Nemzedékeket tanított, akik már meghatározói lettek jazzéletünknek, 1965-től, a magyarországi középfokú jazzoktatást kiharcoló Gonda Jánossal elsők között kezdett tanítani a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola jazz tanszakán. 1993-tól a Zeneművészeti Főiskola jazztanszékén 2007-ig, docenseként folytatta a fellépések mellett pedagógusi pályáját. Születésnapján egy régebbi interjú részleteinek felidézésével köszöntjük a legendás muzsikust, melyben életéről mesélt.

Így jöttem

„Én ezt úgy szoktam megfogalmazni, klasszikus emlőkön nevelkedtem. Édesanyám műkedvelő énekesként inkább kórusokban énekelt, édesapám, dr. Berkes Kálmán klarinét művésztanár volt, az ő általa írt klarinét iskolát még mindig használják a világon mindenhol. Nagy szigort tartott, a klasszikuson kívül semmilyen más muzsika nem szólalhatott meg a lakás szentélyében. Semmiféle könnyűzenét, magyar nótát vagy operettet nem hallgathattunk otthon. A második világháborút az elejétől a végéig gyerekként asszisztáltam végig testvéreimmel, kiknek száma a második házasságból születettekkel ötre nőtt. Apám ahogy a fegyverek zaja elhallgatott, hétvégenként házi kamarazenei összejöveteleket szervezett, ahol tényleg igazi örömzenét játszottak. Jazz kifejezést használva, „jam session”-t tartott, hivatásos, és kevésbé hivatásos, de nagyon jó műkedvelőkkel. Az ostrom után talán ő nyúlt először hangszerhez, és hívott össze muzsikusokat. Mindegy, hogy milyen uralom van, zöld vagy piros, a zene mindig zene marad, mondogatta nekünk. Mindegyikünkből muzsikus lett, de a klasszikus képzésben részesülő testvéreim között én voltam az egyedüli forradalmár.”

A kezdetek

„Tizenévesként már saját útjaimat jártam. Szinte felnőtt koromban kezdtem el bőgőzni, addig csellóztam. A csellót betegségek és sok kihagyás miatt hagytam abba. Tibay Zoltán professzorhoz vitt apám, ő volt az első és egyetlen, aki bőgőzni tanított. Akkor egyetemeken, vendéglátóhelyeken, jazzt játszottak tánczeneként, én magam is szerettem táncolni. Az ilyen táncos összejöveteleken, ahol a tiltás ellenére néha megszólalt a jazz is, minden második ember beépített tégla volt. Ez a tiltott zene tulajdonképpen fokozatosan jutott el oda, hogy nagyjából az egyetemi korú fiatalság nyomására ’62-ben megnyitották a Dália Jazz klubot, a KISZ égisze alatt.

Attól kezdve nem volt annyira tiltott dolog. Ott már hivatalosan lehetett játszani. A közönségigény hozta meg, ez egy nagy dolog, nagy áttörés volt. Aztán ez nem volt olyan egyszerű, mert a jazz-zenészeknek meg kellett minden helyszínen küzdeni a maguk elismeréséért. Tejesen véletlenül kezembe nyomtak egy nagybőgőt, fül után nagyon jó basszusokat fogtam. Többen felfigyeltek rám, terjedt a hír, sokan elhívtak, hogy bőgőzzek. Sikerélményem volt, attól kezdve pénzért játszottam, ami diákkorban nem volt megvetendő. A jazzmuzsikát zongoristáktól tanultam, az én tanáraim jazzből elsősorban ők voltak, persze sok mindent ellestem az összes többitől, a szaxofonos és a dobos kollegáktól is. Fokozatosan ismerkedtem a műfajjal, és nagy dolog volt, amikor a korábbi hazai jazzmuzsikus eszményképekkel, akiket addig csak hallgathattam vagy később a külföldiekkel, végül volt alkalmam együtt játszani is.”

Tanítás

„Főiskolás éveim alatt csak klasszikust tanultam, jazzt nem. Később pofátlanul tanítottam viszont, de nekem kellett a tananyagtól kezdve, a tantervig, a tanmenetig mindent megteremteni, ahogy az összes társamnak is, akik először elkezdtünk jazzt tanítani Magyarországon. Ahhoz, hogy az ember tanítani merészeljen, hogy fölvállaljon egy ilyen nehéz szerepet, először saját magamat kellett valahogy megtanítani. Ez ’65-ben kezdődött a konzervatóriumban, a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola keretein belül, csak ’88-ban kapcsoltak minket a Liszt Ferenchez. Így rövid elmesélni, de ez egy hosszú út volt.”

A trió

„Bármennyire szerettünk Vukán Gyurival duózni, azért a trió az alapja minden továbbinak, az a legtökéletesebb, ahol leginkább lehetséges a kamarazene. A trióban egymásra vannak utalva az emberek. Azon áll vagy bukik minden, hogy tudják egymást segíteni, kiegészíteni, egymásnak inspirációt nyújtani. Bizony nem egyszer volt dobos hiányunk az életünk folyamán. A dobosok sokszor változtak. Kezdtük Kovács Gyulával, Jávori Vilivel, később jött a képbe Rosenberg Tomi, akit már a növendékek sorából happoltuk ki magunknak. Mikor Kőszegi Imrétől és a Super Triótól elváltunk egy időre, egész egyszerűen nem volt dobosunk. Viszont hiába meséltem neki egy tanszakon lévő fiatal dobosról, csak akkor foglalkozott a kérdéssel, amikor Ablakos Lakatos Dezső is szólt, hogy tud egy nagyon jó dobost nekünk. Ez volt az Elemér. Ablakos nagyobb név volt nálam, neki jobban hitt. Nem telt bele egy év, újra játszottunk Imrével, de Elemér mellett. A Creative Art Trióban ’90-től voltunk együtt, Gyuri haláláig. Egyek tudtunk lenni a hétköznapi zenészéletben és az utazások, koncert utáni bulizások során is.”

Korunkról

„Nekem sose volt vénám az önmenedzseléshez, a mai fiatalok nagy részének ez teljesen természetes dolog, nekünk, öregeknek ez egyáltalán nem volt természetes. Mi a trióban nagy hólyagok voltunk ilyen téren, ebből a szempontból rohadtul el voltunk kényeztetve. Ezekkel nem szeretek dicsekedni, mert nem dicsekvésre való dolgok, de tények.”

Berkes Balázs pár éve letette bőgőjét, ujjai már nem úgy engedelmeskednek, ahogy azt elvárná. Régi szenvedélyének élve járja az erdőket, figyeli a természetet. Koncertekre ritkábban jár, de a jazzt továbbra is figyelemmel kíséri, ha feltűnik a közönség soraiban, biztosak lehetünk benne, ott garantáltan jó zene lesz.

Kedves Balázs, jó egészséget és hosszú életet kíván portálunk
és az egész jazzközösség!

 Fotó: Somogyvári Péter