Ki mit hallgat / Lantos Zoltán

Pallai Péter 2020. december 07.

A zenésznek a zene nem csak hivatás, kenyérkereset vagy megszállottság, de mindenek felett örömforrás. A MagyarJazz újabb sorozata keretében munkatársunk, Pallai Péter kérdezi a magyar jazzvilág nagyjait, mi az a tíz zenedarab, amit a legszívesebben hallgat saját épülésére, amikor éppen nem szakmázik?

Lantos Zoltán top 10-es listája:

Hiatus Kaiyote - By Fire

Egyik kedvenc live videóm az ausztrál zenekar, Hiatus Kaiyote klippje, a “By Fire”! Kicsit olyan érzésem van ezzel a számmal, hogy akár (bárcsak!) én is komponálhattam volna... nagyon szeretem, hogy az egyébként hagyományosba hajló dalszerkezet részeiben apró kis változtatások vannak minden ismétlésnél, én is így gondolkodom a zeneszerzésben. A fura művésznevű énekes - Nai Palm - különleges jelenség, sajnos nemrég hosszú betegségen esett át... Ausztráliából nem túl sok jazz közeli dolog jön errefelé, a HK üde színfolt számomra.

Steve Reich - Music for 18 Musicians

Ez egy vadiúj idei felvétel (Kairos kiadó), de ifjúkorom kedvenc hazai kortárs zenei együttese, a legendás 180-as Csoport is lemezre vette ezt a darabot, korábban) az ECM lemezkiadó jelentette meg 1978-ban, a kétezres évek közepe felé pedig egy öt lemezes restropektív kiadás is megjelent addigi műveiből (Nonesuch) “Phases” címmel, aminek borítója azóta is ott díszeleg a falamon... a Minimal (vagy repetitív) zene azóta vonzott, amióta először hallottam egyik korai, repetíción és fázis-eltolásos technikán alapuló darabját, a “Clapping Music”-ot, a legendás Földes tanár úr zenetöri óráján, a zeneművészetin... ami nem más, mint egy egyszerű hat-nyolcados motívum eltapsolása két (minimum!) előadó által. A hatvanas-hetvenes években több ilyen hipnotikus, ritmus patternekben gondolkodó fázis-eltolásos zenét írt, köztük a “Violin Phase”-t, két hegedűre, amit egyszer eljátszottunk egy (akkor még) fiatal amerikai hegedűssel (Jason Horowitz) még Indiában (talán 86-ban), nem volt könnyű! Amióta föltalálták a loopert, otthon is próbálgattam egymagam... ha nem lógna ki a tízből, a másik darab, amit megjelölnék tőle, az a “Tehillim” (nagyzenekarra és énekesekre), ami szerintem a huszadik század egyik mesterműve!

Jan Garbarek - Brother Wind

Jan Garbarek atmoszférikus és énekes-kántálós szaxofon világa nagyon megfogott már korán, és odavonzott az ECM “európai jazz” vonalához. Mélyen gondolati, esztétizáló, elemi őserővel bíró tenor-orgánuma, éteri szoprán hangzása, gyakran népdalos (norvég) témái, kitekintő, az indiai zenéhez és más etnikus zenékhez is kezet nyújtó “élő-éltető hang” keresése, az egyszerűségre törekvő, de díszítő és belső gazdagsággal bíró jelenléte a motívumokban és repülő szólóiban teszik azzá az ő egyedi világát, ami valahogy sallangmentesen mer “szép” lenni. Talán leghíresebb szerzeménye, a “Brother Wind”, bármikor meg tudom hallgatni (a Legends of the Seven Dreams albumról, ECM, 1972).

Mark Guiliana - BULLET

Egyik kedvenc (de nagyon!) dobosom a New Yorkban élő Mark Giuliana, akinek van egy némileg hagyományosabb felfogású kiváló jazz kvartettje, ám ami még izgalmasabb számomra, az a “Beat Music” nevű projektje! Ebben a trióban egészen új határokat feszeget, amolyan post-jazz és post-“minden” kísérletezés, az élőben kazettás walkmanról bejátszott beszéd-hangmintáktól a looperezésig és persze az organikustól a “műanyag”-hangzásig, főleg zseniális kompozíciókkal és olykor szabadzenének tűnő, de végtelenül kitalált és kikristályosodott szerkezetekkel. Ötlettára végtelen, de sohasem öncélú, valahogy megüt az eredetisége és önazonossága. Mark egy zseni, nem véletlen, hogy David Bowie őt kérte fel utolsó, csodálatos lemezére, a “Black Star”-ra! Nehéz választani, de álljon itt legutóbbi Beat Music lemezéről egyik nagy kedvencem, a “BULLET”.

John McLaughlin - Tara

John McLaughlin volt az a mester, aki 16 éves korom óta, még kezdeti jazz-tanulmányaim alatt “beavatott” a fúzió és az indiai zene lehetséges alkímiájába, a jazz-rockos Mahavishnu Orchestrán át az akkusztikus “Shakti”-ig. Mondhatnám, miatta mentem Indiába tanulni, ahogy ő maga is tanult indiai klasszikus zenét. Legfrissebb, 2020-as “Is That So” c. albumán két világsztár indiai zenésszel, az énekes Shankar Mahadevannal, és a Shaktiból ismert tabla-fenoménnel, Zakir Husseinnel játszik, főleg lassan hömpölygő, áttetsző, filozofikus témákat. A másvilági szépségen túl számomra abszolút tanulmány, ahogyan a jazz-harmóniák tökéletes egységben vannak a szigorúan modális rendszerű Rága-dallamokkal, mintha csak az úgy egyáltalán lehetséges lenne... Pedig de! A “Tara” c. kompozíció ékes példája ennek.

Louis Cole - Everytime

Az új, fiatal generáció hihetetlen izgalmas alakja Louis Cole, multiinstrumentalista-énekes (amúgy főállásban dobos), aki jazztől elrugaszkodott nótáival mégis jazzfesztiválokon lép fel, a pop felé (de mégsem az) közelítő, sodró és önironikus plastik-zenéjével, ami egyrészt nagyon hallgatható és különleges, diszkont-filozofikus, de politizáló is, amolyan graffiti-költészet (ami a dalszövegeket illeti). Elsősorban Knower nevű zenekarával robbant be a köztudatba, de szólóban is rendkívül kreatív. Nem igazán tipikus Cole-szám, de az “Everytime”-ot igen kedvelem.

John Scofield - Überjam

John Scofield gitáros korszakalkotó albuma volt 2002-ben az “Überjam”, és habár ez a zene már nem mai gyerek, most is szívesen hallgatom. Egyrészt példaértékű számomra, hogy a veterán ikon Scofield egyszer csak így “beújított”, főleg ami a hangzást illeti, másrészt, hogy a dolog teljes újszerűsége ellenére maradt ő maga Scofield, eltéveszthetetlenül, felismerhetően. Az volt az a korszak (az ezredforduló környéke), amikor a “kütyüzés”, mint olyan, megjelent a jazz világában, teljesen új hangszínek, dobgépek és effektek, sőt, minden valamirevaló nem mainstream jazzt játszó zenekarban DJ-k jelentek meg. Rám nagy hatással volt ez a korszak és ez a lemez, az újragondolt funkos, post-rockos vagy jungle-os, drum n bass-os groove-okkal és hangszínekkel. Ez a címadó szám, vagyis az “Überjam”.

Nils Petter Molvaer - Kakonita

Nils Petter Molvaer norvég trombitás világa annyira közel áll hozzám, hogy szinte úgy érzem, mintha belőlem törne elő az a fajta elemi egyszerűség, minimalizmus - olykor maximalizmus - és hangfestés, amit ő számomra képvisel. Valahol a véletlenség vagy valamiféle szándékos “ügyetlenség” határát súrolja ez a tétova, keresgélő, szinte hangosan gondolkodó, magában beszélő trombita-hangicsálás, nem törekszik fényes tökéletességre vagy véglegességre, virtuozitásra, mégis, hihetetlenül pontosan odatalál minden hangra és dallam-mondatra, egyszerűen és nagyszerűen. A 90-es évek végén tűnt fel, mint az elektronikus nu-jazz egyik “feltalálója”, érdekes módon egy, az ECM-nél megjelent lemezzel, az ikonikus “Khmer”-rel (1997). Azóta mesteri fokra fejlesztette szonikus univerzumát (ahogy ő mondta), nagyon sokat átvett egy másik mestertől, az amerikai Jon Hassell “Fourth World”-zene koncepciójától, amiben primitív törzsi-etnikus dallamfoszlányokat dolgoz fel futurisztikus digitális technikákkal. Bár igazán súlyosan groove-orientált számairól lett híres - dob és két DJ - egyik legkedvesebb darabom tőle ez a halk kis duó, a “Kakonita”. Ez egy élő felvétel (Hamburgban), ami lemezre került (“Streamer”), Nils partnere a gitáros Eivind Aarset. Megtisztelő, hogy mindkét muzsikust - akik a mai skandináv jazz leghíresebb alakjai - barátomnak mondhatom, és mindketten felléptek vendégként 2012-es MÜPA koncertemen. Ez a darab pedig olyan számomra, mint egy ima.

Shabaka and the Ancestors - We Are Sent Here By History

Shabaka and the Ancestors! Ez a neve a brit szaxofonos, Shabaka Hutchings dél-afrikai jazz-zenészekből verbuvált zenekarának, és már a névválasztásból is sejthető, hogy ez a zabolátlan poétikus világ a múltból merít, egyrészt az afroamerikai génekből, másrészt a free jazzből - bár annál lényegesen szelídebb megközelítéssel. Élőben - vagy Youtube-on - érdemes inkább látni őket és hallani... Nem tudtam igazán egy számot kiválasztani, ezért itt az egész legújabb albumuk, a sokat mondó “We Are Sent Here By History” (2020).

Zoltán Lantos' Opensource - Monsoon Strangers

Végül, egy saját szerzemény, ami “közel maradt” hozzám. Ritkán, de szoktam magam visszahallgatni, és a 2018-as albumom, a “Sonaris”, amit OpenSource nevű zenekarommal vettem fel, valahogy még itt éldegél bennem. A zenéknek, albumoknak, verseknek van egy idejük, amíg parázslanak, mielőtt egyszer csak idejüket múlják... Egy balladával búcsúzom, amit szeretek, és szeretem Harcsa Veronika hangját hallani benne. A címe “Monsoon Strangers”.