– A big band swing létrejötte: Fletcher Henderson megújul

A swing – főképpen a ritmusa miatt – alapvetően tánczene és ebben hasonlít a korai jazzre. Nagyon sok jellemzőben azonban különbözik tőle, mégpedig a következőkben:

• A zenekarok létszáma megnőtt, mint akkori angol elnevezésük, a big band is jelzi. Általában tíz fő feletti lett és a zenészek leírt hangszerelés alapján játszanak, noha teret hagynak a szólisztikus rögtönzés számára, amelyhez azonban harmonikus zenekari kíséret készül.
• Kialakulnak a nagyzenekarok hangszer szekciói: szaxofonkórus
  minimum három fővel, a rezesek, vagyis a pozanosok és trombitások összevonva, vagy még nagyobb formációk esetében már elkülönülve, valamint a ritmusszekció, ami zongorából, tubából vagy - az utóbbi helyett egyre inkább - bőgőből, továbbá dobból és a bendzsó helyett általában gitárból állt. 
• A ritmusszekció egyenletes lüktetést biztosít a zenének négyes tagolással.

Gonda János Jazzvilág című könyvében hozzáteszi: A swinges ritmizálás és frazírozás alapja a melódiaritmus. A swing jelleget mindenekfelett a karakterisztikus ritmusképletek, a dallam erősen off beatbe hajló szinkópás tagolása határozza meg. Az egyenletes lüktetést hozó ritmusszekció és a dallamvivő hangszerek off beates „swingelése” között így sajátságos belső hullámzás, lebegés keletkezik.

1) JOE ’KING’ OLIVER & HIS CREOLE JAZZ BAND: Dippermouth blues (1923)

Úgy gondoljuk, ennél egyszerűbben nagyon nehéz szavakba önteni a swing lényegét. Ezen a ponton végképp támaszkodnunk kell a zenei illusztrációra. Muszáj egy kicsit vissza és előre is ugrani a történetben, hogy az olvasó/hallgató érzékelhesse, miben különbözik a swing az előtte kialakult jazz stílusoktól. Erre remek lehetőséget nyújt az egyik „alapító atya” King Oliver patinás Dippermouth blues című szerzeménye, amelyet 1923-ban vett fel Chicagóban a New Orleansból érkezett fiatal Louis Armstronggal, mint társ kornetistával. 

2)  FLETCHER HENDERSON ORCHESTRA: Sugarfoot stomp (1925)

Az eredeti „Dippermouth Blues” Joe King Oliver and His Creole Jazz Band előadásában még nagyjából a klasszikusan New Orleans-i stílusban szólal meg, a ritmikája is a jazz szülővárosát idézi, és noha a kornettesek dominálnak, de elkülönült szólórészekről még nem beszélhetünk. A fúvósok inkább cirkalmazzák egymás mondanivalóját és a rögtönzés szimultán. A nagyzenekari jazzhangzás New York-i megteremtője, a zongorista Fletcher Henderson zenekara azonban már két évvel később a szerzőétől eltérő felfogásban és új címmel, „Sugarfoot stomp”-ként átkeresztelve szólaltatta meg ezt a klasszikus jazz szerzeményt:

3)  FLETCHER HENDERSON ORCHESTRA: Sugarfoot stomp (1931)

Henderson 1925-ös zenekara 11 főből állt, akkor épp Louis Armstrong volt az egyikük. Az egyenletes, negyedes tagolású lüktetés még nincs jelen, noha Louis Armstrong szólója már elbírta volna. Ezért mondták, hogy Armstrong rövid jelenléte a zenekarban meghatározó lökést adott Hendersonéknak a swing irányába. De az előadás is kifejezetten hangszerelt, a szólórészek itt már elkülönülnek és elkülönült szekció játék is hallható. Érdemes meghallgatni, hogyan játszotta ugyanezt a kompozíciót öt évvel később, 1931-ben a Henderson zenekar. Henderson zenészként zseniális, üzletemberként katasztrofális zenekarvezetőnek bizonyult. Imádták a zenészek és a jobbnál jobbak tódultak hozzá. A Sugarfoot Stomp 1931-es felvételén a szólisták sorrendje magáért beszél: harsonán Claude Jones, kornetten korának egyik legjobbja, a később Ellingtonhoz került Rex Stewart, zongorán maga Henderson, harsonán a nagy Benny Morton, aki később Count Basiéknél landolt és tenorszaxofonon a hangszer jazz szempontból alapító atyjának tekinthető Coleman Hawkins.

4)  FLETCHER HENDERSON: New King Porter Stomp (1932)

Azért itt nem csak az elhangzott szám szólistái érdemelnek említést, mert a zenekarban ott volt egy másik későbbi Ellington csillag, a klarinétos-altszaxofonos Russell Procope, a maga korában szintén legendás altos Hilton Jefferson és Billie Holiday édesapja, Clarence Holiday gitározott, míg a nagybőgős a hangszer egyik meghonosítója, később maga is jó nevű zenekarvezető, John Kirby volt. Ezen a felvételen, amelyen már tizenkettőre bővült a zenekar létszáma, és fellelhető a swing minden feljebb vázolt ismérve, a 78-as fordulatszámú lemezek mércéjével mérve elég sok a szóló is.

Henderson egyik legelőremutatóbb zenekari hangszerelése Jelly Roll Mortonnak a húszas években eredetileg zongorára komponált klasszisán, a New King Porter Stomp-on hallható, ahol Bobby Stark trombita-, Coleman Hawkins tenorszaxofon-, Sandy Williams harsona-, Rex Stewart trombita- és J.C. Higginbotham harsonaszólóit élvezhetjük. 

5)  FLETCHER HENDERSON: Yeah, man (1933)

Lehet, hogy a swing korszak ismerői közül többen az elhangzott szám elején azt hitték, hogy a fehér klarinét király, Benny Goodman zenekarát hallják – és nem véletlenül. Három évvel a felvétel után Hendersonnak ismét sikerült anyagi csődbe vinni a zenekart, amelyet kénytelen volt feloszlatni és zseniális hangszereléseit, többek közt az imént hallottat is, Benny Goodmannek eladni.

Pedig a Henderson zenekarban a szekciójátékot és a szólókat is egyaránt áthatotta az a lendület, lelkesedés és sodrás, ami a swing aranykorát jellemezte. Sokan, nem is ok nélkül, Kansas Cityt tekintik a swing stílus bölcsőjének, Bennie Moten, majd Count Basie ottani tevékenysége miatt. Mi sem jellemzi jobban Henderson úttörő kvalitásait, hogy az 1996-ban készült Kansas City c. filmben, melynek szerves része az akkori jazz színtér megelevenítése volt, az egyik szám, amely Kansas City szellemét volt hivatott felidézni a filmben, éppenséggel a New York-i Fletcher Hendersoné volt, amely eredetiben így hangzott:

A szólók sorrendje: Russell Procope klarinét, Bobby Stark trombita, Coleman Hawkins tenorszaxofon, Henry ’Red’ Allen trombita, Coleman Hawkins tenor.

6)  FLETCHER HENDERSON: Christopher Columbus (1936)

Henderson az imént említett csődöt követően még többször feltámasztotta a zenekarát jobbnál jobb emberekkel. Ezen az 1936-os felvételen, melynek témáját egy évvel később Benny Goodman beépítette a Sing Sing Sing c. sikerszámába, Buster Bailey szólózik klarinéton, Edd Cuffey harsonán, de halljuk a modern jazz trombita előfutárát, Roy Eldridget és a korát szintén megelőző tenorszaxofonos Chu Berryt is.

7)  FLETCHER HENDERSON: Queer notions (1933)

Búcsúzzunk a nagyszerű, de oly sokszor felbomlott Henderson zenekartól egy korábbi felvétellel, melynek hangszerelése már valamelyest megelőlegezi a negyvenes évek progresszív jazz próbálkozásait, s egyben kidomborítja Coleman Hawkins nagyságát. 

Folyt. köv.

Fotó: Youtube, A felhasznált képekkel kapcsolatban: William P. Gottlieb ikonikus jazz fényképei ingyen letölthetőek a US Library of Congress tárából és szabadon használhatóak Gottlieb végrendelete értelmében., NPR, Grunge, The Syncopated Times, Wikipédia, THe Saturday Evening Post, Artists Info, New York City History, The Syncopated Times, Asosciacio´n Apolo y Baco, WBSS Media, Discogs, NPR

>> További cikk A nagy elődök című sorozatból <<