Most tehát ismét olyan triumvirátus játszott a MoMKult színpadán, akik egyenként is a legjobb értelemben vett sztárok: Dave Holland, Zakir Hussain és Chris Potter, akik Cross Currents Trio néven léptek a pódiumra. Őket valóban nem kell bemutatni. Dave Holland Miles Davis felfedezettje, aki mindössze 22 éves volt, amikor a nagy jazzguru meghallotta egy londoni jazzklubban. Aztán már a fúziós jazz klasszikusainak számító „In a Silent Way” és „Bitches Brew”  c. albumokon találkozhattunk vele. Az azóta eltelt évtizedek során az amerikai jazz kiemelkedő képviselője lett. Miközben számos világhírű művésznél volt sideman, saját formációi is a legváltozatosabb felállásokban léteztek, a duótól a nagyzenekarig, a postboptól az avantgárdig. Holland legendás kísérletező kedvéről is híres, ennek bizonyítéka volt ez a koncert is. Egyébként Zakir Hussainnal kettesben alapították a Cross Currents együttest, amely eredetileg még további négy hangszerest (Chris Potterrel) és egy énekest is magába foglalt. Aztán csak a három leghíresebb zenész triójává redukálódott, de ez úgy jó, ahogy van!

Zakir Hussain – különösen Ravi Shankar halála óta – a klasszikus észak-indiai zene legfontosabb képviselője, még akkor is, ha nem szitáron játszik. Ő a tabla királya, aki a világzene és a fúziós jazz területén is maradandót alkotott. Játszott Ravi Shankarral és Ali Akhbar Khannal is. Ami a jazzrajongók körében igazán ismertté tette, az a John McLaughlinnal létrehozott Shakti nevű formáció volt.

Chris Potter, aki a világ legjobb szaxofonosainak legszűkebb elitjébe tartozik, szinte magyarnak számít. Éppen a Dave Holland Quintetnek a 2006-os győri Mediawave fesztiválon történő fellépése alkalmával ismerte meg feleségét. Több mint tíz éve házasok, New Yorkban élnek és van egy kislányuk is. Potter gyakori vendég nálunk, a legkülönfélébb formációkkal lépett már fel, és együttműködése Dresch Misivel nemcsak felejthetetlen koncertekre szorítkozik, de közös lemezük is készült. Igen sokoldalú művész, ami az ő esetében nem üres közhely. Legalább tízszer láttam, de sohasem volt azonos „projektje”. Augusztus közepi rokonlátogatásai már évek óta biztos ünnepek a hazai jazzrajongók számára, mert „félhivatalosan” ugyan, de minden nyáron megörvendeztet minket játékával az Opusban vagy a BJC-ben. Rá is érvényes az említett sokoldalúság és a kísérletező kedv.

El kell mondani, hogy az est tulajdonképpen a különleges felállású trió „Good Hope” c. albumának bemutató koncertje volt. Három számot Chris Potter jegyez: a „Ziandi” Zakir és Dave tiszteletére született, de szinte indiai címnek tűnik, aztán két tökéletesen angolszász megnevezés: az „Island Feeling” és a lemez címadója a „Good Hope”, Zakirtól két darab: a „J. Bhai” (John McLaughlin előtti tisztelgés jegyében) és a „Suvarna”, Dave Hollandtól pedig a „Lucky Seven”, a „Bedouin Trail” és a „Maza”.

Annak ellenére, hogy három egyenrangú művész produkcióját láthattuk, az est főszereplője vitathatatlanul Chris Potter volt. Szerénységénél csak hangszertudása, improvizációs képessége és muzikalitása nagyobb. Mint a külföldi kritikákból megtudtam, ugyanez vonatkozik a lemez változatra is! De nem kellett ehhez semmi bizonygatás, aki jelen volt azonnal láthatta, hogy ezúttal egy Chris Potter trió játszott, bőgő és indiai dobok kíséretével. Ez persze nem zárta ki a fenomenális bőgőszólókat (olykor teljesen egyedül, többször tabla kísérettel). Zakir is szólózott, egyik alkalommal neki is több perces teljesen egyedül előadott virtuóz játéka váltott ki viharos tapsot. Azt nem szükséges bizonygatnom, hogy ennek a három művésznek a teljesítménye voltaképpen az előadóművészet lehetséges felső határait ostromolja. Chris Pottert 48 éve ellenére évtizedek óta a legjobb tenor- és szopránszaxofonosok között tartjuk számon, de ez a produkciója saját karrierjének is csúcsát jelenti. Dave Holland játékáról azt kell elmondani, hogy olyan hihetetlen virtuozitással játszik különleges kialakítású bőgőjén, amire csak azt lehet mondani, hogy mintha gitáron játszana.  Bizony már 73 éves, de sem fiatalos külsején, sem játékán nyoma sincs viszonylag magas kora. Az indiai tabla mestere pedig szinte a valószínűséget is meghaladta elképesztő virtuozitásával.

Még annyit, hogy régen tapasztaltam ilyen értő közönséget.  Minden szólót hatalmas, olykor ütemes taps és zajos ünneplés kísért. Végre olyanok foglaltak helyet a nézőtéren, akik nem vaktában jöttek, hanem pontosan tudták, hogy mire is váltottak jegyet. Persze ott volt Dresch Mihály, és még számos ismerős jazzbarát is. Egyébként honlapunk munkatársai négyen is élvezték a nagyszerű koncertet (Irk Réka, Kerekes György, Zipernovszky Kornél és jómagam).

Ezen koncert esetén felvonultathatom az egyébként igaz közhelyeimet, azaz

1.) „A zenéről írni szinte lehetetlen” és éppen ezért kell koncertekre járni, mert 2.) „Az élő zenét semmi sem pótolja, helyettesíti:”

Fotó: Kleb Attila / Get Closer

MoMKult, 2019. október 29.

Következő koncert:
The Wooten Brothers   •   2019. november 10. 20.00   •   Akvárium Klub
Lizz Wright   •   2019. november 11. 20.00   •   MoMKult