Be kell vallanom, hogy Ari Hoenig (1973) nevével csak pár éve találkoztam először, hiszen a hatalmas nemzetközi jazzközösségben ma már – a rendkívül kibővült segédeszközök ellenére – sem könnyű eligazodni. Bizonyára az is hozzájárul ahhoz, hogy személye nem igazán közismert, hogy a jazzoktatás területén legalább annyira aktív, mint a hangszeres játékban. Persze a Philadelphiából származó művész is afféle csodagyereknek számított. Apja klasszikus énekes, anyja hegedűművész volt. Négy évesen zongorázni és hegedülni tanult, tizenkét éves korától dobolt, tizennégy évesen pedig már klubokban játszott. Igazán impozáns referencialistával rendelkezik: Shirley Scottól Chris Potterig, Kenny Wernertől Joshua Redmanig mindenkivel játszott. Úgy tűnik, hogy a gitárosokat különösen kedveli, így nem csoda, hogy ide is gitárossal jött. Mike Stern, Pat Martino, Kurt Rosenwinkel, Gilad Hekselman voltak partnerei.

Mindenesetre nagy érdeklődéssel készültem erre a találkozásra. Az előzetes információ (a klub műsorfüzete) azt a formációt ígérte, amellyel a remek amerikai dobos az utóbbi években koncertezik és készít lemezeket, azaz a közelmúltban a Müpa Chick Corea emlékkoncertjén játszó három zongorista egyike, az izraeli Gadi Lehavi lett volna a billentyűs, a bőgős pedig Ben Tiberio. Meglepetésünkre azonban a klub remek Yamaha zongorája nem is került használatba, mert egy fiatal brit gitáros, Tom Ollendorff volt a trió tagja, és a bőgős sem a korábban megnevezett személy volt, hanem a könnyen megjegyezhető nevű Conor Chaplin, szintén a ködös Albionból.

Ezzel együtt olyan Kiemelkedő produkció tanúi lehettünk, amit már a bevezetőben is jeleztem. Azért néhány szót a három zenészről. Az ifjú gitáros a walesi Cardiffból 2016-ban költözött Londonba és már meglehetősen szép sikereket mondhat magáénak. Debütáló albumán is persze Conor Chaplinnel játszik.  Egy biztos: ez az ifjú művész a modern gitárjáték olyan „nagyágyúja”, mint az elhunyt John Abercrombie, és a most élő és sikerrel működő fiatal generáció képviselői: Gilad Hekselman, Kurt Rosenwinkel,  Wolfgang Muthspiel, Jonathan Kreisberg, Peter Bernstein és Lionel Loueke.

Előrebocsátom, hogy – lehet, túl konzervatív vagyok, de nekem hallatlanul tetszett, hogy a három zenész semmi mai divatos segédeszközt nem alkalmazott, csak játszottak, de hogyan…  Kezdjük a dobossal. Mindig lenyűgöz a nagy afroamerikai dobosok hihetetlen teljesítménye. Legalább tizenöt, de inkább húsz sztárdobost láthattunk már hazai színpadon. Ugyanakkor ez a szimpatikus művészember megmutatta, hogy a kreatív gondolkodás, a fantáziadús ötletparádé még lenyűgözőbb, mint a lehengerlő „nyomulás”. Ez volt az az eset, amikor két méterről is igazi élmény volt a produkció, mind akusztikailag, mind vizuálisan. Nem a szokásos gyakorlat szerinti játékmód valósult meg egy gitártrióban játszó zenekarvezető dobossal, aki ennek megfelelően kap nagy szólókat, hanem egy elképesztően virtuóz és egyben cizellált játékot felmutató művészemberrel. Nem az előtérbe nyomuló dobos játékát kísérte egy kiemelkedő színvonalú gitáros (aki terjedelmes szólózási lehetőséget is kapott), és egy nem kevésbé remek bőgős, hanem az „első az egyenlők között” szép példájának lehettünk tanúi.  

Mint korábban is elmondtam, Ollendorff és Chaplin „félhangokból” is értették egymást, hiszen partnerek a gitáros saját triójában. De fantasztikus alkalmazkodásuk a „leader”-hez lebilincselő volt. Az állandó szemkontaktus a dobos és a gitáros között biztosította az összecsiszolt játékot. Állítom, hogy ha nem tudta volna az ember, hogy ez „csak” egy alkalmi felállás volt, nyugodtan azt hihette volna, hogy egy évek óta együtt dolgozó triót hallgat…

Ami a repertoárt illeti elhangzottak saját szerzemények és természetesen standardek is, mégpedig a nagy amerikai jazzikonoktól. Például John Coltrane-től a „Satellite”, Sonny Rollins „Airegin” c. klasszikus bebop száma, tehát nem a Nagy Amerikai Daloskönyv már igencsak lerágott darabjai. Bár játszottak egy meseszép dallamot Richard Rodgerstől: mégpedig a kevésbé ismert a „Some Enchanted Evening” c. számot. Ez a „South Pacific” c. musical alighanem leghíresebb dala. (A Broadway-siker és a belőle készített film a déltengerek egzotikus világát idézi.) Persze ismeretes, hogy a műfajban nem a „mi” hanem a „hogyan” a lényeg. Nos, a hogyannal nem is volt baj, mert valami csodásan tették magukévá bármit is játszottak. Saját szerzeményeik is szervesen illeszkedtek a nagy jazzikonok által írott számok sorába (vagy fordítva) mindenesetre egységes stílust, töretlen zenefolyamot hoztak létre. A program a „The Painter” c. számmal indult és második ráadás számként Hoenignek felesége tiszteletére írott „Christina” c. szerzeményével zárult. (Ebben a lírai vallomásban még énekelt is.) Közben hallhattuk a „Home” c. darabot is, amit Ari mesterének dedikált.  Aztán elhangzott Hoenig két alighanem legpatinásabb darabja: az „Arrows and Loops” és a „Don’t Take the G Train”. (Utóbbinak a címe már csak azért is bizarr, mert a világhírű Billy Strayhorn kompozíció, a „Take the A Train” arra biztatta a New York-i jazzrajongókat, hogy a Harlembe menő A jelzésű metróvonalat használják, ha jó zenére vágynak. A G vonal „bojkottálásának” okát nem volt módom megkérdezni a fiúktól… )

Ari Hoenig dobjátékát úgy értékelhetjük a koncert alapján, hogy azt a csodát tudta megvalósítani, hogy miközben a dob szerepét egyáltalán nem kárhoztatta csupán a tempo tartására, hanem az előadás nélkülözhetetlen részévé tette, mégpedig zenésztársaival abszolút harmóniában. A szakirodalomban ezen érdemei alapján Elvin Jones, Tony Williams és Jack DeJohnette társaságában említik, hozzájuk hasonlítják.  De azt is kiemelik, hogy kevés olyan dobos van, aki dallamhangszerként is tudja használni a dobokat, de nem valami cirkuszi attrakció formájában. Számunkra a „Some Enchanced Evening” fülbemászó melódiáját játszotta el a dobokon rendkívül hatásosan.

Úgy látszik, hogy a szakma fiatal hazai képviselőit is vonzotta Ari Hoenig híre, mert jómagam is az első sorban Sárvári Kovács Zsolt, Benkó Ákos, Kalmár Zoltán, Geröly Tamás és Gyárfás Attila társaságában csodálhattam meg ezt a felejthetetlen produkciót.  

Összefoglalva: a „Világsztárok a BJC-ben” sorozat ismét nagy attrakciót hozott el a Duna partjára, egyúttal bebizonyítva, hogy ebbe a megnevezésbe beleférnek a kevésbé sztárolt, de annál értékesebb, ha nem sértő a megnevezés „másodvonalbeli” művészek is, akik gyakorta legalább olyan, ha nem nagyobb teljesítménnyel lepnek meg, mint a monstre-turnékon körbehordozott, olykor fáradt és enervált „igazi” sztárzenészek. Arról már nem is beszélve, hogy ilyenkor még hatványozottabban érvényes régi axiómám, amely szerint az „élő zenét, a tőlünk pár méterrel megszülető művészetet semmi sem pótolja, vagy helyettesíti”!

Budapest Jazz Club, 2022. április 3.

Fotó: Horváth Marianna