Egy pilóta mesélte, hogy gyermekkorában nem messze laktak az egyik reptértől. Őt már akkor érdekelte a repülés, mire az ismerősei azt tanácsolták neki, hogy csak menjen ki a reptérre valamelyik hétvégi üzemnapon, és ha a pilóták meglátják, hogy ott álldogál érdeklődve, akkor biztosan megszánja valamelyikük és elviszi repülni egy körre. Az illető pontosan ezt tette, több alkalommal is ott ácsingózott a felszállásra készülők mellett, de soha senki nem szólt neki, hogy gyere, ülj be a repülőgépbe, kóstold meg, milyen a világ fölülről. Így csak jóval később, évek múltán kanyarodott a sorsa ismét a repülés világa felé.

Szép dolog a nyugalmi állapot, de olyan sajnos csak a fizika tankönyvek példáiban szerepel szigorúan csak elméleti fogalomként, a gyakorlati életben nem létezik ez a kényelmesnek tűnő helyzet. Ha viszont már minden mozgásban van, így a művészet sem marad ki a nagy körforgásból. Stílusok, irányzatok röpködnek, és az alkotó művészek közt ugyancsak jelen van egy további, előre haladó mozgás: a következő generáció érkezése. A fiatalok hol észrevétlenül, mint a törökök anno Budavárnál, egyszer csak „hoppá, ott vannak”, máskor meg nagy zajjal berúgják az ajtót, hadd legyen világos mindenkinek, mi az ábra mostantól itten.

Sok van, mi összenőtt. Jók, rosszak, de összetartoznak, mint Hacsek és Sajó, vagy szakági példával élve Miles Davis és a cizellált szemantikai attitűdök. Bizonyos szempontból hasonló dolog a zene és a tánc kapcsolata is, azzal a különbséggel, hogy zenét önmagában is lehet élvezni, de zene nélkül a tánc már nem annyira kellemes tevékenység.

Még gyermekkoromban kezembe akadt néhány könyv, amelyek régi, méltán nagy zeneszerzők életéről szóltak. Bizonyos szempontból hasznos volt, hogy egy részüket elolvastam, talán akkor szereztem a toleranciámat és az immunitásomat néhány dologgal kapcsolatban. Ezek a bűn rossz könyvek többnyire azt sugallták, hogy az illető zeneszerzők mind Jeanne d’ Arc-ba oltott sótlan aszkéták voltak, mindenféle olyan emberi tulajdonságoktól mentesen, amelyektől az ezekben az írásokban ábrázolt papírmasé figurák hirtelen igazán hús-vér emberré váltak volna, természetesen a művektől függetlenül, mert azok úgy jók, ahogy vannak.

„Sok van, mi csodálatos, De az embernél nincs csodálatosabb” állapította meg Szophoklész úgy 2466 évvel ezelőtt. Nem ismerem e gondolat keletkezésének pontos körülményeit, de könnyen lehet, hogy korának valamelyik jazzkoncertje után véste kőbe kalapáccsal és vésővel ezt a – bizonyos korlátokkal - mai napig érvényes aranyköpést.

Ott áll, illetve ül hét ember a színpadon, talpig csokornyakkendőben. Két zenész túlnyomásos levegőt juttat a hangszereikbe, további ketten birizgálják azokat, a három maradék muzsikus meg össze-vissza ütögeti a magáét. A közönség pedig még élvezi is mindezt. Nevetnek, együtt énekelnek a zenekarral, vastaps a végén.

Minden elhangzik, köztük az is, hogy nincs elég jazzkoncert Magyarországon. Máskor meg hirtelen annyi jazz esemény dől ránk, hogy úgy kell félreugrálnunk előlük, mint annak idején a piros hetes elől a reggeli Felszab’ téren.

Amikor a jazz.hu programajánlójában hírét vettem, hogy Budapesten, a Gellérthegyi Gruber József víztároló tetején hajnali ötkor kezdenek – nem ébresztő jelleggel - szabadtéri koncertet, azonnal tudtam, hogy ezt az eseményt nem szabad kihagynom. Elég sok helyszínen hallgattam már különböző koncerteket, de ez a bátor és egyedi kezdeményezés azonnal felcsigázta a fantáziámat, így szombat hajnalban 04:10-kor autóba ültem és a szemerkélő esőben elindultam a Gellérthegy felé.