Bevezetésül a lemez első, bemutatkozó darabját érdemes meghallgatni, amelynek címe: „Opening Theme”.

A mostani műsorban tehát Nat King Cole: Live at the Circle Room című CD-jét mutatom be, amely a Nat King Cole trió 1946-ban készült helyszíni felvételeinek gyűjteményét tartalmazza. A CD-t a Capitol Record lemeztársaság 1999-ben adta ki.

Fontosnak tartom, hogy a zenei anyag bemutatása előtt néhány mondatban írjak Nat King Cole-ról, aki Nathaniel Adams néven 1917. március 17-én született az Alabama állambeli Montgomery-ben. A család 1921-ben Chicagóba költözött. A gyermek Nat négy éves korában kezdett zongorázni tanulni édesanyjától, aki a helyi templomi kórus igazgatója volt. A klasszikus iskolát 12 éves korában kezdte, és mint ő maga mondta: Bachtól Rahmanyinovig mindent megtanult. 1939-ben hozta létre azt az együttest, amellyel azután hosszú időn keresztül szerepelt sikerrel. A trióban Nat King Cole zongorán, Oscar Moore gitáron, Wesley Prince bőgőn játszott. Ez egy teljesen új szellemű együttes volt, hiszen nem volt benne dob. A trió lemezfelvételek időszakára többször remek zenésztársakkal bővült, így játszottak többek között a vibrafonos sztárral, Lional Hamptonnal vagy a tenorszaxofonos Bill Wrighttal. 
Az ezen részben ismertetésre kerülő CD-n a trió 17 felvételét hallhatjuk, valamennyi a Milwouke-i Hotel LaSalle Circle Room nevű helyiségében készült.
A CD második számának címe: „Oh, But I Do”.

A Hotel LaSalle, volt az a szálloda, amelynek Circle Room nevű termében készültek a felvételek, Milwouke város egyik, főleg sznobok által látogatott, felkapott szórakozóhelye volt, amely úgy hirdette magát, mint a legjobb ételek és a legjobb szórakozás helye, ahol felléptek olyan jazz-sztárok, mint Duke Ellington, Count Basie vagy Ella Fitzgerald. A következő szám szerzője éppen Duke Ellington, címe: „C. Jam Blues”.

És ha már Count Basie, akkor hallgassuk meg Basie nagyszerű kompozícióját a Nat King Cole trió előadásában, a szám címe: „One O’Clock Jump”.

Érdekes darabja a lemeznek a „My Sugar Is So Refined” című, melyet a negyvenes évek közepén vett fel műsorába Nat King Cole. A szám egy vicces helyzetre épül, nevezetesen arra, hogy a barátnője egyfajta finomkodó affektálás eredményeképpen másképpen ejti ki a szavakat, mint ahogy azt szokásos.
 „My Sugar Is So Refined”.

Cole stílusához hozzá tartozott a mindig kontrolált, hiba nélküli játék, az egységes, sima és nagyon ritmikus hangzás. Cole muzsikája tökéletesen valósította meg a korszak amerikai ideálját, hűen tükrözte a háború utáni éveknek a zenével kapcsolatos társadalmi igényeit. Zenéjére mindenki táncolhatott, fekete és fehér, fiatal és öreg, mert a muzsika könnyed és dallamos, nem hordoz szociális problémákat, szerethető és könnyen élvezhető. Íme egy remek felvétel a Dorothy Fields - Jimmy McHough szerzőpárostól, címe: „I’m in the Mood for Love”. 

Hasonlóan furcsa kontrasztot hordozott az „If You Can’t Smile and Say Yes” azaz, ha nem tudsz mosolyogni és igent mondani című dal, melynek folytatása: „Please Don’t Cry and Say No” azaz, kérlek ne sírj és ne mondj nemet. Ennek a dalnak a bemutatója 1943-ban volt, a második világháború kellős közepén. A háború befejezése után Cole némileg megváltoztatta a dal szövegét és egyszerűen beleénekelte, hogy „now that we’ve won the war” azaz, most, hogy megnyertük a háborút, így az eredetileg kissé szomorú alaphangulatú darab optimistává vált. 
A trió minden darabjában érezhető, hogy a zenészek figyelemmel voltak a táncolhatóságra. Ezt szolgálta a feszes tempó és a ritmusos ének. Különösen ez utóbbiban alkotott Cole nagyot. Az általa kidolgozott éneklési stílus a későbbiekben sok énekesre hatott, hogy csak a legfontosabbakat említsem: Frank Sinatra-ra, Billy Ekstein-re, Bing Crosbyra és Ray Charlesra.
Bizonyíték az „I Don’t Know Why” című felvétel a Nat King Cole trió előadásában.

Cole a lemezen két klasszikus kompozíciót is előad, furcsa módon mindkettőnek a címében egy-egy női név szerepel. A „Sweet Georgia Brown” egy remek virtuóz zongora bevezetéssel kezdődik, melyet egy hasonlóan pörgő gitárszóló követ, miközben Cole egészen érdekes ritmusokat produkál a zongorán. Kiváló a háttérben szerényen meghúzódó bőgőjáték is. Az egész szám instrumentális, azaz énekszóló nincs. Ez a felvétel még pregnánsabban bizonyítja, hogy Cole és partnerei remek jazzmuzsikusok voltak.
„Sweet Georgia Brown”.  

Nem tudom, hogy volt-e tendencia a számválasztásban, de egy másik klasszikus darab is egy édes leányról, „Sweet Lorraine”-ről szól.

Külön említést érdemel Nat King Cole zongorajátéka, melyre a legjobb példát az „I Found a New Baby” című számban találhatjuk. Ebben Cole Earl Hines és Teddy Wilson legjobb hagyományait folytatva zongorázik. Érdemes meghallgatni a „I Found a New Baby” című Palmer-Williams szerzeményt.

Sokan úgy vélik, hogy Nat King Cole igazi csillag lehetett volna a jazz világában, ha nem nyitotta volna ki a száját, azaz, ha nem kezdett volna énekelni. Mert, - mint ugyanők mondják - behízelgő és édeskés énekstílusával annyira népszerű lett, hogy ez a siker eltávolította őt a jazztől és egy könnyebb, talán anyagilag is jövedelmezőbb területre irányította. Hallgatva ezt a CD-t vitathatatlanul meg lehet állapítani, hogy Cole zongorajátéka briliáns, technikája szinte tökéletes és mindig van mondanivalója.

Ajánlom ezt a CD-t mindazoknak, akik szeretik az igényes swinges muzsikát, a dallamos jazz-kompozíciókat és a remek hangszerszólókat. Akik megérzik Nat King Cole muzikalitását és zenei tehetségét azok még a néha populárisabb éneklését is elfogadják.

Végezetül a CD utolsó, záró felvételét ajánljuk, melynek címe: „Clozing Theme”.