– TENORSZAXOFONOSOK VIII. - (A cool iskola 3.)

A Lester Young stílusát kiindulópontnak tekintő tenorszaxofonosok egymáshoz viszonyítva nem hoztak sok újat és azok, akik a spanyolviasz mindenáron történő újbóli felfedezését tekintik a jazz vagy a művészet lényegének, nem is foglalkoznak velük, noha a harmonikus rögtönzés magasiskoláját produkálták ebben a korszakban.

1) BILL PERKINS & RICHIE KAMUCA: Spain (1957)

A cool kaliforniai válfajának két nagyszerű szaxofonosa, Richie Kamuca és Bill Perkins neve is jóformán feledésbe merült, pedig nagyszerű rögtönzőművészek voltak. Kamuca Woody Herman és Stan Kenton zenekaraiban, majd Chet Baker, Shorty Rogers formációiban is fontos szólista volt. Perkins is megjárta a Woody Herman és Kenton iskolát, Bud Shannkel és Art Pepperrel is dolgozott sokat. Akár csak Al Cohn és Zoot Sims, Perkins és Kamuca is roppant kompatibilis volt, ezért sokat játszottak együtt, noha őket könnyebb megkülönböztetni egymástól, mert Kamuca játszott a mélyebb hangfekvésben.
Spotifyon nem fellelhető.

2) BILL PERKINS & RICHIE KAMUCA: Oh! Look at me now (1957)

A Bill Perkins - Richie Kamuca tenorpárost egyébként az előbbi és a most következő felvételen is a West Coast "cool" iskola élvonalába tartozó zenészek kísérik. A zongorista Pete Jolly, a bőgős Red Mitchell és a dobos Stan Levey.
Spotifyon nem fellelhető.

 3)  PAUL QUINICHETTE: Crew cut” (1952)

Paul Quinichette egy másik nagy "youngiánus" annyira komolyan vette Lester Young zenei örökségét, hogy "Vice Prez"-ként, vagyis elnökhelyettesként titulálta önmagát, miután Lester Youngra, mint talán emlékszik az olvasó, Billie Holiday aggatta a "Prez" becenevet, mint minden tenorszaxofonos elnökéét. Abban a periódusban, amikor Quinichette a negyvenes években Jay McShann, majd az ötvenes évek elején Count Basie zenekarában játszott néha nehéz volt megkülönböztetni hangzását a mesterétől.

4)  PAUL QUINICHETTE: On the sunny side of the street (1957)

Az ötvenes években Quinichette gyakran játszott a Basie zenekar tényleges vagy egykori tagjaival, kiváltképp kedvelte az együttműködést a harsonás Dickie Wellsszel. Érdemes még meghallgatni a youngi örökség kikristályosodását egy ballada felvételén is.

5)  LENNIE TRISTANO QUINTET: 317 East 32nd (1952)

A cool stílus másik végletét a Lennie Tristano iskola képezte. A vak zongorista tudatosan minden túlfűtött érzelemtől mentes, lényegre törő játéka rányomta bélyegét minden zenészére, akik közül a leghíresebb az altszaxofonos Lee Konitz (vele még foglalkozunk majd külön is) és a tenorszaxofonos Warne Marsh volt. Ő játssza a második szaxofonszólót. A későbbi avantgárd nádfúvós óriása, Anthony Braxton Warne Marsht nevezte a "legnagyobb vertikális rögtönzőnek", ami kb. annyit jelent, hogy sokkal nagyobb súlyt fektetett a harmóniákra, mint a dallamra.

6)  WARNE MARSH QUARTET: Everything happens to me (1957)

Marsh ballada játéka is roppant letisztult volt, de nem érzelemmentes, csak kínos gondot fordított a sallangok elkerülésére. Itt kaliforniai zenészekkel, a zongorista Ronnie Ballal, a bőgős Red Mitchellel és a dobos Stan Levey-vel halljuk.

7)  SHORTY ROGERS: Morpo (1953)

A cool mozgalom egyik legsokoldalúbb figurája a szaxofonos-klarinétos-komponista hangszerelő, Jimmy Giuffre volt, aki később – leginkább, mint klarinétos - túlnőtt a cool keretein, és a korai avantgárd egyik zászlóvivője lett. Ő volt a Woody Herman szaxofonkórusnak világhírt szerző száma, a "Four Brothers" komponistája és hangszerelője, de ő maga nem szerepelt a számon. Zenészként, mint főleg tenorszaxofonos, eleinte Shorty Rogers formációiban szerzett magának hírnevet. S következő felvételen az övé az első szóló, őt vadászkürtön Johnny Graas, harsonán Milt Bernhart, altszaxofonon Art Pepper, trombitán Shorty Rogers, zongorán Hampton Hawes és dobon Shelly Manne követi. Alapjában véve a West Cost Cool "ki kicsodáját" halljuk.

8)  JIMMY GIUFFRE TRIO: Four brothers (1959)

Hat évvel később, még mindig tenorszaxofonon, Giuffre akkor még szokatlan trió formációban, Jim Hallal gitáron és Buddy Clarkkal a bőgőn egy sokkal szárazabb változatát adta elő saját leghíresebb szerzeményének egy római koncerten, ahol nagyjából már a Warne Marsh-féle megközelítést választotta. Ezzel búcsúzunk a "cool" iskola tenorszaxofonosaitól, de nem magától a hangszertől.

Fotó: youtube, Gramofon Archívum

>> További cikk A nagy elődök című sorozatból <<