Most Coleman Hawkins 1943 és 44-ben készült felvételeinek gyűjteményes CD-jét mutatom be, amely a Classics Records sorozatában jelent meg 1995-ben. A elsőként meghallgatásra javasolt felvétel címe: „Esquire Bounce”.

Coleman Hawkins több szempontból is óriási érdemeket szerzett a jazzben. Egyrészt azzal, hogy tenorszaxofon játékával kiemelkedő helyet vívott ki magának a húszas évek elején megalakult Fletcher Henderson-féle zenekarban és ezzel a szaxofont a jazz-zenekarok egyik legfontosabb hangszereinek sorába emelte. Ennek következménye, hogy ma szinte nélkülözhetetlen a szaxofon a triónál nagyobb létszámú együttesekben. Másrészt azért, mert játékstílusával, hangzásával iskolát teremtett, olyan iskolát, melynek követői mind a mai napig megtalálhatók a tenorszaxofonosok között.

Hawkins 1923-ban lett a tagja Fletcher Henderson első zenekarának. Tizenegy évig maradt velük. A Henderson együttesnél eltöltött időszak alatt Hawkins tökéletesre fejlesztette szaxofonjátékát. Olyanná, amely számtalan későbbi tenorszaxofonos játékának alapját képezte és képezi, beleértve olyan neveket is, mint John Coltrane. Hawkins igazi jazz hangszerré formálta a tenorszaxofont, amely a stílusutánzó, furcsa, hatásvadászó effektusokat megszólaltató eszközből a swing zenekarok szólóhangszerévé vált, és amely kiválóan tudott alkalmazkodni a swing édeskés, és erőteljes hangzásvilágához.

A „Voodte”című szám a Hawkins által 1943 és 44-ben készített felvételeket tartalmazó gyűjteményes CD-ről való és egy remek swing darab.

1934-ben - amint Hawkins maga mondta - megunta Henderson affektáló unatkozását és elhatározta, hogy elutazik Európába. Jack Hylton angol zenekarvezető hat hónapra hívta, de ő végül öt évig maradt. Ez az időszak volt életének legboldogabb periódusa. Ő volt az elsőszámú jazz szólista, bárhova ment, királyi fogadtatásban részesült. Játszott a legkiválóbb európai zenészekkel. Élvezte az európai életet.

Az 1943-ban készült, és a Hawkins combo egyik legjobban sikerült lassú számának címe: „How Deep is the Ocean”.

1939-ben tudatos, mind érzelmi, mind technikai szempontból tökéletesen érett zenészként tért haza Európából. Ezt igazolja a „Body and Soul” című felvétel, melyet 1939 októberében készített el a Victor lemeztársaságnál, és amely –szinte minden jazz szakember egybehangzó véleménye szerint munkásságának legkiemelkedőbb alkotása volt. Hawkins játéka az európai tartózkodás alatt nagyon sokat változott. A játéka romantikus, puha, gazdag, finom hangzású, kiegyensúlyozott lett. Ez a korszak volt munkásságának tetőpontja.  

Sajnos az amerikai zenész szakszervezet általános felvételi tilalma miatt 1941 és ’43 között nem készíthetett lemezt, de végre 1943-tól ismét lehetőséget kapott és 47-ig több mint száz briliáns felvétele született.

Ebből az időszakból származnak azok a darabok is, amelyeket a most bemutatásra kerülő CD tartalmaz. Így az a friss, lendületes darab is, amelyet most meghallgatásra javasolok, és amelynek a címe: „Stumpy”.

>

Hawkins stílusára ekkor már az erőteljes és mély tónusú hangzás, a gyors vibrátók alkalmazása, az összetett zenei formák előtérbe helyezése volt jellemző. Kifejezésmódja kemény és direkt, nem kerülte a bonyolult zenei fogalmazást. Játéka érzelemmel telt, súlyos és forró volt, a Coleman Hawkinsról elmondottak igazolására egy kiváló felvételét érdemes meghallgatni a CD-ről. A darab komponistája George Gershwin, címe: „The Man I Love”.

Hawkins munkásságát négy periódusra lehet bontani. Az elsőbe tartozik a kezdeti időszak, a másodikba a Hendersonnal töltött korszak és az európai kirándulás, a harmadikba a visszatérés utáni évek, míg a negyedikbe az 50-es évek elejétől kezdődő periódus.

A harmadik és egyben a legtermékenyebb időszakában, azaz a negyvenes évek elején és közepén számos, a jazz fejlődésében döntő jelentőségű újítás részese és elindítója volt. Ezektől az évektől játéka tovább gazdagodott. Improvizációiban szinte öntötte a hangokat, ismét alkalmazta a csapongó vibrátókat, a gyors számokban néha úgy tűnt, hogy levegőt sem vesz. Muzsikája tömörségben és sűrűségben Art Tatum-hoz hasonlított. Remek illusztráció: „I Only Have Eyes For You”.

Az 1943-44-es esztendő már a nagy zenei áttörésnek, a bebop kialakulásának az előestéje volt. Ekkor már bontogatták szárnyikat a későbbi bebop óriások: Charlie Parker, Dizzy Gillespie, Thelonius Monk és a többiek. Hawkinsnak tetszett az avantgard muzsika kibontakozása, mi több, hatott is rá. Bár ő maga nem volt zenei forradalmár, habitusa sem volt közel a jazz nagy megújítóihoz, mégis szimpatikus volt számára az az elhivatottság, szenvedély, tehetség és ambíció, amivel a fiatal ambiciózus zenészek át akarták alakítani a jazzt.

Az 1944-ben szervezett zenekar már egyértelműen magán viselte a közelgő nagy átalakulás zenei előszelét. A CD-n a három utolsó felvétel ebből a periódusból való. A zenekar már szinte big bandnek számít, hiszen 12 tagból áll. Olyan muzsikusok szerepelnek benne, akik néhány évvel később a legnagyobb átalakulást idézték elő a jazzben, modern művészetté formálták. A „Woody’n You” című felvétel már egyértelműen jelzi az átalakulást. Az előbb említett előremutató eredmények mellett azonban volt Hawkins játékában egy hiányosság, ami miatt nem lett a bebop világának végig kiemelkedő figurája. Hiányzott a játékából az a drámaiság, amely nélkül a jazz korszakváltását követően egy muzsikus már nem lehetett igazán meghatározó személyisége a zenei forradalomnak. Mindezekkel együtt Hawkins és együttese nagyszerű felvételek sorát készítette, kiváló zenészekkel, modern hangszereléssel, ragyogó harmóniák és ritmusok alkalmazásával. Ilyen felvétel a „Bu-Dee-Daht”.