Binder az első lemezhez írt tömör ajánlóját azzal kezdi, hogy nehezen barátkozott meg ezekkel a korai kis Bartók-darabokkal: „Talán hiányoztak a klasszikus zenei stílusokból ismert variációk, vagy a témák további kibontásai.” És „Amikor befejeztem a darabokat, sokszor azt éreztem, hogy most kellene elkezdődniük.” Mindez alighanem csak pályakezdő korára volt igaz. Azóta szerencsénkre sokat változott a helyzet: a zongorista megszerette a ciklus darabjait, és a trió sok színben pompázó, a monotóniának a legkisebb engedményt se tevő gyűjteményt alkotott, szűrt ízléssel megformált átiratok sorát, melyet Binder Károly (társ)szerzői kvalitásai tartanak egyben.
Másképp kifejezve: minden műalkotás létrehozása óriási kockázatokkal jár – Bartók zenei újragondolása is. Az átíró kötéltáncosra emlékeztet, akinek úgy kell végigegyensúlyoznia A és B oszlop, vagyis a mű első és utolsó taktusa között, hogy képes legyen ellenállni mind a jobb-, mind pedig a baloldali hívogató mélységnek. Se túl „klasszikusan”, se túl jazzesen nem játszhat, mert efféle excesszusokat a vállalkozás nem enged meg. Binder Károlynak – túlzás nélkül állíthatjuk – ragyogóan sikerült megbirkóznia a nagy feladattal, ellenállni a mélységek hívásának. Ez csupán egyféleképp volt lehetséges: hogy a két lemez összes (30) felvételén csakis önmagát jelölte ki vonatkoztatási pontnak.
Mielőtt bárki félreértené: az önmagához való hűség nem jelent egyet a Bartókhoz való hűtlenséggel. Sőt. Érzésem szerint egyedül ezzel a megközelítéssel van remény hiteles átdolgozás-lemezt készíteni. Hiszen jazzkompozíciókról van szó, ahol is komponálás és előadás részben vagy egészében a fülünk hallatára történik – mi is lehetne más a középpont, mint maga az előadó?

         A Binder-trió esetében hallhatóan nagy szerep jut a megírt részeknek, ami elsősorban előadásművészeti probléma. Bindert, mint zeneszerzőt kevésbé érinti: neki komponistaként is meg kellett küzdenie az egyensúly megtartásáért. Úgy képzelem, ez egyszerre jelenthetett számára bizonyos szabadságot, azaz eloldódást az eredetitől, valamint megkötéseket, melyeket művészi önfegyelme diktált.

A zongoraművész az átiratot készítő muzsikusok speciális szempontjain túl egy filológus akríbiájával közeledik a Gyermekeknekhez, mely, mint ismeretes, 2016-ban a Bartók-zeneművek kritikai összkiadásának első köteteként is megjelent a müncheni G. Henle Verlag és a budapesti Editio Musica közös kiadásában. A Tíz könnyű zongoradarabtól eltekintve ez volt Bartók első zenepedagógiai céllal írt műve, ennek a zenehallgató szempontjából csak annyi a jelentősége, hogy Binder maga is egyetemi zeneoktató, aki tanítja e darabokat növendékeinek, vagyis két Bartók-lemeze úgy is hallgatható, mint harminc, a zenetanítás során (is) kikristályosodott variáció arra, miképp lehet és érdemes egy jazz-zongorista kezével nyúlni a korai Bartók-kompozíciókhoz.

Három meghatározó, jól elkülöníthető műcsoport alkotja Bartók szólózongorára írt munkáit: népi dallamokat imitáló saját szerzemények, népdalfeldolgozások, illetve a népzenéhez nem kapcsolható avantgarde kompozíciók.
A Gyermekeknek ciklus nyolcvanöt miniatűr darabja mind visszavezethető népi melódiákra, ebből a szempontból mindegy, hogy a sorozat korai vagy revideált változatát vesszük alapul. Számunkra most az a fontosabb kérdés, hogy az átdolgozó hogyan kezelte a pentaton dallamkincset. Itt ismét érdemes a zongorista eligazító szavait idézni: „Mindegyik darab zárt, megszerkesztett formai kereteit kinyitottam.” Az állítás zeneelméleti konzekvenciáin túl ez azt is jelenti, hogy Bindernek sikerült szinte maradéktalanul összebékítenie a Bartók-gyűjtésekből származó népi dallamokat és az afro-amerikai jazzidiómákat. Makulátlan blues-ok, balladák és szabadabb formájú darabok születnek az „ősszövegekből”, s ez csak másodsorban Bartók, illetve az általa meglelt és lejegyzett/rögzített dallamok érdeme.
A mai jazzhallgató főként annak örül, hogy kortárs jazz-zenészeink közül többen, Binder Károly mellett például Oláh Kálmán, Párniczky András, Sárik Péter vagy a Németországban élő Dudás Lajos találnak ihlető forrást a magyar zeneszerzőben, akinek művei kezdenek olyasféle kultikus alapanyaggá válni a magyar jazzisták számára, mint a Chopin-œuvre lengyel kollégáik egyes albumain.

A felsorolt erényeken túl azt se lehet szó nélkül hagyni, hogy a mostani CD-n is remekül megfigyelhető Binder kifinomult érzéke különböző stílusok interiorizálására. Tommy Flanagantől Martial Solalig és Tete Montoliutól Misha Mengelbergig bárki lehet inspiráló tényező a számára, de csak egy bizonyos határig.
Binder nyitott ugyan a művészi impulzusokra, de egyiket se engedi túl közel magához, mert nem akar egyetlen hang erejéig se epigonná válni – ezt se individualizmusa, se művészi igényessége nem engedné meg neki.

A Binder-trió második Bartók-lemeze is a szinergikus kamarajazz tanítandó példája. A kikezdhetetlen technikai tudás kifejezetten élvezetes előadásokkal párosul, és ennek fontosságát több mint száz esztendővel a műfaj kialakulása után se lehet elégszer hangsúlyozni.

iASK, 2020

1. Kanásztánc
2. Zöld a Duna
3. Cselédnek fogadva
4. Bordal
5. Változatok
6. Sirató ének
7. Icike, picike
8. Párnatánc
9. Fehér László lovat lopott
10. Felsőiregi
11. Régi magyar dallamok
12. Katonadal
13. Elmész rúzsám
14. Ha elmegyek
15. Betyárnóta  

Közreműködik: 

Binder Károly – zongora
Fonay Tibor – bőgő
Hidász Tamás - dob