Nem kellene, és csak azért teszem, mert még mindig olyan ritka, hogy nők játszanak jazzt, mint a fehér holló. Bízom benne, ha beszélünk róla, többen lesznek, megismerik őket a férfi társaik, és elhívják őket a zenekarukba játszani.

Egyelőre azok a zenészek érnek el ismertséget ebben a gyönyörű művészetben, akik saját zenekart alapítanak. Lássuk be, azért elég sok férfi zenész van, aki soha nem vitt saját zenekart, mégis elhívják őket játszani. Ez a normális, és ezt kellene látni a női zenészek esetében is. Valóban nehéz összeegyeztetni a családdal a zenéléssel járó elfoglaltságokat, de ez nem kizárólag erre a szakmára jellemző. Ráadásul ez a probléma jazzénekesnőknél soha nem fogalmazódik meg.

De térjünk rá a nőnapi koncertre. A tavalyi siker után, idén már kifejezetten a nemzetközi nőnapot célozta meg a Harmónia Jazzműhely ezzel a koncerttel. Ebben a Budapest Jazz Club is segítségükre volt, miután ez szombatra esett, nem a megszokott péntekre.

A zenekar tagjai elég ismertek voltak. A tavalyi All Women All Stars formációból csak a legifjabb maradt, a szaxofonos Fehér Melissza. Ő még csak a következő hónapban fog érettségizni, majd - remélhetőleg - a Zeneakadémia lépcsőit koptatja szeptembertől. A tehetsége mindenképpen predesztinálja erre, miután épp a koncert előtti héten győzött egy országos zenei versenyen, ami egy újabb bizonyíték az előbb leírtakra. 

Volt egy másik fiatal fellépő, aki jelenleg a Jazz Tanszékre jár, de már nevet szerzett magának, mint énekesnő. A versenygyőztes Orbay Lilla a saját nevén futó formáción kívül több világzenei produkcióban is részt vesz, ezúttal azonban zongoristaként és hangszerelőként volt jelen a koncerten. A tehetséges zenész tavaly zongoristaként is elkezdte magát képezni.

Az ötösfogatban még egy fúvós szerepelt, Strausz Eszter, aki fuvolán és szopránszaxofonon játszott. Ő jazzklub és jazzfesztivál szervezőként is rengeteget dolgozik. Nemrég hallottam őt egy másik kiváló fuvolista-szaxofonos hölggyel, Pozsár Eszterrel egy teltházas koncerten a BJC-ben. Öröm volt hallgatni őket: produkciójuk remekül hangzott, és a latin esten lenyűgöző atmoszférát teremtettek.

A ritmusszekció tagjai kiváló zenészek voltak, ugyanakkor ismeretlenek a hazai jazzéletben, de ők adták a biztos alapot a zenekarnak. A bőgős Flór Noémi, aki Berkes Balázs egyik legkedvesebb növendéke volt, és mindig nagy örömmel beszél róla, számomra ismeretlen volt addig, amíg Roby Lakatos jazz- és világzenei formációjában nem hallottam. Egy interjúban majd megkérdezem ennek az okáról.

A doboknál ülő Holb Alexandra pedig a Zeneakadémia elvégzése után eltűnt a látóteremből. A lezárások után külföldön játszott és játszik sokat, hol hajón, hol szárazföldön, ahol rengeteg zenei kapcsolatot épített ki az évek alatt.

Az ötből hárman zeneszerzőként is tevékenykednek, azúttal ketten mutatták be kompozícióikat nagy sikerrel.

Az egész estére a párbeszéd volt jellemző, remek atmoszférát teremtettek a dugig telt BJC-ben. Strausz Eszter vállalta a konferanszié szerepet (és számomra úgy tűnt, hogy a zenekar vezetőjének szerepét is), aki minden dalhoz érdekességekkel szolgált. Több dalnál hangszereltek is, pedig nem egészen másfél hónapjuk volt a felkészülésre. A fuvola-szaxofon páros nem olyan sűrű felállás a jazz-zenekarokban, ezért elég nagy munkát igényelt a március 8-án debütáló formáció létrehozása.

Először Eszter kutyájáról szóló, „Lola” című vidám dalt játszották, majd egy harsona-trombita összeállításra írt kétszólamú darabot dolgoztak át fuvola-szaxofon felállásra J.J. Johnsontól, a „Wind Bag”-et. A quintet formáció néha quartetté alakult, amikor vagy csak Eszter, vagy csak Melissza maradt a színpadon az alap zongora-bőgő-dob trióval. Ilyen volt például a „My Funny Valentine” Rodgers-Hart szerzőpárostól, amit tenorszaxofonon és dobon kezdtek, és a gyönyörű ballada ebből bontakozott ki. Melissza olyan mély érzésekről tett tanúbizonyságot, amiket eddig még nem hallottam tőle.

Két dal után helyet cserélt Melissza és Eszter, majd egy Chick Corea számmal folytatták az első részt. Eszter elmesélte, hogy senkivel nem játszott még a zenekarból, csak Lillával találkozott korábban, de vele sem állt még színpadon, egyikük sem ismerte a másikuk ízlését. Ez az egész formációra igaz volt, hiszen januárban találkoztak először, és akkor kezdődött az intenzív felkészülésük, hogy ne egy jam sessiönt hozzanak össze erre a jeles alkalomra.

Visszatérve a koncertre, Chick Coreától az egyik legkorábbi szerzeményével, a „Windows”-zal folytatódott a koncert. Az első szett utolsó dalának a kubai származású Mongo Santamariától az „Afro Blue”-t választották, amiről Orbay Lilla mesélt röviden. Elárulta, hogy ez volt az első koncertje, amin nem énekesként lépett fel, hanem zongoristaként. Bár az utóbbi években saját magát kísérte a koncertjein, mégis énekesként ismerték. Ezt a dalt barátaival közösen még a Covid előtt hangszerelte, ám a lezárások miatt nem tudták eljátszani, így ezen a koncerten debütált. Lilla énekelt is a remek, lendületes, 3:2-es ritmusú dalban, és hol fuvolással, hol szaxofonossal válaszolgattak egymásnak. Ebben a darabban mindenki lubickolt; mindenki szólója felemelő volt, és különleges érzést adott hozzá a produkcióhoz, egyedül a bőgős Flór Noéminak nem jutott szóló.

Általában a fokmérője egy-egy jazzkoncertnek, hogy hányan térnek vissza a második félidőre. Szerencsére még többen lettek, mint az első részben, sőt érkeztek újak is a közönségbe.

Ahogy írtam előtte, az ötös fogat néha átalakult, a második részt duóval indították: Orbay Lilla zongorázott és Strausz Eszter fuvolázott. Ismét Chick Corea kompozíciója került terítékre, a Gary Burton vibrafonossal játszott „Crystal Silence”. Ezt ezúttal zongora-fuvola duóban, mélyen átélve, kecsesen és gyönyörű improvizációkkal adták elő.

Az előadás Holb Alexandra szerzeményével folytatódott, ami olyan jól sikerült, hogy jazz standardnek is hihettük volna; a téma és a hangszerelés is profi lett. Még a Jazz Tanszékes évei alatt írta, Binder tanár úr egyik kötelező zongoraóráján, ezért kapta a „Paper Blues” címet. Szandra dobolásáról annyi maradt meg bennem az egyetemi koncertekből, hogy nagyon hangosan dobolt, ami az évek alatt teljesen eltűnt. Finom és lágy kísérete lenyűgöző volt, míg a szólóiban csodálatosan kiteljesedett.

Ezúttal Eszter hangszert váltott, mert a két fuvola mellett egy szaxofon is ott árválkodott végig a színpadon. Az altszaxofonnak kinéző szopránszaxofonon fújta a szvinges dalt nagyszerűen, sok-sok szólóval fűszerezve, újabb színt adva a koncertnek.

A második rész harmadik dala Charlie Parker „Scrapple from the Apple” volt, amely improvizációra adott alkalmat Flór Noéminek. Lenyűgöző bőgő-soundja ragyogott, és erre mondta mindig Berkes Balázs, hogy hiába jó egy bőgő, a hangja mindig attól függ, ki játszik rajta. Melisszával közös duójukat órákig tudtam volna hallgatni.

A következő egy Thelonious Monk szerzemény volt, a „Well You Needn’t”, amelyet egy jazzénekes inspirált. A történet szerint Monk azt mondta neki, hogy ír egy dalt neki, ő pedig azt válaszolta: „Nos, nem kell.”

Az utolsó előtti dal ismét egy Richard Rogers klasszikus volt, a „My Favourite Things”. Melisszához altfuvolán csatlakozott Eszter ebben a számban, amiben Lilla és Melissza lenyűgöző szólókkal járultak hozzá az est sikeréhez. Azt, hogy az altfuvolán mennyire nehéz játszani, még a két Eszter - Strausz és Pozsár - koncertjén tudtam meg, bár ez sem azon a koncerten, sem ez utóbbin nem hallatszódott. Egy biztos: a tenorszaxofon és az altfuvola hangja leírhatatlanul szépen szól együtt.

Befejezésül a latinos lüktetésű Chick Corea által jegyzett „Guijira” című dallal zárták az estet. Ez Lillának adott hosszabb, varázslatos szólóra lehetőséget. Eszter végig vitte az irányítást, és ismét hosszabb, gördülékeny és lendületes szólóval hívta fel magára a figyelmet. Szandra őrületes dobszólójával zárult volna az este, ha nem kapott volna vastapsot az eszméletlen tehetséges női quintet. Így végül egy Monk számmal, a „Straight, No Chaser”-rel zárták az estet.

Az óriási sikert megérdemelték: színes, jól kidolgozott és átgondolt repertoárral lopták be magukat a közönség szívébe. A visszafogottabb részek teret adtak harmóniának és a tehetségüknek, amit a kitűnő BJC hangosítás is segített. Remélem, hogy az év folyamán többször is lehet majd őket hallani egy-egy újabb formációban.

Ezután a felejthetetlen este után érkezett Budapestre Maria Schneider zenekara, amiben több női zenész is brillírozott. Közülük az egyiket, a baritonszaxofonos Tina Lægreid Olsent, még az esti koncertjük előtt interjúra kértem fel – kapcsolódva a Nemzetközi Nőnaphoz -, amelyből végül egy egész délelőttös városnézés lett. Az interjú hamarosan megjelenik itt a Jazz.hu hasábjain.

 Fellépők:

Strausz Eszter - fuvolák, szaxofon
Fehér Melissza - szaxofon
Orbay Lialla - zongora, ének
Flór Noémi - bőgő
Holb Alexandra - dob

 Műsor:

• Strausz Eszter: Lola
• J.J. Johnson: Wind Bag
• Rodgers-Hart: My Funny Valentine
• Jerome Kern: Yesterdays
• Chick Corea: Windows
• Mongo Santamariától Afro Blue
•  
• Chick Corea: Crystal Silence
• Holb Alexandra: Paper Blues
• Charlie Parker: Scrapple from the Apple
• Thelonious Monk: Well You Needn’t
• Richard Rogers: My Favourite Things
• Chick Corea: Guijira
• Ráadás: Thelonious Monk: Straight, No Chaser

Fotó:  Sztraka Ferenc, Irk Réka