Mathias Eick – Lullaby // Észak újabb üzenete

Márton Attila 2025. október 03.

Ma már bátran elmondható, hogy az európai jazz egyik legfontosabb fellegvára a müncheni ECM kiadó. Vitathatatlan ez a megállapítás, még akkor is, ha a német cég félévszázados fennállása alatt nem szakított látványosan az óceánon túli jazzvilággal olyannyira, hogy a legnagyobbakat is sikerült megnyernie Keith Jarrettől Bill Frisellig, Charles Lloydtól Joe Lovanoig.

MATHIAS EICK: LULLABY

Mégis figyelemreméltó az a merész önállóság, ahogyan Manfred Eicher cége mindinkább hangsúlyossá tette az európai jazzművészetet, amit a nemzetközi jazzvilág is elfogadott, hiszen az ECM reputációja messze meghaladta minden más – nem amerikai – kiadó értékelését. Sőt olykor világviszonylatban is első lett a „labelek” rangsorolásában.
A fentieket számtalan lemez bemutatásával igazolhattuk már az elmúlt években, és ezek sorába tartozik az itt tárgyalandó album is.

Szerencsére az 50 felé közeledő német származású norvég trombitás-zeneszerző, Mathias Eick (1979) sem ismeretlen számunkra, ugyanis több ECM lemeze eljutott hozzánk, és írtunk is róluk. Nem ontja az albumokat, hiszen ez mindössze a hatodik korong 2008, azaz a márkához történt szerződtetése óta. Megható a hangszerhez fűződő vallomása: „A trombita mindig is szinte a testrészem volt, ez világos volt számomra és természetesnek tűnt. A szívemhez legközelebbi dolog a világon.”

A négy muzsikus közül még az Észtországban született és Németországban felnőtt zongorista, Kristjan Randalu neve csenghet ismerősen vájtfülű hazai jazzbarátok számára. Ő ugyanis már többször volt vendégünk: Dave Liebman társaságában szerepelt a Tavaszi Fesztiválon, és a BMC stúdiójában rögzítették az „Egy kiállítás képei” c. zenemű feldolgozását „Mussorgsky Pictures Revisited” címmel. Másik hazai „szereplése” a Karosi Júliával készített Inner Voice c. album. Randalu is azon észt muzsikusok közé tartozik, akik a skandináv szolidaritás jegyében Mathias Eick kedvencei közé tartoznak, mint az ugyancsak észt komponista, Arvo Part, akinek egy számot is szentelt a When We Live c. legutóbbi albumán.

Szinte már természetesnek mondható, hogy az ECM albumokon a „főhős” saját szerzeményei szerepelnek. Így van ez most is, mind a nyolc számot a trombitás jegyzi. A kompozíciók felépítése egységes karaktert mutat, letisztult mély mondanivalót hordoznak. Visszafogott, álmodozó darabok (ha már a címadó szám a Bölcsődal-ra hallgat), gyönyörű trombita sounddal, finom szenzitív kísérettel – mindez Eick korábbi lemezeinek is jellemzője volt. Dallamos, érzelmes, de sohasem érzelgős muzsika, amelyet a trombitás hosszan kitartott levegős játéka dominál, amely ideális a kompozícióihoz. Ki is adná elő jobban, mint maga a szerző?
Érdekes, hogy időnként szöveg nélkül, unisono „dúdol” a trombitajáték mellett (September) vagy falzett éneket, valamint szinte vonós aláfestést produkál a keyboarddal (Free). (Gondolom ez ma már könnyen megoldható technikai kérdés egy stúdióban.)
A másik „főszereplő” Kristjan Randalu klasszikus zenei attitűdje, amely fegyelmezett, precíz előadásmódjában nyilvánul meg, ideális partnerré teszi Eick darabjainak interpretálásában.
A ritmustandem kifogástalanul „teszi a dolgát”, szenzitív kíséretük biztos alap ennek az intim és bensőséges zenei matériának előadásában.

Nem először teszem szóvá (tudva, hogy „falra hányt borsó”) azt a hiányérzetemet, hogy a kiemelkedő kiadó a kísérőfüzetben adhatna némi információt, még akkor is, ha ma már csaknem minden tudnivaló fellelhető az interneten. (De azt sem ártana felismerni, hogy éppen a túlzott információbőség miatt az emberek belefáradnak a „vadászatba”.) Ezúttal pl. az a furcsa helyzet adódott, hogy Eickről a külső borítón csak azt tudjuk meg, hogy trombitál, míg a füzetben olvasható az ének és a „keyboard” megnevezés is. Nos, ez a minimalista hozzáállás az ECM sajátja, amit „jobb híján” elfogadunk, mert egyébként egy kiváló, megbízható, nagy formátumú kiadóról van szó! Kíváncsian várjuk újabb, gyakran kifejezetten meglepően szenzációs kiadványait!

Ezt az albumot (is) melegen ajánlom nemcsak a jazz, hanem a kortárs- és/vagy a klasszikus zene kedvelőinek figyelmébe, biztosan nem fognak csalódni! (A címadó Lullaby és a Hope még az egyébként is lebilincselő zenefolyamból is kiemelkedik.)

MATHIAS EICK: LULLABY ECM Records/Hangvető