– Kitör a swing-őrület: Benny Goodman a „Swing királya”

Benjamin Goodman 1909-ben, a család kilencedik gyermekeként született Chicagóban. Szülei zsidó emigránsok voltak. Édesapja lengyel, édesanyja orosz, akik a nagy kivándorlási hullámmal kerültek Chicagó zsidónegyedébe. A család nagyon szegény volt, pedig Goodman apja keményen dolgozott, volt mészárszéki munkás és szabó is, nem válogatott, hogy előteremtse a betevő falatot. A szülők, nehéz anyagi körülményeik dacára, fontosnak tartották nem csak a gyerekek oktatását, de zenetudását is. Három Goodman gyerek számára kuporgatták össze a pénzt zenei oktatásra. A legkisebbik, Benny klarinétozni tanult. Az akkoriban neves klasszikus zenész, Franz Schoepp, aki tanította annak idején Buster Baileyt és Jimmy Noonet is, vette a szárnyai alá a kiemelkedően tehetséges fiút, aki már tízéves korában saját zenekart alakított, amellyel mindenféle népszerű zenét játszottak. Benny hamarosan rákapott a jazz ízére Chicagóban. Különösen a New Orleans Rhythm Kings klarinétosa, Leon Rappolo volt rá nagy hatással.

1) Szárnybontogatás

A fiatal Goodman zenekara ugyanazon a környéken működött, mint a legendás Austin High School Gang, a tizenéves iskolai zenekar, amelyből kinőtt később az a chicagói fehér zenész gárda, amely Beiderbecke és Trumbauer örökségét konzerválta, illetve fejlesztette tovább. A kornetista, Jimmy McPartland, az Austin High School Gang egyike, így emlékszik vissza első benyomására Goodmanről: „Amikor megláttam a bandát, meglepődtem: „Ki ez a kis nyamvadt gyerek a klarinéttal?” – kérdeztem magamban. „Talán a hangszert sem tudja megfújni.” Aztán ez a kis majom úgy eljátszotta a „Rose of the Rio Grande” szólóját, ami egy kifejezetten nehéz darab, hogy egyszerűen tátva maradt a szám. Rögtön mondtam is neki: „Neked át kell jönnöd az Austin Highba, haver”. „Ezer örömmel” – válaszolta és hamarosan a zenekarunk tagja lett.”

1925 és 1929 között Goodman több alkalommal is hosszabb ideig játszott a New Orleans Rhythm Kings egykori dobosa, Ben Pollack zenekarában, ahol a jazz- és a tánczene olyan későbbi óriásai is megfordultak, mint Frankie Trumbauer, Glenn Miller, Tommy Dorsey, Bix Beiderbecke vagy Jack Teagarden. Goodman zenész körökben itt szerzett magának igen komoly hírnevet.  A zenekar „Deed I do” című 1927-es felvételén a vokál után Gil Rodin szaxofon-, majd a 21 éves Glenn Miller pozan-, utána egy általunk fel nem ismert altszaxofonos szólóját egy döbbenetesen érett és csiszolt klarinétszóló követi a 18 éves Benny Goodmantől.

Ben Pollack zenekara, a számtalan jazztehetség jelenléte ellenére, tánczenekar volt, de legalább olyan magas szintű, mint Jean Goldketté. Goodman 1929-ben tovább állt Pollacktől és igen felkapott szabadúszó lett, aki mindent tudott játszani és mindent játszott is.

2) A zenekar születése

John Hammond, akiről nem először és nem utoljára hallunk ebben a történetben, amikor rábeszélte a Columbia cég brit anyavállalatát, hogy a válság ellenére is gyártson jazzlemezeket, négy nevet ajánlott zenekarvezetőként. Az egyik, mint tudjuk, Fletcher Henderson volt, a másik három Benny Carter, Joe Venuti és Benny Goodman. Akkoriban Goodman egy kilenctagú zenekart vezetett. Amikor, hála Hammondnak, a Goodman nevével fémjelzett első formáció stúdióba került, a producer egy másik friss felfedezettjével, egy 18 éves, világos bőrű, de afrikai-amerikai énekesnővel is párosította a bandát, mert Hammond egyike volt az integráció úttörőinek. Az énekesnőt Billie Holidaynek hívták és ez volt az első felvétele 1933-ban:

Az itt hallható rövid részekből is kiderül, nem volt az időtájt Goodmanhez fogható klarinétos a színen. De a zenekar sem bizonyult állandó formációnak. Goodman továbbra is szabadúszott és legmegbízhatóbb jövedelmi forrásának 1934 első félévében egy rádióműsor bizonyult, melyben egy nagyzenekar negyedik szaxofonosa volt. Ezt megelégelve ismét zenekart szervezett, amellyel sikerült is három hónapra megvetnie a lábát egy új manhattani szórakozóhelyen, a Billy Rose’s Music Hallban. Innen egy Maffia-diktálta műsorpolitikai változás penderítette ki Goodmanékat, akik viszont 1934 decemberében elnyerték állandó helyüket hat hónapra egy Amerika-szerte szindikált rádióműsorban, a Let’s dance-ban (Táncoljunk). Ez nem csak jóformán egy csapásra ismertté tette a zenekart, de alkalmat adott Goodmannek, hogy a saját szája ízére formálja a zenét, sőt hangszereléseket is rendeljen, akitől csak akar. Mint később elmondta: „Engem csak a jazz érdekelt. Egy feszes kisegyütes hangzását akartam produkálni, hogy mindegyik fiú szólózhasson. A zenekar számára ütemes meghajtást, ritmikus rezeseket és olyan szaxofonkórust óhajtottam, amely egyszerre tud lágy és igen ütős lenni”.

3)  Az őrület kezdete

Ahhoz, hogy a swing-őrület elhatalmasodjon egy olyan országban, ahol a lakosságnak csak 10%-a volt fekete és ahol még nagyon erősek voltak a faji előítéletek, egy fehér arc kellett. Ez az arc pedig Benny Goodmané volt. Miután saját rádióműsorhoz jutott, Goodmannek kapóra jött a Henderson zenekar összeomlása. Hammond közvetített Goodman és Henderson között, akinek 37 dollár 50 centet ajánlottak minden egyes hangszereléséért. Ezenkívül Goodman rendelt hangszereléseket Benny Cartertől és Edgar Sampsontól is. Az utóbbi Chick Webb zenekarában játszott. A hangzás azonban leginkább Hendersonékét idézte, ami a Henderson által modernizált Jelly Roll Morton szám, a „King Porter Stomp” esetében nem is meglepő.

Noha nem mindegyik fiú volt ebben a zenekarban potenciális szólista, de Goodman klarinét- és Bunny Berigan trombitaszólója hatalmas, átérzett, lenyűgöző teljesítmény volt, nem csak a kor mércéjével mérve, míg a harsonás Red Ballardnak sem volt mit szégyellenie. A dobos, Gene Krupa, jól hajtotta a zenekart, melynek rövidesen egyik csillaga lett. A bőgős egyébként Benny fívére, Harry Goodman volt. A Let’s dance című rádióműsort az Egyesült Államok keleti részén, a déli órákban lehetett hallani, de Kaliforniában, az eltérő időzónák miatt este fél 10 és 10 óra között ment ki az adás. A Goodman zenekar hatalmas követőtáborra tett szert ennek révén a nyugati parton. Goodman életrajzírója, James Lincoln Collier a következőkép összegezte a zenekar sikerét. „A lendületes optimizmus, az ügyes hangszerelések, a fiatal szólisták...friss, új hangzást kölcsönöztek a zenekarnak. A muzsikájuk más volt, mint a húszas évek ’hot’ zenéje – noha nem teljesen különbözött attól, de eléggé eltért ahhoz, hogy a közönség számára modernnek, naprakésznek tűnjék. Ez volt az új muzsika és a fiatalok követni akarták a zenét, amerre az tartott.”

A Let’s dance műsor szponzora, a National Biscuit Company 1935 tavaszán tönkrement. A Goodman zenekar pedig útra kelt, hogy egy országos koncerkörúton próbálja megszilárdítani az éteren keresztül nyert hírnevet. A turné elég nyögvenyelősen indult. Ahogy haladtak át a Közép-Nyugaton, eléggé lehangoló volt, hogy a közönség, tegyük hozzá fehér közönség még nem volt felkészülve erre a muzsikára, inkább valami sziruposat akart. A zenekar meglehetősen letaglózva érkezett Kaliforniába. És itt robbant a bomba. Benny Goodman így mondta el a történteket:

„Már a turné vége felé jártunk, amikor Los Angelesben, a Palomar táncteremben léptünk fel. A zenekar minden tagja le volt törve a balul sikerült turné miatt. Nagyon meglepődtünk, hogy milyen nagy tömeg fogadott. Először azokat a darabokat játszottuk, amelyeket az addigi előadásainkon kértek. Az emberek unatkoztak. Szóltam a fiúknak, hogy ha már így alakult, legalább a végén rázzunk egyet. Bunny (Berigan) mondta, hogy játsszuk el a „King Porter Stomp”-ot. Jó gyorsan beszámoltam, és a srácok belekezdtek. Bunny fújta a trombitát, mögötte a szaxofonok és a ritmus. Még négy ütemet sem játszottunk le, amikor érezhetően megállt a levegő a teremben. Soha ilyen jól még nem sikerült ez a szám. A közepén járhattunk, amikor szinte felrobbant a Palomar. Az emberek annyira belelkesedtek, hogy felállva biztatták a zenekart. Többen vadul táncolni kezdtek, mások előre rohantak a színpadhoz. Amikorra az én szólóm következett, már olyan zaj volt, hogy szinte semmit sem lehetett a zenéből hallani. Ilyennel még nem találkoztam.”

1935. augusztus 25-ét írtak. Ez a dátum vonult be a jazztörténetbe a swing korszak „hivatalos” kezdeteként, tekintet nélkül arra, hogy a zene afrikai-amerikai környezetben már létrejött jóformán a húszas évek végén. A túlnyomórészt fehérbőrű fiataloknak azonban fehér bálványok kellettek, és tegyük hozzá, Goodman nem csak fehér volt, hanem kolosszálisan jó zenész is. Ő lett a közönség és a korabeli sajtó szemében a „Swingkirály.” Az inkább tartózkodó, szemüveges, kifejezetten professzoros kinézetű klarinétos volt talán minden idők legvalószínűtlenebb tiniideálja. Még többször is visszatérünk rá.

4)   Goodman és zenészeinek művészi értéke

De ne essünk abba a hibába, hogy egyszerűen leírjuk Goodmant, mint aki a feketék tehetségén élősködött. Amikor tehetségről volt szó, vele sem volt szűkmarkú a teremtő. Goodman vezette azoknak az időknek a kétségtelenül legszínvonalasabb fehér nagyzenekarát.  De a Goodman zenekarban nem a vezető volt az egyetlen sztár szólista. A zenekar első inkarnációjának kiemelkedő trombitása a bravúrosan játszó, tragikusan rövid életű Bunny Berigan volt, akinek szólójátékával egy másik fejezetben foglalkoztunk. Berigant a csodálatos tónusú texasi trombitás, Harry James követte, aki később, mint zenekarvezető rengeteg nagy sikerű kommersz felvételt készített, melynek következtében a kritikusok és jazztörténészek meglehetősen fanyalogva írnak róla, pedig a késői 30-as és a korai 40-es években James nem csak, mint a közönség egyik nagy kedvence és a nők bálványa, de mint jazztrombitás is bőven megállta a helyét. Miles Davis, aki nagyon ritkán nyilatkozott elismeréssel fehér zenészekről, nagy híve volt Jamesnek. Mint mondotta, „Harrynek lelke van!” James igazi swing trombitás volt, kifogástalan időzítéssel, kellő drámai érzékkel és nagy érzelmi töltettel. Goodmantől és tőle remekbeszabott szólókat lehet hallani a Life goes to a party 1938-as koncertfelvételén.

Ez a koncert, amelyet az időközben Goodmannel sógorságba került John Hammond hozott tető alá, 1938. január 16-án mérföldkőnek bizonyult a jazz társadalmi helyzetét illetően. Ez volt az első jazzkoncert a klasszikus zene szentélyében, a New York-i Carnegie Hallban. A műfaj koncertzenévé avanzsálódott.

Benny Goodman az első neves fehér zenész volt, aki afrikai-amerikai zenészekkel együtt állt ki a pódiumra. Kvartett formációban játszott a vibrafonos Lionel Hamptonnal és a zongorista Teddy Wilsonnal. Ez a 30-as években nem csekély bátorságot igényelt még az északi államokban is, arról nem is szólva, hogy olyan déli városokban nem engedte a zenekart fellépni, ahol a tulajdonosok követelték, hogy a fajilag vegyes összetételű trió vagy kvartett ne szerepeljen. A Carnegie Hall koncert egyébként zeneileg is szenzációsnak bizonyult. A zenekar másik, talán még Jamesnél, de magánál Goodmannél is népszerűbb sztár szólistája a dobos Gene Krupa volt. A swing korszak – népszerűség szempontjából – nem csak maga a műfaj, hanem ezen belül a dobosok fénykora volt. A dobszólók, tegyük hozzá, a kor igényeinek megfelelően, a táncolható dobszólók, hatalmas népszerűségnek örvendtek. A mosolygós, grimaszoló, gumit rágó, széles mozdulatokkal, mondhatni atlétikusan doboló Krupának köszönhető, hogy a dob szólóhangszerré vált a műfajban. A Carnegie Hall koncert egyik fénypontja a „Sing sing sing” című szám volt, Louis Prima liberálisan átdolgozott szerzeménye, amit Goodmanék a Fletcher Henderson zenekar „Christopher Colombus” néven ismert felvételének elemeivel kevertek. Krupa főleg a tamokon játszva, mint egy gőzmozdony hajtja az együttest, Harry James és Goodman ötletes, melodikus szólói – gyakran csak dobkísérettel – teljesen lenyűgözőek és eltérnek a big band normától. Az utolsó nagy momentum pedig a zenekar (nem a trió vagy kvartett) zongoristája, Jesse Stacy, rafinált, visszafogott finom zongoraszólója, amely több, mint egy évtizeddel előzi meg a „cool” stílust, de bátran tekinthető egyik előfutárának.

Ha zeneileg még nem feltétlenül, de népszerűségét tekintve 1938-ban volt Benny Goodman a csúcson. A zenekar népszerűségének nem használt, hogy bő egy hónappal a Carnegie Hall koncert után Gene Krupa otthagyta a bandát és saját zenekart alakított, miután Goodman többször is próbálta visszafogni az extrovertált dobost, kinek népszerűségére minden bizonnyal féltékeny is volt. Goodman ragaszkodott az abszolút zenekari fegyelemhez. Ha valaki vétett vagy hamisan játszott, az megkapta az ún. „Goodman sugárt” – vagyis a zenekarvezető szemüvegén keresztül lövelt gyilkos tekintetet. Annyira maximalista volt elvárásait tekintve, lett légyen az zenei színvonal, megjelenés vagy pontosság, hogy volt, amikor két nap alatt menesztett zenekarából olyanokat, akik nem ütötték meg a mércét ebből vagy abból a szempontból. Egy év sem telt el a Carnegie Hall után és Harry James, aki ugyancsak saját zenekara élén képzelte el a jövőt, szintén kilépett.

Benny zenekarának népszerűsége, de szólista renoméja sem szenvedte meg különösebben ezt a vérveszteséget. Goodman megmaradt a fehér többségi köztudatban a Swing Királyának, de mindig meghallotta az új tehetségeket, akkor is, amikor fekete zenészről, mint például a modern jazzgitár és sok szempontból, a bebop úttörőjéről, Charlie Christianről volt szó.

Folyt. köv.

Fotó: Youtube, A felhasznált képekkel kapcsolatban: William P. Gottlieb ikonikus jazz fényképei ingyen letölthetőek a US Library of Congress tárából és szabadon használhatóak Gottlieb végrendelete értelmében., NPR, Grunge, The Syncopated Times, Wikipédia, THe Saturday Evening Post, Artists Info, New York City History, The Syncopated Times, Asosciacio´n Apolo y Baco, WBSS Media, Discogs, NPR, A Jazz évszázada, Drummer World

>> További cikk A nagy elődök című sorozatból <<