Pontos leírást ITT talál.

A tragikusan rövid életű Fats Navarro (1924-1950) a korai bebop egyik legnagyobb formátumú trombitása volt. A 40-es évek második felében Dizzy Gillespie igazi vetélytársának számított és művészetének folytatója egy ugyancsak fiatalon elhunyt trombitás – Clifford Brown volt. Navarro 1950 tavaszán a kábítószer használatával súlyosbított tuberkulózis következtében halt meg. Eredetileg Fat Girl-nek becézték, mert nem elég, hogy kövér volt, de még beszédhangja is lányosan magas volt... Ezzel együtt, ahogyan azt Fekete-Kovács Kornél is kiemelte bevezető mondataiban, Navarro és az egy hónappal korábban bemutatott Clifford Brown is a modern jazz ikonikus előfutárai voltak. Az amerikai jazz óriási vesztesége volt kettőjük korai halála.

Érdekes, hogy a MAO által felidézett legendás albumok sorában (eddig) a legkorábbi lemez éppen ez a Fats Navarro korong volt, mind a felvételek, mind pedig a megjelenés vonatkozásában. Ráadásul ez a Blue Note „sorlemez” voltaképpen válogatás-album, mégpedig három olyan együttesnek a 40-es évek legvégén rögzített felvételei, amelyeken Navarro játszott. Az ekkor már befutott nagy pianista, Tadd Dameron volt a sztár. Nem véletlen, hogy a kompozíciók többségét ő szerezte, és a zenekar névadója is többnyire ő volt. Ráadásul a technikai nehézségek miatt ez az album is 10 inch-es (25 cm-es) mikrolemez volt, nyúlfarknyi terjedelmű számokkal. A három formációban összesen 13 zenész játszott különféle felállásban, akik közül a legismertebbek  Ernie Henry (as), Sonny Rollins (ts), Bud Powell (p).Curly Russell (b) és Kenny Clarke (dr) voltak. A MAO-szextett pedig így állt színpadra: Fekete-Kovács Kornél (tp), Bacsó Kristóf (as), Cserta Balázs (ts), Cseke Gábor (p), Bögöthy Ádám (b) és Csízi László (dr). A lemezen lévő sorrendben adták elő a hét számot, de a szimmetria kedvéért még repertoárjukra vették Tadd Dameron talán legismertebb darabját, a „Hot House”-t is, sőt a szűnni nem akaró vastaps hatására még előadták (Kornél szárnykürtjátékával) Navarro „Nostalgia” c. örökzöldjét.

Ilyen forró hangulatú lendületes bebop-estet manapság tényleg csak a MAO kamaraegyütteseinek előadásában lehet hallani. Pedig van rá igény, legalábbis a közönség reakciójából ítélve. Ahogyan egy hónappal korábban Art Blakey egyik legkiválóbb felvételét „rekonstruálva” lebilincselt minket a jazz aranykorának felidézése, úgy most is ez történt. Mondhatják rám a „konzervatív” jelzőt, de el kell mondanom, hogy a hazai jazzbarátok túlnyomó többségének ismereteiből kimaradt az 1948 és 1963 közötti másfél évtized (jazz szempontból), de még annak folytatása is a 70-es évek elejéig. Közben ránk tört az úgynevezett „beat korszak”, amely az akkori fiatalok túlnyomó többségét bekebelezte. Így aztán a mai jazzbarátok közül még az idősebbek is inkább a rock irányából érkeztek a jazzhez, a fiatalabbak pedig egyáltalán nem tudtak tájékozódni kb. három évtized kiemelkedő jazzproduktumairól. Így lettek inkább a fúzió, a jazz-rock, az etno és mindenféle extrém irányzatok lelkes hívei. (Egyik legjobb hazai szaxofonosunk tőlem hallott először Art Pepper művészetéről...) A bosszantó az, hogy a technikai fejlődés következtében ma már minden az érdeklődők rendelkezésére áll, korábban el sem képzelt mértékben, de nem igen élnek vele.

A koncert a „The Squirrel” c. Dameron szerzeménnyel indult. Nem tudom, hogy másokra milyen hatást gyakorolt ez a lehengerlő opusz (nem hiszem, hogy valaha is elhangzott magyar színpadon), de én úgy érzetem, hogy a New York-i 52-ik utcában vagyok a modern jazz születésénél. Ahogyan a három fúvós előadta a „blikkfangos” témát, az az apokalipszis lovasait idézte. Nem hiába volt a második szám Thelonious Monk „52^nd Street Theme” c. közismert és gyakran játszott szerzeménye. Az ezt követő két Dameron szerzemény szinte az est csúcspontja volt, briliáns szólókkal a három fúvós és a zongorista részéről, de a bőgős és a dobos is szépen megkreált szólókkal dobta fel a hangulatot. Itt említem meg, hogy nagy öröm volt látni-hallani Bögöthy Ádámot, aki a MAO kisegyüttesében számos „legendás album koncert” oszlopa volt éveken át! (Persze más formációkban azóta is sokszor élvezhetjük kitűnő játékát.)
A harmadikként elhangzott „Lady Bird” egyébként népszerű repertoárdarab a modern jazzben, Archie Shepp egyik legjobb albumának címadója 1978-ból. Ugyancsak veretes Dameron-kompozíció a „The Chase”, amit szintén nem ritkán hallhatunk, ajánlanám figyelmébe hazai zenészeinknek Dameron munkásságát, mert a moden jazz nem Keith Jarrett-tel kezdődött!

A második félidő, ha lehet, még lenyűgözőbb volt. A „Double Talk” nem véletlenül kapta ezt a címet, mert két remek trombitás – Fats Navarro és Howard McGhee – zenei párbaja volt, ami ezúttal Kornél és Bacsó Kristóf között zajlott. (Utóbbi képviselte McGhee-t altszaxofonon!) A „Dameronia”, az „Our Delight”, sőt a nem ezen a lemezen található „Hot House” is Dameron kompozíciói, a ráadás pedig Fats Navarro „Nostalgia” c. darabja volt.

Végezetül el kell mondanom, hogy ezeknek a korai legendás albumoknak a felidézése az esetek túlnyomó többségében messze meghaladja az eredeti verziók színvonalát. Ennek nem pusztán az az oka, hogy a mai „élő” adásokban összehasonlíthatatlanul több idő áll rendelkezésre a hangszeres szólókra, az improvizációk kifejtésére. (Ezúttal is élvezettel néztük, hogy pl. Cserta Balázs vagy Cseke Gábor „végeláthatatlan” szólóit a zenésztársak is élvezettel hallgatták és nyugtázták egy újabb periódus indítását, mindaddig, amíg szemkontaktussal nem jelezték, hogy „tovább passzolják a labdát”...)  Másfelől természetesen a fejlődés sem állt meg az 1948 óta eltelt csaknem 80 évben, tehát a mai korszerű előadásmód, a briliáns hangszerelések és nem utolsósorban a világszínvonalú hazai muzsikusok játéka olyan élményt nyújt a Duna partján, amitől különbet aligha kapnánk bárhol a világon! Nagy érdeklődéssel várjuk az őszi folytatást!

Az elhangzott repertoár: 

I. félidő 

1,)  The Squirrel   (Tadd Dameron)

2.)  52^nd Street Theme   (Thelonious Monk)

3.)  Lady Bird   (Tadd Dameron)

4.)  The Chase   (Tadd Dameron)

II. félidő 

1.)  Double Talk  (Fats Navarro – Howard McGhee)

2.)  Dameronia  (Tadd Dameron)

3.)  Our Delight  (Tadd Dameron)

4.)  Hot House  (Tadd Dameron)

ráadás: Nostalgia  (Fats Navarro)

Közreműködtek: 

Fekete-Kovács Kornél  trombita  (szárnykürt a ráadásban)
Bacsó Kristóf   altszaxofon)
Cserta Balázs   tenorszaxofon
Cseke Gábor   zongora
Bögöthy Ádám   nagybőgő
Csízi László   dobok

Opus Jazz Club, 2026. május 5.

Fotók:  Tóth István (köszönjük a fotókat)

Pontos leírást ITT talál.