Még gyermekkoromban kezembe akadt néhány könyv, amelyek régi, méltán nagy zeneszerzők életéről szóltak. Bizonyos szempontból hasznos volt, hogy egy részüket elolvastam, talán akkor szereztem a toleranciámat és az immunitásomat néhány dologgal kapcsolatban. Ezek a bűn rossz könyvek többnyire azt sugallták, hogy az illető zeneszerzők mind Jeanne d’ Arc-ba oltott sótlan aszkéták voltak, mindenféle olyan emberi tulajdonságoktól mentesen, amelyektől az ezekben az írásokban ábrázolt papírmasé figurák hirtelen igazán hús-vér emberré váltak volna, természetesen a művektől függetlenül, mert azok úgy jók, ahogy vannak.

„Sok van, mi csodálatos, De az embernél nincs csodálatosabb” állapította meg Szophoklész úgy 2466 évvel ezelőtt. Nem ismerem e gondolat keletkezésének pontos körülményeit, de könnyen lehet, hogy korának valamelyik jazzkoncertje után véste kőbe kalapáccsal és vésővel ezt a – bizonyos korlátokkal - mai napig érvényes aranyköpést.

Ott áll, illetve ül hét ember a színpadon, talpig csokornyakkendőben. Két zenész túlnyomásos levegőt juttat a hangszereikbe, további ketten birizgálják azokat, a három maradék muzsikus meg össze-vissza ütögeti a magáét. A közönség pedig még élvezi is mindezt. Nevetnek, együtt énekelnek a zenekarral, vastaps a végén.

Minden elhangzik, köztük az is, hogy nincs elég jazzkoncert Magyarországon. Máskor meg hirtelen annyi jazz esemény dől ránk, hogy úgy kell félreugrálnunk előlük, mint annak idején a piros hetes elől a reggeli Felszab’ téren.

Amikor a jazz.hu programajánlójában hírét vettem, hogy Budapesten, a Gellérthegyi Gruber József víztároló tetején hajnali ötkor kezdenek – nem ébresztő jelleggel - szabadtéri koncertet, azonnal tudtam, hogy ezt az eseményt nem szabad kihagynom. Elég sok helyszínen hallgattam már különböző koncerteket, de ez a bátor és egyedi kezdeményezés azonnal felcsigázta a fantáziámat, így szombat hajnalban 04:10-kor autóba ültem és a szemerkélő esőben elindultam a Gellérthegy felé.