fbpx

Lukács Miklós Cimbiosis Trio: Music From The Solitude Of Timeless Minutes

2020. máj. 06.

Sok éve tátott szájjal figyeljük Lukács Miklós egy üstökös sebességével felívelő pályáját. Hihetetlen, hogy ennyire sokszínű és gazdag életművel a háta mögött még csak negyvenhárom éves.

 

Ha az élete másképp alakul, klasszikus zenészként is különleges hely illetné meg a mai magyar szcénában, hiszen, ha olyan régi életrajzi adatokat, mint hogy tizenegy évesen szólistaként lépett fel egy brüsszeli hangversenyen, elfelejtettünk is már, arra még biztosan mindenki emlékszik, hogy a Budapesti Fesztiválzenekar Liszt-lemezén (Hat magyar rapszódia) szintén szólistaként volt hallható. Húszéves volt akkoriban. És ugyan többször bizonyította, hogy a kortárszene interpretálásában szintén eredeti hang az övé, mégis ma már elsősorban jazzistaként és népzenészként tartják számon a nevét – joggal, minthogy egyfelől sokat dolgozott szaxofonosok (Borbély Mihály, Tűzkő Csaba, Dresch Mihály, Tóth Viktor) zenekaraiban (akik mind a négyen élénken érdeklődnek a kelet-, illetve dél-európai népzenék iránt is!), valamint egyéb jazzegyüttesekben (Konzervnyitó Akciócsoport), de feltűnt népzenei produkciókban is (Palya Bea, Herczku Ágnes, Bognár Szilvia). A cimbalomművész utóbbi évekbeli diszkográfiájában nyilvánvalóan tekintélyes hely illeti meg Charles Lloyd Wild Man Dance című albumát, melynek munkálataira muzsikusunkat is meghívták. Lloyd „elképesztően intuitív zenész”-nek nevezte fiatal kollégáját, aki tudtommal az egyetlen honi jazzmuzsikus, aki valaha szerepet kapott a patinás Blue Note lemezkiadó valamelyik termékén.

A Cimbiosis trióval (Orbán György bőgőssel és Baló István dobossal) tavaly június végén rögzített „Zene az időtlen percek magányából” azonban meglepetéssel szolgál azoknak, akik viszonylag egyszerű melodikájú témákból kibontott hosszabb szabad improvizációkból álló anyagot vártak az együttestől. Helyette két részbe rendezett, szigorú megkomponáltságról árulkodó struktúrát kaptak, melyet semmiképp se tanácsos könnyelműen „jazz”-nek nevezni, mivel talán közelebbi rokonságot mutat a kortárszenével, s most e kifejezést a legtágabb értelemben használom, hiszen a Cimbiosis hangszerösszeállítása alapján jazz-zenekarnak tűnik.

Igaza lehet a lemezhez magyarázatokat fűző zenetörténésznek, a Zenei esszé az időről szerzőjének, amikor azt állítja, hogy az album az idő különböző mindennapi, illetve egzakt, filozófiai (esetleg fizikai) felfogásait idézi meg, Lucretius római költőtől Gassendiig. Az éles fülű hallgató valóban érzékelheti, hogy a lemez eleji Bevezetés egy álomba hagyományos próbatermi kelléke, a metronóm monoton ütései például az emberi sors iránt tökéletesen közömbös, ugyanakkor precíz és kíméletlen időmúlást, míg az első rész harmadik darabjának (Nymphaea) lírizmusa egyfajta szubjektív időérzékelést jelenít meg. Az időre vonatkozó fizikai és filozófiai vizsgálódások közül Lukácsék lemezén elsősorban az utóbbi körébe tartozó problémák vetődnek fel, úgy is mondhatnánk, részben ontológiai, részben pedig episztemológiai kérdésekkel vívódik a komponista-előadó: mi a jelen, és hogyan viszonylik a múlthoz és a jövőhöz? Az idő múlása inkább egyenes vonalú, vagy körkörös? Megszakítatlan vagy szakadozott? Lehetséges-e, s ha igen, hogyan visszafelé haladni az időben? Jelent, múltat, jövőt képes vagyok-e relációként, nem pedig tulajdonságként (egyargumentumú predikátumként) értelmezni? Egyáltalán: létezik-e jelen, ahogy azt általában elgondoljuk, vagy helyesebb, ha tudományos fogalmakat használunk inkább helyette, olyanokat, mint időpont és intervallum? Lukács kérdéseit és válaszait (ha vannak ilyenek) lehetetlen volna szavakban visszaadni. A hallgató csakis a meghallgatás aktusában lesz képes azonosulni mindazzal, ami elhangzik, ahogy elhangzik, valamint azzal, ami a hangok mögött van elrejtve.

A kísérő esszé a trió tagjainak együttműködéséről is mindent elmond, ahhoz nincs mit hozzátenni. Cimbalomközpontú szimbiózis, foglalhatnánk össze röviden. Ráadásul különleges, meditatív kompozíciókban élvezhetjük a cimbalom megunhatatlan egzotikumát. Lukács a kevesek egyike, aki a kortárszene (és jazz) számára felfedezte, rehabilitálta, majd új kontextusba helyezve, intertextuális népi hangszerként hasznosította újra a cimbalmot. Hasonló értékteremtést végzett vele, mint évtizedekkel ezelőtt Pauline Oliveros és William Schimmel a tangóharmonikával.

 

BMC, 2019.

 

  1. Bevezetés egy álomba
  2. Metamorfózis
  3. Nymphaea
  4. Memento 
  5. Óda a lélekharanghoz
  6. Egy tiszavirág hosszú élete
  7. Reális víziók
  8. Megtört csend egy szívhangban

 

Közreműködnek:

Lukács Miklós – cimbalom
Orbán György – bőgő
Baló István - dob

 

 

Jazz koncertek - Jazz Concerts in Hungary

H K Sze Cs P Szo V
23
24
27
28
29
30
© 2019-24 MagyarJazz / Jazz.hu szakmai jazzportál, szeretett műfajunk, a JAZZ szolgálatában. All Rights Reserved. • Készítette és kiadásért felelős személy: Irk Réka • Kiadó: Jazzponthu Kulturális Alapítvány • 1122 Budapest, Maros u. 28. • Adószám: 19345684-1-43
Az alapítványnak adományt az alábbi bankszámlára köszönettel fogadjuk: 10700770-73692180-51100005