Természetesen a két nagy formátumú zenész egyéni karrierje külön-külön évtizedeken át tartó hatalmas ívet írt le, egészen halálukig. Mi is láthattuk őket többször is hazai színpadokon. Egyébként Tyner helyét Alice McLeod vette át, aki nem más volt, mint Coltrane felesége és három fiának anyja. Elvin Jones helyére pedig Rashied Ali került, de azt is tudni kell, hogy Coltrane olykor két bőgőst, máskor két dobost is foglalkoztatott, és zenéje egyre kevésbé volt „közönségbarát”. De korábbi zenészeinek is tovább kellett élniük, így alakult ki az a számunkra döbbenetes helyzet, hogy az itt tárgyalandó lemez olyan „élő” felvételeket tartalmaz, amelyek alig tíz nappal Coltrane halála után készültek 1967. július 28-30. között egy kis New York-i jazzklubban. Nyilvánvalóan Elvin szerződése nem tette lehetővé bármilyen gyászszünet tartását. Egyébként is ekkorra (másfél év elteltével) már kialakult, hogy saját együttese élén dolgozik majd és készíti remek lemezfelvételeit. A Coltrane-nel történt „szakítás” után ugyanis 1966 év elején Európába utazott és az Ellington zenekarral játszott négy(!) napig. Bármennyire is nagyra tartjuk Ellington tevékenységét, az ő big bandjébe nem illeszkedett bele egy ilyen nagy kaliberű dobos, mint Elvin. Sürgősen hazatért és abban az évben még Tony Scott-tal játszott, akinek révén fedezte fel a Pookie’s Pub jazzklubot. Az akkoriban igazán csúcson lévő Joe Farrell szaxofonossal indította új együtteseit. Érdekes módon zongora nélküli triója aratta a legnagyobb sikert, amelyben Farrell mellett Jimmy Garrison bőgőzött, akivel a legendás Coltrane Quartetben játszottak együtt. Olyan fontos Blue Note LP-k születtek hármukkal, mint a Puttin’ It Together, a The Ultimate és bármilyen hihetetlen is még további nyolc lemez!

De mi most a szépen ívelő karrier elejéről származó dupla lemezzel kívánunk foglalkozni, amelyről mindenekelőtt azt kell elmondani, hogy korábban még nem publikált anyagról van szó, hanem az archívumok mélyén eddig pihenő szenzációs, több mint két órás „élő” felvételről. Kilenc szám, amelyben három 20 perces és két 16-18 perces is akad. Nos, ezeket az LP korszakban nem is tudták volna egykönnyen kiadni, de az értékesítése sem lett volna könnyű. Szerencsére a Blue Note technikusai a helyszínen voltak, megörökítették és megőrizték az utókor számára! Ezen a session-ön viszont kvartett formáció játszott, Farrel mellett (aki nemcsak tenorozik, de fuvolán is játszik) Billy Greene zongorázik (egy számban pedig az orgonásként híressé vált zongorista Larry Young), valamint Wilbur Little bőgőzik.

A magamfajta öreg (jazz)rókák számára ezek a három egymást követő nap során rögzített koncertfelvételek idézik fel azt, a soha vissza nem térő jazz-aranykort, ami a modern jazzben a háborút követő fél évszázadot jellemezte. Már a repertoár megválasztása is példaértékű, az egyébként, mint az a későbbi időkben kiderült – komponistának sem utolsó – Elvin, a kilenc számból egynek(!) a szerzője, azt is japán feleségének születésnapjára írta: ez a „Keiko’s Birthday March”. (Itt mondom el, hogy a bohém Elvint felesége mindenhová elkísérte, így 1972-ben Budapestre is.)  A további szerzők, a zenekarból Billy Greene és Joe Farrell, valamint az olyan nagy hangszeresek, mint Sonny Rollins, Jimmy Heath és Frank Foster. És nem volt ciki Richard Rodgers „My Funny Valentine”-ját és a hazánkfia Sigmund Romberg „Softly As In A Morning Sunrise” c. sztenderdjét is műsorára tűzni. Sőt mi több Ferde Grofé „On the Trail” c. melódiáját is, amely a szerző 1931-ben született Grand Canyon c. szvitjének egyik tétele. Hát így állt össze egy műsor abban az időben, amikor még a mindenáron való önmegvalósítást nem találták ki…

Persze, ami az élő felvételek előnye, a „korlátlan” játékidő és az oldott légkör, az olykor hátrány is. Nagyon hosszú szólók követik egymást és a főszereplő dob túl hangos. Aztán a hangtechnika sem mindig remekel, mint már említettem, a dob túl erős, a tenorszaxofon viszont nem eléggé, a zongora és a bőgő pedig csak akkor igazán élvezetes, amikor szólóra kerül a sor. Persze a három felvételi nap minősége sem egyforma (szerencsére) pl. Larry Young átütő zongorajátéka minden szempontból kiemelkedő. Ebben a számban Farrell tenorja is sokkal jobban érvényesül. Nyilvánvalóan másik napi felvétel, mint ahol Greene a pianista. Mindezek ellenére korántsem csak jazztörténeti értékű felvételek, hanem ma is élvezetes hallgatnivaló.

Elvin Jones egyébként kétszer játszott hazánkban. 1972 őszén az Erkel Színházban lépett fel kétszaxofonos kvartettjével, amelyben Dave Liebman és Steve Grossman voltak a fúvósok, valamint Gene Perla bőgőzött. Aztán sok évvel később, 1991 nyarán Debrecenben a Jazz Machine nevű kvintettjében Ravi Coltrane és Sonny Fortune volt a két szaxofonos, Willie Pickens zongorázott és Chip Jackson bőgőzött. Egyébként a Budapestet is érintő európai körút előtt mindössze két hónappal, 1972. szeptember 9-én rögzítették az említett formációval a „Live at the Lighthouse” c. kétlemezes Blue Note albumot a kaliforniai Hermosa Beach-en lévő legendás hírű jazzklubban.

A „Live at Pookie’s Pub” c. új album kísérő füzete nem kevesebb, mint 50 oldalas regényes olvasmány. Zenésztársai közül éppen Dave Liebman és Gene Perla, valamint Alvin Queen hosszabb megemlékezését olvashatjuk, de nagyon érdekes a családtagok nyilatkozata is. A koncertről és a felvételek elkészítéséről ilyen részletes leírással még soha sem találkoztam. 

Igazi szenzációs archív kincs, hiszen nem kevesebb, mint 47 év elteltével lehetünk tanúi a nagy jazzikon összesen nem kevesebb, mint 2 óra 13 percnyi játékának!   (Egyébként a két CD-n kiadott anyag 3 LP-n jelent meg.) Legnagyobb örömünkre a „megfogható” hanghordozók létezését még korai elsiratni.

ELVIN JONES  REVIVAL  Live at Pookie’s Pub     (Blue Note)

Disc 1.

1. Keiko’s Birthday March (Elvin Jones)   21:11
2. Gingerbread Boy (Jimmy Heath)    Larry Young   8:32
3. 13 Avenue B (Joe Farrell)  16:39)
4. My Funny Valentine (Richard Rodgers)    8:24
5. M.E. (Billy Greene)     20:06

Disc 2.

1. On the Trail    (Ferde Grofé-Harold Adamson)    19:46
2. Softly as in a Morning Sunrise (Sigmund Romberg-Oscar Hammerstein II.)     18:23
3. Raunchy Rita (Frank Foster)    3:55
4. Oleo (Sonny Rollins)   16:14

Közreműködtek:

Elvin Jones    dobok
Joe Farrell   tenorszaxofon,  fuvola  (I./4. és II./2.)
Billy Greene   zongora
Larry Young   zongora   (csak I./2.)
Wilbur Little   bőgő

Felvéve: 1967. július 28-30.,  Pookie’s Pub klub, New York