Norah Jones az egyik legfoglalkoztatottabb szereplője a jazzszcénának manapság. A modern jazz kedvelőinek készült a 2016-os Day Breaks olyan remeklésekkel, mint a „Carry on”, a purista ortodoxoknak az állandó triójával rögzített DVD, a Live At Ronnie Scott’s. A populárisabb blues és country alapozású vonalat kedvelőket pedig meglepte a Joni Mitchell előtt tisztelgő Los Angeles-i koncertet megörökítő Joni 75: A Birthday Celebration lemezre felkerült dalával („Court and Spark”), ami szintén 2019-ben jelent meg. Néhányan nem is nézték ezt jó szemmel, de ne felejtsük el, hogy Diana Krall agyon ajnározott Wallflower-ének egyes dalait is sikeresen tudják alkalmazni az altatóorvosok, ha kifogynak a szükséges munícióból. 

Christian McBride az amerikaiak számára Philadelphiát jelenti a jazztérképen. Legutóbbi izgalmas albuma szerepel a Grammy-díjra jelöltek között az instrumentális jazz kategóriában. (12:6-os a mutatója: tucatszor jelölték hatszor kapott gramofont). Az album címe szójáték, a porokkal élők számára a „philly” szlengben „új anyagot” jelent. A téma a jazz világában sem ismeretlen. Ajánlott átböngészendő szakirodalom Charlie Parker élete, és a jó öreg Louis Armstrongra dalszövege: a „Song of the Vipers” címében szereplő vipera ugyanis a marihuana álneve a zenészzsargonban.

Igazán jó választás volt a Rómer Jazz Klub idei programjának fináléjához az Eastern Boundary Quartet. A különlegessége nem az, hogy egy magyar-amerikai vegyes formáció, ilyet már sokat hallottunk, hanem az, ahogy a zenéről gondolkodnak. A műfaji besorolás persze vitát generálhat, de oda se neki: sámánzene ez jazz hangszerelésben. Miért jutott eszembe a cím alliterációja? Mert a jazz komoly érdeklődést mutatott mindig is az ősi zenei formák iránt, legyen az afrikai vagy akár indiai eredetű.

Charlie Watts, a jazz berkekben otthonosan mozgó Rolling Stone kritikus kijelentése, hogy „It's Only Jazz, But I Like It ...” majdnem tökéletesen passzol erre a lemezre. Csupán a csak szót kell kihagynunk belőle. Az új lemez nagyot szól, Joshua Redman egyszerűen újraértelmezi a kortárs jazzt. Már nem kell a „fiatal oroszlán” poént elsütni az apja tenoros pályafutását emlegetve, hiszen Joshua Redman ötven éves.

A győri Rómer Jazz Klub őszi fúziós szemesztere folytatódott szerda este. A vendég ezúttal a Szendőfi Péter jegyezte Fusio Group volt. 1995 óta létező formációról van szó, ez idő alatt hét lemezt készítettek el, és persze jöttek és mentek a zenészek. Csak a koncepció maradt, modern hangszerelésű crossover zenét játszanak. A rangidős Elek István vállalta fel a konferálást, s olyan kedélyesen tette ezt, mint a nagypapa, akinek az egész család könyörög, hogy ne beszélje ki a családi pletykákat, de azért el-elszólja magát. 

Branford Marsalis jó ideje fontos viszonyítási pont a mainstream jazzben. Idén letett az asztalra egy nagyon fontos új lemezt, fel is került a Grammy-díjra jelöltek közé a legjobb instrumentális albumok kategóriában. 

Győr népszerű jazzklubja a belvárosában tulajdonképpen tökéletes példa a kaméleonra. Ha létezne Rómer-ház minden korszakáról film, és azt gyorsítva lejátszanák, egy elegáns belvárosi épülettel kezdődne a mozi, aztán évtizedekig kihasználatlanul álló a patinás épületet látnánk, amit hagynak szép lassan lepusztulni. De a Mediawave fesztivál vezetősége anno fantáziát látott a remek helyen álló ingatlanban. Miután kaptak rá pénzt is, egy modern közösségi térré alakították mozival, koncert- és kiállító teremmel. A fesztivál aztán az avantgárd és hippi feelinggel az Édentől keletre költözött, és az újrahasznosítás szellemében megörökölte az épületet a Rómer Múzeum.

Egy kicsit azért pontosítsunk a címen. A koncert kora este kezdődött a győri Rómer Ház klubjában, és Mozart G-dúr szerenádja el sem hangzott. Bár a fellépők simán el tudták volna játszani. A főszereplő valójában egy Perzsiából származó hangszer volt, ami arab közvetítéssel érkezett Európába, s gyorsan népszerű lett a Földközi-tenger partjain. Többféle változatát használták, míg egy spanyol hangszerkészítő mester meg nem alkotta a mai klasszikus gitár prototípusát. A spanyol-portugál muzsikusok hamar elterjesztették Dél-Amerikában, majd a komolyzene komponistái is felfedezték, a jazz megszületésekor pedig rögtön evidens volt a használata, hiszen sokszínűsége egyedülálló. Egyik pillanatban szólóhangszer, majd helyettesíteni tud egy zenekart, és a ritmusjátékban is kiváló. Ha úgy tetszik, két szakértő termékbemutatójának részesei lehettünk.

Kedden este a Müpában telt ház várta, hogy részese lehessen a japánok egyik különleges szokásának. Október környékén még javában zajlik a momiji, az őszi levélnézés. A szertartást színes kimonóra hajazó ruhában egy ifjú hölgy vezette az alkalomhoz illő excentrikus, leginkább a szélfútta fa koronájára emlékeztető frizurával. A legjobb magyar hangversenyteremben koncertezett Hiromi Uehara. Tíz napja Manhattanben lépett fel a 64. utcában található Sony Hallban, egy saroknyira a Times Square-től. November 2-án pedig már a southwarki katedrális közönsége láthatja és hallhatja, ha elsétál a Temze déli partjára a Globe-on túl, szemben a City ultramodern felhőkarcolóival. „Autumn leaves” a jazz egyik népszerű sztenderdje, de most nem ez adta az apropót. Sokkal izgalmasabb előadás volt.

Ha a viharvadászok mérőműszereivel érkeztünk volna a BJC kedd esti koncertjére, biztos, hogy alaposan kilengett volna a mutató. A Magyarjazz meteorológiai rovatában annyit feljegyezhetünk nyugodtan, hogy a fellépő James Carter elementáris energiákkal rendelkezik. Igaz, az előre jósolthoz képest csak tíz perccel később csapott le. Károkról szerencsére nem érkezett jelentés. A Világsztárok sorozatban egy olyan műfajba pillanthattunk be, ami Amerikában roppant népszerű a 19. század vége óta, sok későbbi jazzcsillag pályája innen indult. Ez a műfaj erős francia gyökerekkel rendelkezik.