Tom Wolfe egyik esszéjében a csodavárásról ír, ami általában felülírja a logikát és a realitást. Afrikai törzsek a magas fű hullámzását nemegyszer nem a szélnek, hanem az után jövő esőnek tulajdonították. Ezen logika szerint aszálykor összeálltak és a fű hajladozását utánozandóan hullámzó mozgásba kezdtek, hátha ez a mágia meghozza az áhított esőt. Függetlenül a logikai bakugrástól, az antropológusok szerint talán ebben a harmonikus, ritmikus mozgásban kell keresni a tánc korai formáját.
De a zenénél is megfigyelhetjük, hogy ha éppen nem kakofón, hangszergyalázó free jazzt hallgatunk, hanem valami emészthetőbb, dallamos-ritmusos muzsikát, óhatatlanul is mozogni kezdünk, elindul kezünk-lábunk, vagy hajladozunk válaszul a ritmusra.
Egy forró nyári napon, amikor az aszfalt a kondérban főzött késői szilvalekvárra kezdett hasonlítani – persze, nem illatban, hanem csak állagban – egy érdekes kulturális eseményre indultam, ahol ismét összeért a zene és a tánc. A Millenárison lévő Nemzeti Táncszínházban Esszencia címmel a Feledi Project és Oláh Dezső Vibratone Quartetjének közös előadására került sor. A zene Bartók Béla Tizenöt magyar parasztdal című művének Oláh Dezső által feldolgozott és quartetre áthangszerelt változata volt. Oláh Dezső régóta, igen komolyan foglalkozik a bartóki világgal, a 2016-ban kiadott Reflections of Béla Bartók’s Six Romanian Dances című gyönyörű lemeze is szép bizonyítéka ennek a vonzódásnak.
Az Esszencia a bartóki népzenei gyűjtésekből állt egybe, erre a sajátos dallam- és ritmusvilágra koreografált színpadi modern balettet a széles horizonttal alkotó Feledi János. Az előjelek jók voltak.
Hirtelen ötlettől vezérelve, no meg a közismert parkolási nehézségek miatt Budakesziről BKV-val mentem az előadásra. Az első hangélményem is eközben történt. A busz utasterének fölső részén lévő műanyag borítás a Budakeszi út minden járművet hazavágó szörnyűséges megpróbáltatásait már nem tudta elviselni és rémes, irritáló csattogással borzolta az utazók dobhártyáit és idegeit, a Moszkva térre (Széll Kálmán tér – a szerk.) érve valamennyien lefáradt, ázott verébként kászálódtunk le a buszról, ettől csak jobb jöhet. Korán mentem, már 17:00 órakor megérkeztem, hogy a beálláson is tudjak fényképezni, nem szerettem volna zavarni a színpadot teljes terjedelmében kihasználó táncosokat.
A Millenáris csodaszép hely, ezúttal is lenyűgözve bámultam az épületeket és a kertet, az egyik legjobb közösségi tér ma Budapesten. Annak idején a Budai II. Rákóczi Ferenc Gimnáziumba jártam, de akkortájt a Millenárist megelőző időkben a lepukkant, néhol szocreálos Ganz iparterületre még nem volt szabad a bejárás. Ha már akkor is így nézett volna ki a Millenáris, mint manapság, a rákóczis diákok jó része – velem együtt – biztosan itt kerülte volna az iskolát nagyüzemben.
Amint átvettem az akkreditációt, kiderült, hogy az előadás nem a kellemes, humanoidok huzamos ideig történő tartózkodására alkalmas klimatizált beltérben lesz majd, hanem az épület melletti szabadtéri sátorban. Valamennyire hozzászoktam már a szélsőséges időjáráshoz, számtalanszor megtapasztaltam, hogy bizony igaz a régi repülős mondás, miszerint „reptérre vagy pufajkában, vagy fürdőnadrágban menj”. Nem is magam miatt borzadtam el a szabadtéri előadás miatt, hanem a táncosokat féltettem, hiszen ott nem lehet alibizni, a bőven harminc fok Celsius fölötti közegben még a közönség is izzad, mint a rossz tanuló a matekdoga előtt, mit mondjanak akkor a zenészek, és főleg a táncosok.
A színpad hátsó traktusában, nagyjából egy sorban helyezkedtek el a zenészek, előttük műanyag műfű borítás fedte a deszkákat. Amikor kíváncsian közelebbről is megnéztem a borítást, elég szúrósnak és sprődnek tűnt. Megkérdeztem a táncosokat, ők is mondták, hogy a műfű ebben a hőségben csúszik is az izzadtságtól, no meg nekik is bökte a talpukat, tiszta inkvizíció, de ez egyáltalán nem látszott az előadáson. A koncert hossza nagyjából 46 perc volt, a délutáni próbán a teljes programot végigzenélték, végigtáncolták valamennyien. Figyeltem, amint a zenészek, de a közreműködő, profi személyzet is fürdött az izzadtságban, de a táncosokon, akik a legmegerőltetőbb fizikai tevékenységet végezték, alig látszott, hogy melegük lenne. Értem én, hogy profi táncosok komoly napi edzettséggel, súlyfelesleg nélkül, de akkor is baromi meleg volt.
A próba során én is próbáltam fényképezni, körbejártam a színpadot és a nézőteret is. Feltűnt, hogy a színházat a Millenáristól leválasztó ideiglenes kerítésen kívül szép számú nézőközönség gyűlt össze. Majdnem mind fiatal családok, kisgyermekeket sétáltató szülők, anyukák sorakoztak a kerítés mentén. Rögtön eszembe jutott az egyik alapigazság a különböző műsorokkal kapcsolatban: csak a kisgyermeket kell figyelni, mert ha azok bömbölni kezdenek, akkor valami nem kerek, ideje változtatni. Figyelhettem ám ezerrel a legfiatalabb kritikus generációt, de a dögmeleg és a szemükbe sütő alkonyi Nap ellenére mindenféle atrocitástól mentesen, érdeklődve nézték a pódiumon ugráló, egymást kergető néniket és bácsikat, hallgatták a négy hangszerbűvölőt és az időnkénti énekszót, magyarán: élvezték a produkciót, csakúgy, mint a kerítésen kívül rekedt felnőttek.
A próba és az előadás között a zenészekkel beszélgettünk. Mint mindig, ha az ember jól érzi magát a társaságban, hamar elröppent az idő, látszólag pillanatokon belül már szólították is őket a színpadra, hiszen 20:30-kor kezdődött az előadás.
A zene, illetve a megszólalás tökéletesen illett a bartóki, autentikus népzenei világhoz. Oláh Dezső értőn, magabiztosan volt a zenei kiindulási pont a felállásban, Oláh Péter ezúttal basszusgitáron játszott és beugróként Lakatos Pecek Andris helyett ezúttal Kőfalvi Csaba dobolt, nagyon jól szóltak mindvégig.
Külön meg kell említenem Szaniszló Richárdot, aki az őt jellemző lenyűgöző technikával és virtuozitással, sok gyönyörű szólóval vibrafonozott. Nem csoda, hogy a legendás Al Di Meola is Ricsit hívta vendégnek a legutóbbi budapesti koncertjeire. Nagyon illett a ma esti zenéhez a vibrafon hangzása, élmény volt együtt hallgatni a négy nagyszerű zenészt.
A táncosokat néztem az egész előadás során. Néhol hullámzóan áradva mozogtak, máskor pedig olyanok voltak, mint a tél eleji megfagyott virágszárak rezdülései a hajnali szélben, szépen megtalálták azt a bizonyos kapcsolatot a zenével. Egyedül az előadás vége felé, pont a szvinges, legjazzesebb résznél nem éreztem az összhangot a zene és a tánc között, de ez csak az én tánchoz nem értő véleményem. Náray Erika szépen énekelt néhány dalban.
Az előadás után pár perccel, ráadásként következett a „felhívás keringőre” rész. A nagyjából kétharmad háznyi közönségből ugyanis színpadra hívták mindazokat, akik a trópusi körülmények ellenére szívesen be kívántak nevezni egy kis tánctanításba, közös lazulásba.
Meglepően sokan feljöttek a pódiumra, a zenekar valahol talált egy motívumot, amelyre néhány percen keresztül közösen keringtek a közönség és az őket vezető táncosok. Üde zárása volt az estnek. Jobb esküvőkön általában csak a menyasszonyt táncoltatják meg, ezúttal viszont a közönséget vitték táncba, szerencsére nem kellett fizetniük a násznagynál.
Nemzeti Táncszínház, 2024. július 15.
Fotó: Sztraka Ferenc
Oláh Dezső Vibratone Quartet
Oláh Dezső – zongora, hangszerelés
Szaniszló Richárd – vibrafon
Oláh Péter – basszusgitár
Kőfalvi Csaba – dob
Feledi Project
Feledi János - koreográfia
Táncosok:
Bakonyi Jusztina
Frank Flóra
Nagy Csaba Mátyás
Julien Klopfenstein
Gyugos Dominik
Náray Erika – próza, ének