A középgeneráció dreamteamje Joshua Redman vezérletével jövő hónap elején lép fel a Zene Kozmikus Palotájában, most pedig megmutatták fiatalok a színpadán, hogy kiapadhatatlan az utánpótlás. Mivel a Müpa Liszt Ünnepének alapkoncepciója az, hogy a Liszt életművet jellemző kiemelkedő minőség, műfaji sokszínűség és formai gazdagság jelenkori reprezentánsa legyen a fellépők produkciója, állíthatjuk nyugodtan, hogy Ravi Coltrane formációjának keddi koncertje a jazz térfélről valódi telitalálat.

Tegyük félre először is azt az alapszabályt, hogy a kritikus ne legyen elfogult, mert én ebben az esetben az vagyok. Ezért egy meglehetősen rendhagyó lemezajánló következik, de ennek több oka is van. Hamarosan a Müpa színpadán láthatjuk napjaink egyik legizgalmasabb jazzformációját, és ott ennek a lemeznek több felvétele is elhangzik majd.

„Filmzenét írni szórakoztató, de semmi sem tudja felülmúlni a koncert hangulatát, amikor egy jazz-zenész egy klubban közönségnek játszhat."              Terence Blanchard

Az italianita kifejezés annak a hallgatólagosan elfogadott elvnek a neve, hogy az európai klasszikus zenében mindenki az olasz mesterektől tanulta el a „szakmát” évszázadokon át. Ha a jazz esetében is létezne ilyen kifejezés, mondjuk american style lehetne a neve, hiszen a 20. század eleje óta mindenki amerikai mintákat követett, ha bevallja, ha nem. A „céhek” teremtette mesterségbeli tudásra büszkék is, szeretik megmutatni a világnak. Ezért születnek az olyan filmek is, mint például a tévének szánt Louis Armstrong - Chicago Style 1976-ban.

A film és a jazz kapcsolódási pontjait bejáró sorozatunk komoly gyűjteménnyé nőtt idővel, de az egyik koronaékszer eddig hiányzott belőle. Ha valaki arra kér, mondjak öt filmet, amit egy jazzrajongónak látnia kell, mindig ez az egyik a felsorolásban. Az amerikai-francia koprodukció igazi kultikus jazzmozi, tulajdonképpen egy amerikai Párizsban történet, de nagyon nem Gershwin modorában.

Az irodalom és a jazz kapcsolatával már többen foglalkoztak változó színvonalú munkákban. A film és jazz közös pontjainak feltérképezésében szerencsére szerepet vállalt a mi szerkesztőségünk is. A képzőművészet és a jazz kapcsolata viszont ritkán téma a jazzlapok hasábjain, mert ehhez bizony mindkét területhez konyítani kell. Nem is próbálok úgy tenni a netről gyűjtött tényekkel, mintha ez nekem otthonos terület lenne, inkább azt szeretném, ha megnéznék ezt a tematikája miatt kuriózumnak számító vállalkozást, ami ezer szállal kötődik a jazzhez és nagyon szórakoztató.

A Paloznaki Jazzpiknik a Pori Jazz kistestvére. Lássunk néhány hasonlóságot: Pori a Botteni-öböl partján fekszik, Paloznak egy sétányira a Balatontól. A Nagyszínpadok lejtős, füves dombok alatt állnak, előtte a közönség Woodstock hagyományait követve heverészhet, sétálhat és táncolhat, az élelmesebbek és kényelmesebbek még a kellemest is összeköthetik a még kellemesebbel, elpoharazgatva az alkalmi vendéglők teraszán és padokra telepedve nézhetik a koncertet.

Ha egy sorozat helyszíne LA, ráadásul a jómódúak és az előkelőségek világa, akkor a bárokban, mulatókban, szalonokban a háttérben óhatatlanul megszólal a jazz. Eddig olyan filmek kerültek szóba a Film és jazz rovatban, ami zenészekről szól, vagy a jazz fontos dramaturgiai szerepet játszik benne. De hogy jön ide Columbo, a Los Angeles-i hadnagy, akit azért nem mellesleg mindenki ismer? A Film és jazz rendhagyó fejezete következik. Két olyan epizód is van, ahol dramaturgiai funkciója is van a jazz megszólalásának, ezért ha valaki belebotlik, vagy megkeresi, ilyen szemmel is érdemes figyelnie.

Néhány éve többször Balatonboglárra akartam eljutni komoly energiákat mozgósítva. A Balaton-átúszáson, minden tapasztalt nevező tudja, félúton nem ajánlatos megállni. Mostanában pedig egy másik célpont vonz ide: a Kultkikötő. Ezt ne a tóparton keressük, egyszerűbb az autópálya központba vezető kijárója felöl érkezni. Aki ismeri a kilátó alatti parkolót, meg is találta.

Jó hírem van Marciac, Barcelona és San Sebastian jazzkedvelőinek, és mindenkinek, akinek jegye van a turné bármelyik következő állomásának a koncertjére. Diana Krall élete formájában zenél. Ez egyben rossz hír azoknak, akik nem jöttek el História Kertbe a VeszprémFest nyitó napján, mert jó messzire el kell utazniuk, hogy meggyőződjenek az állítás igazáról. Mondom, Diana Krall jobb, mint valaha, pedig valaha is nagyon jó volt. Azért választottam címként az egyik legismertebb standard variánsát, mert ez így kiválóan összefoglalja a véleményem lényegét.