Első zenei példaként javaslom a George és Ira Gershwin kompozíciót meghallgatni, amelynek a címe: „Liza”, a felvétel időpontja: 1942.

A jazz a kezdeti korszakban szoros kapcsolatban volt a prostitúcióval, a bordélyházakkal, a szerencsejátékokkal, a lopással és egyéb morálisan nem elfogadott tevékenységgel. Voltak ugyan közöttük lányokat futtatók, biliárd játékosok, züllött alakok, de voltak sokan szorgalmas, becsületes életet élő, tanult és művelt emberek. Ez utóbbiak közé tartozott a nagyszerű zenész és komponista W. C. Handy, vagy James Reese Europe, Willie „Lion” Smith és a mai rész főszereplője, James P. Johnson is. Ő egyike volt a jazz első igazi briliáns muzsikus-komponistáinak, aki közel 280 darabot, 19 hosszabb lélegzetű koncertművet és 55 piano roll-t alkotott. A most vizsgált kiadványon többnyire Johnson saját szerzeményei találhatók, de ha már említésre került a nagy New Orleans-i mester, W.C. Handy, hallgassunk meg egy általa komponált darabot James P. Johnson előadásában, címe: „Aun’t Hagar’s Blues”

Nem haszontalan egy kicsit áttekinteni, hogy a ragtime-ot követő legjelentősebb zongorastílusnak milyen jellemzői vannak. Először is alapvetően fontos megjegyezni, hogy bár a jazz szülőföldje New Orleans volt, a stride kialakulása a húszas évek elején nem New Orleanshoz kötődött. Annyi azonban igaz, hogy e korszak stride zongoristáinak többsége a keleti partról származott. Ezek a zongoristák mindannyian kíséret nélkül játszottak. A stílus követőinek játékában erősen jelen volt a ragtime hatása, ugyanakkor a stride a jazz lényege szempontjából sokkal fejlettebb volt. A stride zongorázás a ragtime-nál sokkal intenzívebb, mert a zenészek általában gyorsabban és - ahogyan a szaknyelv mondja - drive-val játszottak, ellentétben a nyugodtabb ragtime zongoristákkal.

Ahogy fentebb szó esett róla, James P. Johnson nem csak kiváló zongorista, hanem remek komponista is volt. Érdemes meghallgatni a Negro Rhapsody című szimfóniájának részleteiből készült zongoraszólót, melynek címe: „Yamerkraw”. 

Johnson néhány Broadway producer felkérésére musicaleket is írt. Egyik legsikeresebb színpadi darabja a Runnin’ Wild című volt, melyet 1923-ban komponált és még abban az évben be is mutatták. A következő, meghallgatásra javasolt felvétel ebből a zenés műből való, címe „Keep Movin’”.

Most néhány, a korszakra jellemző furcsaság, ami még az éppoly elismert és tehetséges muzsikusokat is hátrányosan érintette. Hiába volt elismert és kedvelt muzsikus James P. Johnson a maga korában, neki sem sikerült egy általa igen kedvelt művét teljes egészében lemezre venni. Igaz, 1945-ben lehetőséget adott neki a lemezkiadó arra, hogy egy 78-as lemez egyik oldalára a „Keep Movin’” második adagio tételét három perces változatban lemezre játssza, de a teljes mű felvételére nem kapott lehetőséget. Végül, Johnson egy sűrített, rövidített variációt készített és ezt „Blues for Jimmy” címmel felvette. Ez a darab a most bemutatásra kerülő CD-re is rákerült.

Érdekes volt Johnson vonzódása W.C. Handy muzsikájához, melyet úgy fejezett ki, hogy több Handy szerzeményt is feldolgozott és lemezre játszott. Ez történt a „St. Louis Blues” című kompozícióval is, amely erre a CD-re szóló zongora formájában került. Egyébként Johnson vezette azt a zenekart, amely a hasonló című filmben ezt a kompozíciót játszotta. Ebben a filmben szerepelt a nagy blues énekesnő, Bessie Smith is.

Sőt Johnson a Paul Robertson főszereplésével készült The Emperor Jones című moziban egy dialógus alatt a „St. Louis Blues” szóló zongora változatát is eljátszotta. Johnson, a lemeztársaság producerének Moses Aschnek a tanácsára a darabot boogie-woogie stílusban vette fel. Tudjuk, hogy Earl Hines-nak is volt egy hasonló feldolgozása Boogie-Woogie on the St. Louis Blues címmel, de tény, hogy Johnson nem azt másolta le. Egyébként Johnson a negyvenes évek elején engedett a boogie divathullámnak és több darabot is feldolgozott boogie-woogie stílusban.

Így hangzott a „St. Louis Blues” James P. Johnson előadásában.

A következő darabbal Johnson 1945-ben nagy rag zongorista elődeinek kívánt tisztelegni. Ezt a számot ő maga már 1918-ban piano rollra játszotta, méghozzá duettben Edwin E. Wilsonnal. A darabot Moses Asch rábeszélésére ismét elővette és a „Twighlight Rag” című alkotás született belőle.

A  CD bizonyítja, hogy James P. Johnson a stride stílus egyik megalkotója a jazz történetének kiemelkedő alakja volt. No persze nem csak ez a zenei anyag a bizonyság erre, hanem az a sok kiváló zongorista, akik őt követve, az ő zenei vonalán haladva hasonlóan magas színvonalat produkáltak. Mindehhez természetesen kellettek azok a stílusalapok, melyet Johnson talált ki és rakott le. Csak néhány fontos nevet ragadok ki a stride stílus nagyjai közül: Fats Waller, Duke Ellington, Art Tatum, Erroll Garner, Oscar Peterson, de sorolhatnám hosszú perceken keresztül a névsort, melyben benne vannak sokan a modern zongorajátékosok közül is.

Jó szívvel ajánlom tehát ezt a lemezt mindazoknak, akik szeretik ezt a muzsikát, és akik szívesen hallgatják ennek a kiváló tehetségű zongoristának a stílusalapító zenéjét.

Befejezésül egy „Snowy Morning Blues” című darabot javaslom meghallgatni, amely voltaképpen nem blues, de hallva ezt a remek dallamot és zongorajátékot ennek nem is érdemes nagy jelentőséget tulajdonítani.