Két éve a MoMSport zsúfolásig megtelt nézőterén a klasszikus felállású zongoratriója élén játszott, amelyben a kortárs jazz két ikonikus figurája: Eddie Gomez bőgőzött és Brian Blade dobolt. Szinte napra pontosan egy évvel ezelőtt (júl. 3-án) pedig az Acoustic Band Müpa-béli koncertjén John Patitucci és Dave Weckl voltak a partnerei.

Az előzményekkel kapcsolatban elmondanám még, hogy remek „ráhangolódást” jelentett vasárnap este 10 után az m5 tv programján egy közel kétórás Chick Corea koncertfilm levetítése a MüpArt Classic sorozatban. Nem mindennapi élmény volt a mai gyér tévés jazzkínálatban. Köszönet érte!

Mostani szereplése legújabb albuma európai bemutató koncertkörútjának első (!) állomása volt, ezt pedig a Get Closer koncertrendező irodának köszönhetjük.  Nem állítom, hogy július 30-án, a turné végén, nem fog ilyen intenzitással szerepelni a 77 éves művész és együttese, de az biztos, hogy nem volt hátrányos számunkra az a tény, hogy a hét országban 16 koncertet jelentő sorozat éppen fővárosunkban indult.

Corea már sokszor elmondta, hogy olasz származású ugyan, de spanyol szívvel!  Már gyerekkorában lenyűgözte a 40-es 50-es években az USA-ban is oly’ népszerű latin jazz, és a „spanyol szív” attitűd kialakulásához olyan ikonikus figurák járultak hozzá, mint Tito Puente, Mongo Santamaria, Machito vagy Eddie Palmieri. Mindenki ismeri Corea híres korai kompozícióit, elég a „La Fiesta”, a „Spain” vagy a „My Spanish Heart” említése. Mindig is örömmel dolgozott latin zenészekkel, pl. Paco De Lucia Touchstone c. lemezén is közreműködik, de nem akarom Chick Corea bio- és diszkográfiájával fárasztani olvasóimat.

Az új lemezt hihetné valaki úgynevezett „remake”-nek, azaz egy korábbi lemez újragondolásának, hiszen a „My Spanish Heart” c. album (sokak szerint Corea legjobb lemeze) példátlan sikert aratott és az új felállású oktettje nemcsak szinte teljesen latin zenészekből állt fel, de még ráadásul a The Spanish Heart Band nevet kapta. Nézzük ki is a nyolc zenész: Corea-t – ahogy mondani szokás –„nem kell bemutatni”. Két zenész korábban Paco De Luciánál játszott: a flamenco gitáros Niño Josele és a madridi szaxofonos-fuvolista Jorge Pardo. De a bőgős-basszusgitáros Carlitos Del Puerto és a venezuelai ütős Luisito Quintero sem igényli, hogy bizonygassuk latin mivoltukat. A három amerikai muzsikus közül is a New York-i trombitás, Michael Rodriguez sem tagadhatná le latin származását, de két „angolszász” is akadt: Steve Davis pozanos és a fekete-amerikai  dobos, Marcus Gilmore, aki Roy Haynes unokája!  A lemezen még közreműködik két latin énekes is: Rubén Blades és Maria Bianca, akik nem jöttek el a turnéra, de a flamenco táncos, Nino de Los Reyes igen. Így nem kevesebb, mint kilenc férfi népesítette be a BKK óriási színpadát. De kellett is a hely, hiszen Corea billentyűs arzenálját három klaviatúra is képviselte: az akusztikus zongora, és két szintetizátor. Gilmore hatalmas dobszerelése, és Quintero kongái, bongói is nagy helyszükséglettel bírtak. A három fúvós a színpad jobboldalán, valamint a gitáros beérte a „talpalattnyi” hellyel is. De az időnként „beavatkozott” flamenco táncos és az éppen szólózó fúvós számára is középen kellett egy nagyobb hely.

A lemezbemutató koncerten a hihetetlen terjedelmes számok miatt nem is került minden sorra. Ugyanis negyedórás meg húszperces blokkok tették ki a több mint kétórányi zenefolyamot!  Corea remekül konferált, mint mindig, valóságos mestere a közönséggel való kommunikációnak. Ennek egyik adaléka volt a terjedelmes ráadásszám fűszerezése a közönség „megénekeltetésével”, azaz ismert zenei frázisok játéka a szintetizátoron, amit aztán csaknem hibátlanul énekelt vissza az egész közönség.

Persze az egész „szeánsz” az új lemez címadó dalával indult. Címe: „Antidote”, azaz Ellenszer, ami Corea nyilatkozata szerint is arra céloz, hogy a zene, a kultúra, a művészetek jelentik a mai világ sötét oldalának ellenszerét. Ezt követte a „Duende” c. Paco kompozíció, a nevezetes Touchstone c. lemezről.  Kellemes latin ballada. Paco „Zyryab” c. szerzeménye egy 9. századi mór költő-zenész emlékét örökíti meg, aki a muszlim Cordobában a lute nevű húros hangszert feltalálta. Ebből fejlődött ki később a flamenco gitár. A negyedik blokk egy „medley” azaz egyveleg volt, mégpedig a „My Spanish Heart” és az „Armando’s Rhumba” c. Corea kompozíciókból. (Armando Chick egyik keresztneve.)  Ezzel véget is ért volna a koncert, olyan másfél óra terjedelemben, de a vastaps hatására előadtak egy – mint Corea mondta – „sweet piece”-t, ami a lemez „Admiration” c. száma volt érzésem szerint. Természetesen ez is a megszokott 15-20 perces előadást jelentette és az újabb vastaps hatására ismét előjöttek a kilencek és felhangzott Joaquin Rodrigo „Concerto de Aranjuez” c. művének Adagio-ja, ami a „Spain” c. Corea-standard mindenkori bevezetője és rendszerint igen hatásos ráadás-szám. Most is így volt, és ezt is olyan kidolgozott változatban hallhattuk, mintha csak a koncert közepén jártunk volna.

Még néhány benyomás a koncert kapcsán. Nos, azért neveztem blokkoknak a hatalmas zenefolyamként jellemezhető, szinte szvitszerű darabokat, mert zseniálisnak tartom azt a gyakorlatot, amely Corea-t jellemzi, hogy egy téma valóban csak ürügy a terjedelmes improvizációkra, a hangszerelések változatos alkalmazására, a témákban rejlő lehetőségeknek a hangszerekkel való alapos kiaknázására.  Minden zenész komoly szólókat adhatott elő, kifejthette zenei mondanivalóját, a lemezzel összevetve lehet csak igazán észlelni az élőzene nagyszerűségét. (Vesd össze szlogenemmel a beszámolóim végén.) Csodás kiállásoknak, zenei párbeszédeknek lehettünk tanúi. Az egész produkció abszolút profi volt, pedig – mint mondottam – ez volt az első állomása a koncertkörútnak. A fuvolista egészen kiemelkedő volt, nagyon tetszett még a flamenco gitáros játéka, és persze a Mester – bármihez is nyúlt. Igazán hatásos különlegesség volt a flamenco táncos, aki az első félóra kivételével minden számban szerepelt, mégpedig óriási sikert aratva. Gilmore-t meglepő volt latin zenekarban látni, persze itt is maximálisan helytállt.   

A „Spain” után már hiába volt „standing ovation” bele kellett nyugodnunk, hogy egyszer minden véget ér. De reméljük, hogy a Chick Corea látogatások még a jövőben is folytatódnak majd!

És mindebből mi is a tanulság: „az élőzenét semmi sem pótolja”, pedig én a CD-t is hazavittem!

Fotó: Kleb Attila / Get Closer