A jazztronica stílusjelölő szó leginkább azt jelenti számára, hogy zenei kísérleteik egy része jazz(es) forrásokhoz nyúl vissza, de e műfajnak nincs kitüntetett szerepe a többi felhasznált forráshoz (electronica, hip hop, R&B, grime és dancehall) képest. A Motherland Journey-nek – valljuk meg – nincs több köze Charlie Parker és Bill Evans műfajához, mint bármely hasonló mai hibrid zenének. Leginkább lemezkiadójuk (Blue Note) patinája teszi, hogy jazzlemezként emlegessék e gyűjteményt, no meg talán az, hogy egy néhány évvel ezelőtti kiadványon (Blue Note Re: Imagined) a duó Bobby Hutcherson Montara című számát dolgozta fel. Ne feledjük Grammy-jelölésüket sem egy másik sztár, Angélique Kidjo Mother Nature című albumán való közreműködésükért – az efféle hírek bizonyos zenehallgatói körökben roppant tekintélyt szereznek egy előadónak. Nagy kár viszont, hogy Kidjot magát se tudjuk jó szívvel jazzelőadónak tekinteni: sokkal inkább nevezhetnénk világzenésznek (bár Herbie Hancock egyik albumán is énekelt), amely fogalom, tudjuk, napjainkban elég bizonytalan jelentéstartalmú kifejezéssé hígult. World musicnak tekintik ugyanis azokat a ritmikus liftzenéket is, melyekben az unalomig ismert groove-os alap fölött egy előadó arabul vagy valamilyen fekete-afrikai nyelven énekel.

Sajnos attól se válik jazzesebbé a Blue Lab Beats produkciója, hogy a kortárs zenékre szakosodott rádióadók naponta népszerűsítik számaikat, és több mint 25 millió streamelésnél tartanak. Bizonyos nagyobb világvárosi lemezboltokban a fúziós jazznek kijelölt polcon találhatnánk meg az albumukat, de ez a kereskedelmi gesztus mit se módosít azon, amit a fülünkkel hallunk. Egy adott értelmezés szerint talán ilyen is lehet a mai fúziós jazz (ahogy a lounge és nu jazz jelenségekre is ráütnek egy hasonló bélyeget), de minimum zavaró a szóhasználat, hiszen e zenének semmi stiláris köze a Bitches Brew-hoz, vagy a Tony Williams Lifetime, a Mahavishnu Orchestra, a Return To Forever és a Weather Report albumaihoz, vagyis mindahhoz, amit eddig fúziós jazznek neveztünk. Felgyorsult világunkban sebesen változnak a zenei műfajok is, de azért nem annyira, hogy egy leginkább a mai hip hop esztétika fogalmaival leírható produkciót tekintsünk Miles Davis, Billy Cobham és Chick Corea közvetlen utódának.

Persze nem ez az egyetlen baj a mai húszonéves brit hip hop csillagok projektjével. A jazzhez való kapcsolhatóságuk megkérdőjelezéséhez elég egyszer végighallgatni az albumot. Ennél fogasabb kérdés magához a hip hop kultúrához való viszonyuk, az autenticitás problémája. A Bronxból származó, főként zenei és vizuális reprezentációkban jelentkező ellenkultúra a bandaháborúk helyszínéül is szolgáló utcák terméke volt, az 1970-es évek vége felé ez a világ termelte ki magából a jellegzetes graffiti-művészetet, valamint a többek között Afrika Bambaataa, a Grandmaster Flash and The Furious Five és Kurtis Blow képviselte zenéket. A korai hip hop MC-k szövegei még a kiégett toronyházak és az elhagyatott romos telkek között élőkért, a társadalom elfeledettjeiért emeltek szót: a maguk nemében forradalmiak voltak. Eszköztáruk is viszonylag szegényes volt: az utca kultúrájához a termetes ghetto blasterek, a négy fal közötti bulikhoz pedig a korai hip hop DJ-k által alkalmazott, a mixelésekhez is használható Technics SL-1200-as lemezjátszók tartoztak. Autenticitásuk megkérdőjelezhetetlen volt. A későbbi, előbb a nyugati parti, majd európai stílusváltozatok mindinkább távolodtak az „ős” hip hop világától (gangsta rap stb.), mára pedig már egyértelműen az establishment, a mainstream kultúra részévé szelídült e zene. Csak egyes elemeiben emlékeztet mindarra, amire jó negyven esztendeje a b-boyok és b-girlök táncoltak. Felmerül tehát a kérdés: ki számít igazi hip hop előadónak, és kik birtokolják e zenét? Kiknek szól? A szegény feketéknek? A latinoknak? Vagy immár mindenkinek, aki hajlandó megfizetni a streamelést?

Fentiekből azt gondolhatná az olvasó, hogy egy mindenestül félresikerült lemezzel van dolgunk. Erről szó sincs. A hibrid zenei gyűjtemény egy jól kiválasztott másfél perces instrumentális számmal kezdődik, hogy aztán átadja helyét egy „hamisítatlan”, középtempójú vokális hip hop darabnak (Labels). Az MC-szöveget és a lírai vokált vonósok vezetik be, de sikerül a jóízlés határain belül maradni és a szentimentalizmus nem teszi tönkre a témát. Itt egyben megkezdődik a nagyszámú, elsősorban a londoni neo-soul piacon ismert nevű vendég (énekesek és hangszeresek) szerepeltetése, vagyis egy olyan recept alkalmazása, amellyel már többek között Joe Henderson és Herbie Hancock is próbálkozott. A Labelsen például Tiana Major9 és Kofi Stone a kissé érdektelen vendégszólista. Nincs szerencsénk az olyan funky diszkószámokkal sem, mint az I’ll Be Here For You Teni Tinks vokálozásával: mind az énekszólam, mind a rövid szaxofonszóló közhelyes. (Aki sikerültebb szaxofonszólót akar hallani a lemezen, inkább a Warpot hallgassa meg!) A Tinks-számnál jobb a tört ritmikájú Gotta Go Fast is, de a vendég itt se nagyon jeleskedik: Poppy Daniels trombitaszólója feledhető epizód. A Slow Down énekesnőjének (Ego Ella May) ugyan egyedi orgánuma van, de sokat hajlít feleslegesen, talán azt hiszi, ettől különlegesebb lesz a szám, melyet előad. Valóban különös szín a kissé egyhangúan hangszerelt albumon, de nem miatta, hanem a szokatlanul érdekes szintetizátorfutamoknak köszönhetően. A kompozíciók jellemző monotonitásuk ellenére legtöbbször jól kidolgozottak, ha nem is szolgálnak sok újdonsággal. A férfiénekesek (a ghánai Ghetto Boy) közreműködésével felvett számokban több a tűz, bár a londoni duó itt se büszkélkedhet zenéje eredetiségével. Az afrobeat árnyalatot a néhai Fela Kuti zenéjére és énekére komponált címadó darab jelenti – kellemes változatosság a lemezen, akárcsak az utána következő Ultramarine című rövid instrumentális közjáték, mely az 1979-ben elhunyt Donny Hathaway világát idézi meg.

Blue Note, 2022

1. Sky Reflections (Intro)
2. Labels Feat. Tiana Major9 & Kofi Stone
3. I’ll be here for you Feat. Teni Tinks
4. Gotta Go Fast Feat. Poppy Daniels
5. A Vibe
6. Don’t Let It Get Away Feat. Emmavie
7. Inhale & Exhale (Interlude)
8. Blow You Away (Delilah) Feat. Ghetto Boy
9. Sensual Loving Feat. Ghetto Boy
10. Motherland Journey Feat. KillBeatz & Fela Kuti
11. Ultramarine (interlude)
12. Warp Feat. Jackson Mathod & Kaidi Akinnibi
13. Slow Down Feat. Ego Ella May
14. Dat It (Feat. Kiefer)
15. Home Feat. Pip Millett & Dylan Jones
16. Real Good Feat. Jerome Thomas
17. Reflection (Outro)

Közreműködik:

Mr DM (David Mrakpor): gitár, basszusgitár, billentyűs hangszerek, ének
NK-OK (Namali Kwaten): dob, ütősök, dobprogram, billentyűs hangszerek, ének
Tiana Major9, Kofi Stone, Emma Vie, Ghetto Boy, Fela Kuti, Ego Ella May, Pip Millett, Jerome Thomas: ének
Kaidi Akinnibi: szaxofon
Jackson Mathod, Poppy Daniels, Béesau, Dylan Jones: trombita
Kiefer: billentyűs hangszerek
Urban Soul Orchestra