A magyar jazzfotográfia különösen magas színvonalat képvisel. A nagy mesterek közül sokan már eltávoztak, gondoljunk csak Fejes Lászlóra, Markovics Ferencre és Schwanner Endrére. De máig köztünk van Siklós Péter (honlapunk munkatársa) vagy Diner Tamás. A középgeneráció jeles képviselői közül olykor a mi munkánkat is segíti remek fotóival Kleb Attila, Somogyvári Péter pedig nemcsak a koncertek megörökítésében profi, de írásaiban is. Csak úgy mint főszerkesztőnk, Irk Réka, aki ugyancsak mindkét műfajban (írás és fotó) otthon van. Még egy érdekesség: a népszerű trombitás, Szalóky Béla nemcsak kitűnő jazzmuzsikus, de meglehetősen jó jazzfotós is, aki számos hazai és külföldi kollegáját örökítette meg játék közben vagy a színpadon kívül is. 

A „nagy öregek” sorába tartozik Domán László is, akinek fotókiállítása október 4-étől látható a Budapest Jazz Club galériáján. Laci volt olyan szerencsés, hogy a korabeli Jugoszláviában Ljubljanától Belgrádig, Bledtől Újvidékig volt alkalma végigfotózni a számtalan jazz rendezvényt, amelyeken a keleti blokk országai közül a legtöbb jazzikon lépett fel akár Amerikából, akár pedig Nyugat-Európából. A Novi Sad-i (Újvidék) Rádió munkatársa lévén az anyaországba történt áttelepülése után itt is rádiós munkakörben dolgozott, a Határok nélkül c. műsor házigazdája volt. Itthon is folytatta a jazzfotográfia művelését, de sokszor átrándult a Vajdaságba is, ahol pl. a magyarkanizsai jazzkoncerteket örökítette meg. Jómagam is örülhettem fotóinak, amikor a Modern Jazz Quartetnek a Budapest Kongresszusi Központban adott 1996-os koncertjéről publikált beszámolómat az ő remek képeivel illusztrálhattuk. Számos kiadványban jelentek meg jazzfotói, annak idején az otthoni Magyar Szó c. napilapban és az Új Symposion c. folyóiratban, vagy nálunk a Fotóriporter jazz-különszámában, de mindenekelőtt a Képes Ifjúságban, a jugoszláviai magyar fiatalok hetilapjában, ahol bő két évtizeden át az újság fotóriportere, újságírója és szerkesztője volt.
Mindezek sorában kiemelkedő a vajdasági jazzrajongó író, Bicskei Zoltán „A szív sorsa – A jazz és mi” c. kötete, amelyet közel ötven fotója illusztrál.

Mindenképpen el kell mondani, hogy nem volt egy „nyerő” ötlet egy ilyen „márkás” fotóművész kiállításának megnyitóját egy „normál” BJC jazzest szünetében megrendezni. A koncert remek volt: az Oláh Krisztián Quartet a BJC Big Band háromszor ötös fúvóskórusával (öt trombita, öt harsona, öt szaxofon) együtt adta elő a Crescendo c. album tételeit (több más remekművel együtt) nagyzenekarra hangszerelve.  Magam is a hajamat téptem, mivel a hazai gyakorlatnak megfelelően a koncert kb. ¼ 9-kor indult, a megnyitó pedig ¾ 9-re volt meghirdetve és alighanem meg is kezdődött a galérián. Kijönni pedig nem tudtam, mert – igazán dicséretesen – akkora teltház volt… Így aztán bőven elkésve érkeztem a húsz méteres távolságot legyőzve a büfé előtti tömegen át. Éppen a hivatalos megnyitóbeszédre értem oda, amit a zentai Verebes Ernő zeneszerző, gitárművész, író és dramaturg tartott. „Közkívánatra” aztán Laci minden fotó születésének körülményeiről, a készítés helyszínéről és időpontjáról is sok érdekes információt mondott el a megjelent jazz- és fotóbarátoknak. Ő nemcsak kitűnő mesélő, igazi „story-teller”, de mint afféle „nagy idők tanúja” lebilincselő történeteket, kalandokat idézett fel a jazz óriásainak koncertjeiről és az azok körüli eseményekről. Például Dizzy Gillespie-ről megtudhattuk, hogy mennyire szerette a gyengébb nemet, de Belgrádban pórul járt egy zentai magyar kislánnyal. A heves „udvarlást” Laci egy felvételsorozaton örökítette meg, pedig akkor még nem voltak digitális masinák…  (Persze ezek nem képezték a kiállítás anyagát.)

 Art Blakey (1988)

 Sonny Rollins (1974)

 Sarah Vaughan (1972)

  Chet Baker (1985)

A kiállításon „komoly” művészi képek láthatók: Chet Baker fehér pulóverben éppen „ejtőzik” (tragikus halála előtt egy-két évvel készült képen), Art Blakey szokásos cinkos mosolyával fűszerezett „zúzós” dobszólót ad elő, Sonny Rollins interjú közben. De láthatjuk a fiatal Dresch Misit vagy Benkő Robit is évtizedekkel korábban készült szenzációs képeken.

 Dresch Mihály (1988)

 Benkő Róbert (1999)

Mindenkinek ajánlom a mindössze bő tucatnyi fotó megtekintését, hiszen a BJC meglátogatása esetén – akár a koncert szünetében vagy előtte – érdemes egy negyedórát rászánni a vizuális jazzművészet eme kiváló produktumaira!

 Freddie Hubbard (1977)

 Fotó: Dormán László, Dormán Bertalan, Persa János

  Joe Henderson (1979)