DEXTER GORDON: You stepped out of a dream (1962)

Dexter Gordon nem csak zenei szempontból, de 195 centiméteres termetét tekintve is óriásnak volt mondható. Semmilyen szempontból nem volt hétköznapi jelenség.  Számos kor- és pályatársától eltérően, konszolidált körülmények között, jólétben nőtt fel. Édesapja orvos volt, az akkortájt kibontakozó fekete középosztály megbecsült tagja, aki Duke Ellingtont és Lionel Hamptont is a paciensei között tudta. Anyai nagyapja, Edward Lee Baker százados egyike volt annak az öt afrikai-amerikai katonának, aki becsületrendet kapott a spanyol-amerikai háborúban tanusított bátorságáért.

Dexter csak 13 éves korában kezdett zenével foglalkozni. Először klarinétozott, majd 15 éves korában alt-, utána pedig tenorszaxofonra váltott. Zeneelméletet és harmóniát a majdnem minden fúvós hangszert játszó Lloyd Reesetől tanult, akit Charles Mingus is mesterének mondott. Középiskolás korában, az iskolai zenekaron kívül más kamaszokból álló alkalmi bandákban is fújt, így került össze rövid időre három másik későbbi jazz nagysággal, Buddy Collettel, Charles Mingusszal és Chico Hamiltonnal. 1940 decemberében édesapja elhunyt és még abban a hónapban a 17 éves Dexter bekerült a vibrafonos Lionel Hampton zenekarába és otthagyta az iskolát.

A Hampton zenekarral három évet töltött, ahol együtt játszott a szaxofon kórusban a rövidesen sztár státuszra szert tevő Ilinois Jaquet-vel. Illinois Jacquet a texasi tenorosokra jellemző, úgynevezett "tülkölő" (honking) stílust kultiválta, rhtyhm-and-blues hangulatú szólókkal, amelyeket gyakran majdnem hogy cirkuszi mutatványokkal kombinált a pódiumon.

Gordonra annyiban hatott a stílusa, hogy átvette azt az öblös, mondhatni maszkulin tónust, ami játékát a későbbiekben is jellemezte és tökéletesen eltért akkori igazi bálványa, Lester Young hangzásától. Lester Young stílusának legfontosabb komponense Gordon szempontjából az volt, ahogy Young egymásra fűzte a különböző dallamtöredékeket, amit akár az improvizáció "szórendjének" is nevezhetnénk. Maga Dexter Gordon így fogalmazott: "Amikor Lester feltűnt, roppant dallamos volt a játéka. Mindent, amit játszott, énekelni is lehetett volna. Mindig egy történetet mondott el, akár csak Bird /Charlie Parker/. Ezt a zenei filozófiát próbálom követni, mert a lényeg maga a történet."

A fiatal tenorszaxofonos 1943-ig turnézott Lionel Hamptonnal, onnan került Fletcher Henderson majd Louis Armstrong zenekarába. Valójában nem áll rendelkezésemre olyan felvétel, ami akkori játékát illusztrálná és az sem segít, hogy az amerikai zenész szakszervezet 1942. augusztus 1-től 1944. november 11-ig bojkottálta a lemezvállalatok stúdióit, tehát a modern jazz születésének évei elég hiányosan dokumentáltak.  Ezekben a zenekarokban Dexter Gordon egyébként sem modern jazzt játszott, hanem az előző korszakok hagyományaiban iskolázta magát, ami nagyon sok mai zenész tapasztalatából fájdalmasan hiányzik. De persze a füle nyitott volt és mire elkerült Armstrongtól, Lester Young játékával már rég tisztában volt és Parkert is hallotta, hiszen mind Hampton, mind pedig Armstrong zenekarával New Yorkban is fellépett.

Az első ugródeszkát a modernizmus mélyvízébe következő állása szolgáltatta. 1944-ben került a "szépia Sinatra"-ként aposztrofált énekes, Billy Eckstine zenekarába. Noha Eckstine roppant népszerű énekes volt és a zenekar repetoárja népszerű slágereket és jó adag tánczenét is tartalmazott, mint akkoriban minden együttesé, Basieét és Ellingtonét is beleértve, de Eckstine teret adott a jazz "ifjú törökeinek" is merész elképzeléseik kikísérletezésére. Gordon előtt Charlie Parker is megfordult az Eckstine zenekarban, Gillespie pedig még mindig ott játszott. A bebop alapító atyjainak korukat megelőző harmóniai elképzelései maradandó nyomot hagytak a zenekar fiatal tagjaiban, nem utolsó sorban Gordonban, a trombitás Fats Navarróban vagy a dobos Art Blakeyben. Dexter Gordonnal egyidőben játszott ott egy másik, blues-gyökerű "tülkölő" szaxofonos,  Gene Ammons. A zenekaron belül nagyszerű duetteket fújt Dexter és Gene, a két fiatal modernista. A következő felvételen őket halljuk Billy Eckstine vokál betétjét követően. Ez Dexter Gordon első jelentős megnyílvánulása lemezen. A zenekarvezető dalba is önti felkonferálásukat: "Blow Mr Gene and blow Mr. Dexter too." Elsőnek Ammonst halljuk, utána a mélyebb tónusú szaxofonon Dextert. A fináléban Gillespie fújja üveghangokat a trombita kórusban.

BILLY ECKSTINE ORCHESTRA: Blowing the blues away (1944)

Dexter Gordon egy időre megvetette a lábát New Yorkban, ahol rövidesen már saját neve alatt is készített lemezt. Ő volt az első tenorszaxofonos, aki megszólaltatta hangszerén a bebop zenei nyelvét és nagy hatással volt a nála pár évvel fiatalabb Sonny Rollinsra és a még avantgárd korszaka előtti Coltrane-re is.

DEXTER GORDON: Blow Mr. Dexter (1945)

A swing-korszakból, még inkább a rhyhtm-and-bluesból örökölt, Illinois Jaquetől tanult „tülkölés” itt már a bebop zenei nyelvezetével keveredik. A zongorista a kor egyik elfeledett kiválósága, Sadik Hakim. Sajnos nincs felvétel Dexter Gordon együtteséről, amelyik a Spotlite klubban a táncos Baby Lawrencet kísérte, noha a kíséret szó itt nagyon félrevezető, mert maga Gordon mondta róla, hogy „mindent megcsinált, amit a zenészek, még talán többet is.” Amikor a zenészek négy-négy taktusban válaszolgattak egymásnak Baby Lawrence dobszerűen kitáncolta a maga négy taktusát. 1977-ben Chuck Berg interjúvolta Gordont a Downbeat számára. A szaxofonos, egyebek közt, így emlékszik vissza a bebop aranykorára:
„A tánc abban az időben jelentős része volt a zenei közegnek. Mindenki táncolt a zenére, bármire táncoltak, amire csak akartak, különböző táncok jöttek létre. Ahogy a zene fejlődött, úgy alakult a tánc is...Számomra fantasztikus volt. Imádtam.”

Ez egy kicsit más megvilágításba helyezi a rosszmájú mondást, miszerint „Parkerre megszűntek táncolni, Coltrane-nel pedig megszűntek hallgatni a zenét.” Egész egyszerűen, a bebopra nehezebb volt táncolni, mint a swingre, de lelkesen táncoltak rá azok, akik ráhangolódtak. Nem véletlen, hogy Gordon muzsikája élete végéig tartalmazta a szvinges lüktetést.
De egy nagy kanyarral visszatérve a Baby Lawrence-szel játszó Gordon együttesre, ez volt a felállás: Gordon tenor, Charlie Parker altszaxofon, Miles Davis trombita, Bud Powell zongora, Curley Russell bőgő és Stan Levey dob. Kell ennél jobb?
Hogy Dexter milyen gyorsan megtalálta a maga jellegzetes hangját a bebop iskolán belül, bizonyítja az előbbihez képest három hónappal később készült felvétel, ahol már Bud Powell a zongorista és Max Roach dobol.

DEXTER GORDON: Long tall Dexter (1946)

Dexter Gordon időről-időre visszatért Kaliforniába, ahol a bebop, illetve a pre-modern jazznek abba az irányba tartó válfaja a negyvenes években leginkább Los Angeles Central Avenuejának fekete klubjaiban vert gyökeret. Hogy ott mi folyt annak a legeklatánsabb lemezen található példája az 1947-ben élőben felvett, Jack Kerouac „Úton” című emlékezetes regényében is megörökített, „The hunt” című 18 perces jam, ahol a nyugati part legjobbjai mérkőztek meg egymással. Maga a felállás a West Coast bebop Ki-Kicsodájának tekinthető.  A szólók sorrendjében: Howard McGhee trombita, Sonny Criss altszaxofon, Trummy Young harsona, Barney Kessel gitár, - és őket követi az igazi viadal, a két nagy tenoros párbaja, amit a túl fiatalon elhunyt, de hasonló felfogásban játszó és legalább olyan tehetséges Wardell Gray nyit és végig „feleselik” Gordonnal a hátralévő 10 percet. (Akit csak a tenor-párbaj érdekel, az a felvétel kezdetétől 9 perc után kezdődik). A zongorista Hampton Hawes, a bőgős Harry Babasin és a dobos a Modern Jazz Quartet későbbi sztárja, Connie Kay volt.

DEXTER GORDON-WARDELL GRAY: The hunt (1947)

Los Angelesben saját stúdiófelvételein már kevésbé hektikus, átgondoltabb zenét hallunk Gordontól. Zeneileg nagy formában volt, akár keleten, akár a saját nyugati partján játszott:

DEXTER GORDON: Chromatic aberration (1947)

Dexter Gordon ekkor már, oly sok pálya- és kortársához hasonlóan, heroinfüggő volt. 1952 és 55 között egyáltalán nem volt a képben, de 1955 és 59 között sem született tőle felvétel. Özvegye, Maxine Gordon elmondta: „Dexter az ötvenes évekre a ’csapdában töltött évek”-ként utal. Heroinfüggő volt, ebben az időben gyakran volt börtönben Los Angelesben vagy másutt Kaliforniában. Az akkori törvények szerint Los Angelesben a rendőrség akkor is letartóztathatott, ha éppenséggel nem volt nálad kábítószer, de orvosi vizsgálat alapján kimutatható, hogy használtál.”

A rákövetkező évtizedben Gordon filmekben is statisztált, majd visszanyerte a formáját olyannyira, hogy 1961-ben a Blue Note lemezvállalat szerződtette. Négy albumot vett fel New Yorkban a Blue Note számára, ahol már érezni, hogy bizonyos mértékig szintetizálni tudta a beboppal a modális rögtönzést, továbbá, hogy azoknak a zenéje is kezdett hatni rá, akiket korábban ő befolyásolt – Rollinsra és Coltrane-re utalok.

DEXTER GORDON: Soy Califa (1962)

Gordonnal Sonny Clark zongorázott, Butch Warren bőgőzött és Billy Higgins dobolt. Ugyanebben a korszakban kezdte Gordon kinőni magát, mint minden idők egyik legnagyobb balladistája.

DEXTER GORDON: Don’t explain (1962)

És itt 14 évre megszakad Dexter Gordon amerikai pályája. Az ismét formába lendült nagy szaxofonosra európai meghívások özöne zúdult pont akkor, amikor az Egyesült Államokban ijesztően lohadni kezdett az egyetlen eredeti amerikai zenei műfaj iránti lelkesedés. Gordon Párizsban majd Koppenhágában találta otthon magát. Mint ahogy minden idők legsikeresebb jazz impresszáriója, Norman Granz mondta: „No Europe, no jazz”. Európában nem csak, egyébként igen tehetséges helyi zenészekkel, de olyan nagy amerikai „emigránsokkal” vagy látogatókkal is volt alkalma játszani, mint Bud Powell, Ben Webster, Freddie Hubbard, Bobby Hutcherson, Kenny Drew, hogy csak néhányat említsünk. Ezen a Párizsban készült felvételén a zongorán Bud Powell, a bőgőn Pierre Michelot és a dobon Kenny Clarke hallható.

DEXTER GORDON: Willow weep for me (1963)

1977-ben így nyilatkozott Dexter Gordon: „Koppenhága a bázisom. Többé-kevésbé dán lettem. Nagyon jót tett nekem. Persze nagyon sokat tanultam. Más életmód, más kultúra, más nyelv. Nagyon élveztem és élvezem most is. Persze itt nem volt faji megkülönböztetés vagy bármi ehhez hasonló. Európában jelent valamit, hogy az ember művész. Nagy tisztelettel bánnak az emberrel. Amerikában az érdekli őket, hogy mennyit keresel. Ha úszol a dollárban, akkor rendben vagy. Ideát egészen más a mentalitás.”

Ennek ellenére akkor már gyakori vendég lett szülőhazájában és talán 1978-ra tehetjük végérvényes visszatérését. Első fellépései otthon szenzációszámba mentek, telt házakat vonzott. Varázsát élete végéig megőrizte, pedig már messze nem tartozott az újítók közé, ami nem is fontos, hiszen a folyamatos megújulás kényszere gyakran parodisztikusan szomorú eredményt produkál. Dexter önmagát hozta gyönyörűen, mint például ezen az 1981-es felvételen, ahol gitáron George Bensonnal, zongorán Cedar Waltonnal, bőgőn Percy Heaththel és a dobon Art Blakeyvel halljuk együtt.

DEXTER GORDON: Hi-fly (1981)

1986-ban a jazzrajongó francia filmrendező, Bernard Tavernier filmet akart készíteni egy Európába emigrált, szenvedélybeteg amerikai jazz óriásról, aki az élete végén mégis visszatér New Yorkba. A ’Round midnight’ című film központi figuráját Lester Young és Bud Powell valós történetéből gyúrta össze és a főszerepre Dexter Gordont kérte fel. A még mindig jóképű, kékszemű afrikai-amerikai szaxofonos valósággal uralta a mozivásznat, de alakítani is tudott olyannyira, hogy mindmáig ő az egyetlen zenész, akit filmszínészként ajánlottak Oscar-díjra. Dexter Gordon, ha nem is zökkenőmentes, de roppant termékeny, sokoldalú és sikeres pályafutásának 1990-ben a dohányzás okozta rák vetett véget, 67 éves korában távozott az élők sorából ez a feledhetetlen zenész.

DEXTER GORDON: Darn that dream (1964)

Fotó: youtube, Wikipédia

>> További cikk A nagy elődök című sorozatból <<