A koncert eredetileg tavaly tavaszra lett meghirdetve, de a koronavírus járvány miatt végül a nyárra áthelyezett is elmaradt. A közönség érdeklődése viszont nem maradt el, így este hétkor telt ház fogadta Dean Brown zenekarát, mely 2004-ben megjelent második lemezének címéről kapta a „Groove Warriors” nevet. A négyfős csapatban a tervek szerint Eric Marienthal szaxofonozott volna, de ő végül nem utazott Európába. Világsztárban így sem volt hiány, a szintén visszajáró vendégnek számító ördögi technikájú Victor Wooten basszusgitározott, a 2001-ben a Modern Drummer Hall of Fame tagjai közé választott Dennis Chambers dobolt, és a Mike Stern zenekarából ismert, Marienthal helyett beugrott Bob Franceschini is jó ajánló levelekkel rendelkezik.

A Béla Fleck zenekarában feltűnt, 1964-ben született, ötszörös Grammy-díjas Wooten háromszor nyerte el az év basszusgitárosa díjat a Bass Player magazintól, a Rolling Stone magazin pedig minden idők legjobb 10 basszusgitárosa közé választotta. Az 1959-ben született Dennis Milton Chambers négy évesen kezdett dobolni, és hat évesen már Baltimore éjszakai klubjaiban játszott. Ahogy Brown, ő is egy ideig a Brecker Brothers tagja volt, majd megfordult többek között John Scofield, George Duke, John McLaughlin, Mike Stern zenekaraiban, 1998 és 2013 között pedig Santanával turnézott. Az 1961-ben született Bob Franceschini tehetségére már tinédzser korában felfigyelt Tito Puente, majd az említett Mike Stern Band mellett, többek között Paul Simon, Celine Dion, Ricky Martin, Lionel Richie, Eddie Palmieri, és természetesen Victor Wooten turnéin, lemezein játszott. Chambers és Franceschini képességeiről egyébként a MOMkult közönsége 2018 novemberében is meggyőződhetett, mikor Wooten triójában itt játszottak, előző évben „Trypnotyx” címmel megjelent albumuk bemutató turnéján.

Dean Brown 1955-ben a hidegháború kezdetén a NATO egyik legfontosabb európai helyszínévé vált Chateauroux-ban született. Katonatiszt édesapja, kinek emlékére a legutóbbi, a 2016-ban megjelent „Rolajafufu” lemezén található „Old Soldiers (Dedicated To The Colonel)” című szerzeményét írta, ugyanis ebben a franciaországi kisvárosban szolgált, majd mikor 1959-re felülvizsgálták az amerikai csapatok kontinensen való állomásoztatását, és fokozatosan csökkentették a törzsgárda létszámát, a hatvanas évek közepén a papát is visszavezényelték, és a család visszaköltözött Amerikába. Brown 1977-ben szerezte diplomáját a bostoni Berklee-n, és pár évre rá ő is, mint a karrierre vágyó zenészek legtöbbje, New Yorkba költözött, ahol egy idő után Billy Cobham zenekarába került. Innentől aztán többek között a fúziós jazz olyan reprezentánsainak koncertjeire, lemezfelvételeire kapott meghívót, mint az említett Brecker fivérek, valamint Joe Zawinul, George Duke, Victor Bailey, Bob James, David Sanborn, és persze Marcus Miller. A soul és a rock zenében is jeleskedett, például Roberta Flack vagy Eric Clapton zenekarában is feltűnt Brown négy évtizedes pályafutása során, több mint 100 albumon játszott.

Ezek között ott van az ő, valamint a Yellowjackets szaxofonosa és billentyűse, Bob Mintzer, Russel Ferrante, valamint a Zawinul Syndicate dobosa, Paco Sery közreműködésével felvett 2011-es „Vasvári Pál Band Live” is, viszont önálló lemeze eddig mindössze öt /!/ látott napvilágot 2001 óta.

Többre talán azért sem maradt ideje, mert számos koncertje mellett 2006 óta saját hollywoodi stúdiójában mesterkurzusokat is ad.

A kipróbált harcosokból álló zenekar elemi erővel kezdett. Brown 2012-es, „Unfinished Business” albumáról válogatott „Hail To The King” előrevetítette az egész koncert hangulatát. Kőkemény rockos alap, erőteljes groove, virtuóz szólókkal fűszerezve, ahogy az várható volt. Még erről az albumról került a repertoárba a lágyabb hangvételű „Whole Tone Blues” is, de a folytatásban újra egyre dinamikusabb groove-ok és szólók következtek. Az „Ile I Dunnu”, a „Jelly Pop” és a „New Gospel” alatt megcsodálhattuk Brown jellegzetes, robotemberre emlékeztető lépései közben előadott akkordszólószerű motívumokkal díszített játékát, a szoprán és tenorszaxofonon is remeklő Franceschini magával sodró szólóit, Chambers fantasztikus dobolását, és mindehhez jött még a Wooten varázs.

Brown 2009-es, a tokiói Cotton Clubban felvett trió lemezéről, melyen Chambers dobolt, a „Two Numbers” intimebb, jobban a jazz felé hajló zenét hozott, majd Wooten 2017-ben megjelent „Trypnotyx” lemezén két változatban is hallható „Liz & Opie” szintén ezt az irányt követte. Végül Brown a fentebb már említett ötödik, legutolsó, 2016-ban felvett „Rolajafufu” lemezéről John Coltrane „After The Rain” című kompozíciója, és egy saját, a „Lampshade” hangzott el, tomboló sikert aratva. A csaknem kétórás, intenzív zenélés után érthető módon alaposabban megtapsoltatták a közönséget, de miután kicsit kifújták magukat visszatértek a színpadra, és jött a ráadás, Miles Davis szerzeménye, a „Nardis”. Az ováció ezután is hatalmas volt, de végül a közönség is belenyugodott, ezzel valóban befejeződött a koncert. A szenzációs teljesítményt nyújtott zenészek sajnos csak producerük felé fordulva álltak össze, majd szétrebbentek, de ez legyen legnagyobb bánatom.

Elégedetten távozhatott mindenki, ezen a koncerten a hangosítástól a világításig, minden a helyén volt. A főszereplők, a zenészek végig változatos, érdekes szólókkal leptek meg, a számok témái, hangszerelései, mindig újat hoztak, megmutatva, a fúziós jazz továbbra is életben van, jó egészségnek örvend. Őszintén bevallom, tartottam az erőfitogtatástól, a technikai elemek öncélú bemutatójától, de igen hamar nagyon kellemesen csalódtam. A virtuozitás a zenét szolgálta, így emlékezetes koncertélményt kaptam. Hasonlóan kellemes élményekre azonban nem kell sokat várnunk. A GetCloser koncerteket szervező Kleb Attila a koncert előtt felhívta a közönség figyelmét az április 27 és május 12 között első ízben megrendezésre kerülő „Jazzfest Budapest” koncertsorozatra, amelyen mintegy kétszáz neves hazai és külföldi muzsikus, tíz helyszínen, ötven koncertet ad.  

Mint elmondta, egy olyan fesztivált akart létrehozni, ami városszerte zajlik, koncerttermekben, klubokban, köztereken, melyre az egész világ felfigyelhet és tartósan visszateheti a fővárost a zene világtérképére, mellyel valóban a zene fővárosává válhatunk. Érdemes a programokat böngészni, mindenki találhat köztük kedvére valót.

GetCloser / MomKult, 2022. április 6.

Fotó: Somogyvári Péter