintettjét, megint Miles Davisszel a trombitán, kedvenc zongoristájával, Duke Jordannal, a bőgős Tommy Potter volt és dobon a fiatal Max Roach. Ez a csapat már sokkal egységesebb modern hangzást produkált a Kaliforniában sokszor sebtében összehozott, alkalmi zenekaroknál. A következő téma is tipikusan parkeri trükk. Az elején Fats Waller szerzeménye, a „Honeysuckle Rose”, majd utána a Gershwin-dal, az „I Got Rhythm” akkordjai köszönnek vissza. Ez egyáltalán nem minősül plágiumnak, és nem is volt az.

 3) CHARLIE PARKER: My old flame (1947)

 Sokan a bebopot, nem is alaptalanul, a fura, nehezen megjegyezhető, gyakran nyaktörő tempóban előadott témákkal és rögtönzésekkel társítják. Arról azonban nem szabad megfeledkezni, hogy Parker – zenei ikrével, Gillespie-vel ellenétben csodálatos, érzelmes balladista is volt. Íme egy eklatáns példa.

4)  CHARLIE PARKER & DIZZY GILLESPIE: Groovin’ high” (1947)

Parker ebben a felfelé ívelő korszakában, de később is összeállt Gillespie-vel, hiszen a zenei empátia páratlan volt közöttük. Hosszútávon valószínűleg két okból nem sikerült ezt a kombinációt fenntartani. Az egyik Parker ismét elhatalmasodó kábítószerszenvedélye és alkoholizmusa volt, ami gyakran oda vezetett, hogy folyamatosan késett, sőt, nem egy alkalommal teljesen el is mulasztott koncerteket, míg Gillespie pontos volt, profi módon megbízható. A másik ok a „két dudás egy csárdában” szindróma lehetett. Érdekes módon, a közönség a bebopot elsősorban Gillespie nevével társította, aki jókedélyű, bohóckodó, vidám ember volt és külsőleg is extrovertált, hiszen a bebopos körökben elterjedt baszk sapkát, a fura kis szakállt, a vastag csontkeretes szemüveget ő honosította meg, mint divat „influenszer”. Zenéje, saját együtteseiben megközelíthetőbb volt  Parkerénél.
Gillespie volt a bebop arca, de zenész körökben Parker örvendett a nagyobb tiszteletnek. Az is igaz, hogy Gillespie az életében nem tudott úgy balladát játszani, ahogy Parkert hallottuk az imént. De amikor együtt voltak roppant módon tudták inspirálni egymást, mint például ezen az 1947-es Carnegie Hall koncerten, ahonnan Parker életének egyik leginvenciózusabb szólóját halljuk.

5)  CHARLIE PARKER: Just friends (1949)

Sokak szerint 1947-48 volt Parker legjobb két éve. Én ezt finomítanám, mert még élete alkonyán is ömlöttek talán még az előbbieknél is zseniálisabb dolgok a szaxofonjából, csak a késői negyvenes és a korai ötvenes években eléggé egyenetlen volt a termés, egyre zaklatottabb életmódjának köszönhetően. Parker egyik nagy álma az volt, hogy vonósok kísérjék. Ilyen közegben sajnos legtöbbször roppant félresikerült dolgokat produkált, de időnként a rossz koncepcióból is kipattant a zsenialitás, mint például ezen a balladán, ahol Parker felülemelkedik az általa óhajtott, de egyáltalán nem nekivaló közegen. Noha nehéz lenne utána fütyülni, amit itt művel, de nem csak harmóniai szempontból lenyűgöző a zenéje, hanem kifejezetten melodikus, közérthető – ha tetszik.

>

6)  JOHNNY HODGES-CHARLIE PARKER-BENNY CARTER & Co: Funky blues (1952)

Parker zenei gyökere a blues Kansas City-i válfaja volt, és csodálatosan játszott bluest is. Sokan felkapták a fejüket, amikor az impresszárió Norman Granz egy stúdióban összehozta Parkert az altszaxofon két alapító atyjával: Johnny Hodgesszel és Benny Carterrel. Az all-star zenekarban Parker volt az egyetlen modernista, de mégsem lógott ki a sorból. Felismerhető védjegyei ott voltak a szólójában, de szakmai alázattal tiszteletben tartotta az alapító atyák örökségét. A szólók sorrendje egymagában aranybetűs névsor: altszaxofonon Johnny Hodges, Charlie Parker és Benny Carter követi egymást, a zongorista Oscar Peterson, a gitáros Barney Kessell, a trombitás Charlie Shavers, majd tenorszaxfonon Flip Pillips és Ben Webster zárja a sort.

7)  CHARLIE PARKER: This time the dream’s on me (1952)

Ugyanabban az évben a New York-i Rockland Palace táncteremben egy jótékony célú koncerten, amit annak idején egy rajongó kézi magnón rögzített, Parker már saját korát meghaladó, előremutató szólókat játszott, hajmeresztő leleménnyel.  Például:

8) CHARLIE PARKER: My little suede shoes (1952)

Mundell Lowe volt a gitáros, Walter Bishop Jr a zongorista, Teddy Kotick a bőgős és Max Roach a dobos. Ugyanezen a koncerten, Sonny Rollinst is megelőzve egy maga által szerzett karibbi calypso hangzású kompozíciót is előadott, ami tiszta tánczene is.

9) CHARLIE PARKER & DIZZY GILLESPIE: Perdido (1953)

Két évvel halála előtt, mint kiderült, utoljára, ismét összeállt a nagy fegyvertárssal Gillespie-vel egy koncert erejéig a torontói Massey Hallban. De itt a többiek is a bebop legnagyobb sztárjai voltak: Bud Powell zongorán, Charles Mingus bőgőn és Max Roach a dobon, de Parker és Gillespie szólója dominálja ezt a számot, amely az Ellington zenekar repertoárjából való.

Parker hatalmas örökséget hagyott maga után, de nem csak az altszaxofonosokra. Befejezésül hadd idézzem újfent a nagy zongorista, Lennie Tristano halhatatlan mondását:

"Ha Charlie Parker alkalmazni szeretné a plágiumot tiltó törvényeket, nagyjából mindenkit beperelhetne, aki az elmúlt tíz évben lemezt készített.”

Folyt. köv.

Fotó: youtube

>> További cikk A nagy elődök című sorozatból <<