Zenei bevezetőként hallgassuk meg a CD első számát, amelynek címe: „Alone Together”.  Baker mellett játszanak: Raymond Fol zongorán, Benoit Quersin bőgőn és Jean Louis Viale dobon.

A kultikus egyéniségek körül mindig valamiféle elvont, hódolatteljes rajongás jelenik meg. Maga a rajongás tárgya, a személy, sokszor nem is tehet arról, hogy iránta nyilvánul meg ez a furcsa, már-már vallásos imádat, mert a társadalmi helyzet és közeg választja őt ki és lát benne megtestesülni egy bálványt, akiről példát akar venni. Ilyen volt pl. Charlie Parker, ilyen volt Benny Goodman a swing királya, és ebbe a kategóriába tartozik a mostani hősünk Chet Baker is.

Hallgassunk meg most ismét egy számot a CD-ről. A felvétel címe: „Tenderly”.

Baker 1929-ben született és már tizenhat évesen megszökött a szülői házból, majd jelentkezett a hadseregbe. Itt kezdett el komolyan foglalkozni a zenével és a trombitálással. Két évvel később leszerelt és beiratkozott a Los Angeles-i El Camino College-ba zeneelméletet tanulni. Később San Franciscóba ment, ahol rengeteg éjszakai klub és lokál működött. Baker gyakran járt ezekbe és ott óriási zenéléseken vett részt. Együtt játszott a tenorszaxofonos Stan Getz-cel, a szintén tenorszaxofonos Dexter Gordonnal és egy rövid ideig Charlie Parkerral is. Amikor a baritonszaxofonos Gerry Mulligannek beajánlották, Baker nagy lehetőséget kapott, hiszen tudta, hogy Mulligan együtt játszott azzal a Miles Davis-szel, aki Baker példaképe volt. Baker Mulligannel készített felvételei híresebbek, mint az itt tárgyalt album, de azokon a felvételeken Mulligan ellenpontozásos, csontig tisztult koncepciója dominál, Baker lírai játékának rovására. A itt górcső alá vett Chet Baker in Paris című CD viszont eklatáns példáit nyújtják az utóbbinak. A következő, meghallgatásra javasolt darab George Gershwin egyik legnépszerűbb kompozíciója, a Porgy and Bess című jazzoperából a „Summertime”.

Baker Mulligan mellett csodálatosan kiteljesedett. Nagyon sokat tanult Mulligantől és megtanult gyorsan reagálni. Az sem volt pályafutása szempontjából közömbös, hogy a Mulligan kvartett Dave Brubecké mellett, az ötvenes évek első felének legfelkapottabb kisegyüttese lett. Együttesük abban a tekintetben újdonság volt, hogy ők voltak az első combo, akik nem alkalmaztak zongorát. Bár Mulligan és Baker zeneileg jól megfértek, emberi szempontból azonban nem jöttek ki egymással. Baker zűrös magánéletet élt. Drogfüggősége miatt szeszélyes volt, állandóan a rendőrségtől kellett tartania, gyakran került depressziós állapotba. A következő felvétel egy ismert standard, címe: „I’ll Remember April”.

Baker technikai szempontból nem nevezhető virtuóznak, de hangzása mögött volt egyfajta különös érzelemvilág. Baker természetes melankóliája a zseniális tenorszaxofonos Lester Youngéhoz hasonlítható. Bakerre is jellemző volt a tiszta, őszinte hangzás, a vibrátó nélküli játék és a dinamika finom kezelése.
Az ötvenes évek közepe és vége felé történelmi okai voltak annak, hogy a Baker-féle poétikus hangzás divatossá lett. A háború utáni korszak fiatal zenészeit már nem korlátozták gazdasági megszorítások. Ők – művészi értelemben – már nyugodtan kimondhatták, amit gondoltak. Elindult és teret hódított a bebop ellenreakciójaként, a nyugodt, hűvös, letisztult, intellektuális, Miles Davis nevével fémjelzett cool és annak nyugati parti változata a Mulligan-Baker által képviselt west-coast, valamint a Dave Brubeck-féle klasszicizmus.

A következő felvételen az előzőekhez képest nagyobb létszámú zenekar játszik Bakerrel. A szám címe: „Not Too Slow”.

1955 szeptemberében, amikor Chet Baker Párizsba érkezett, a francia fővárosban igen intenzív jazzélet folyt. Ez részben köszönhető volt a világhírűvé lett jazzgitárosnak Django Reinhardtnak és zenei partnerének Stephane Grapellinek, akik már évekkel azelőtt megalapozták a jazz iránti keresletet. De ekkor Franciaországban élt már a klarinét egyik legnagyobb alakja Sidney Bechet is, akinek „Petit Fleur” című darabját szerte a világon játszották. Számos jazz klub működött Párizs St. Germain des Pres negyedében, amely ekkor zenei tekintetben leginkább a harlemi 52. utcára emlékeztetett. Olyan kiváló cool és west- coast muzsikusok látogattak el olykor a klubokba, mint a baritonszaxofon legnagyobb klasszisa Gerry Mulligan, az altszaxofonos Lee Konitz, aki Lennie Tristano tanítványaként kezdett, és megjárta a nagyhírű Stan Kenton együttesét, továbbá Zoot Sims és mások. Végül remekül válogatott társakat kapott a lemezfelvételekhez. Így a most következő felvétel alapján is meggyőződhetünk. A darab szerzője Pierre Michelot és nyilvánvaló, hogy kinek dedikálta, hiszen a címe: „Chet”.          

Szerepel ezen, a trombitás Chet Baker 1955-ös párizsi felvételeit tartalmazó CD-n még egy kultikus muzsikus. A neve Dick Twardzik és két darabban zongorázik. Ő is azon zenészek sorába tartozik, akik nagyon fiatalon haltak meg, de rövid karrierjük alatt olyan zenét alkottak, amely azt sugallja, hogy ha életben maradnak, nagyon nagy hatásúak lehetettek volna az utókorra. Twardzik attól a Margaret Chalofftól tanult zongorázni, aki talán Gerry Mulligannél is tehetségesebb, de igen korán elhunyt baritonszaxofonos, Serge Chaloff  édesanyja volt, és akinek kezei alatt nőtt fel később Jaky Byard, Chick Corea, Keith Jarrett, Herbie Hancock, hogy a legnevesebbeket említsem. Twardzik már 14 éves korában profi zenész lett, dolgozott a vibrafonos Lional Hamptonnal, Charlie Parkerrel, Serge Chaloffal és természetesen Chet Bakerrel. Twardzik nem volt ún. swinges zongorista, jobbkéz-játéka leginkább Bud Powell ornamentális stílusára emlékeztet. Sajnos csak egy önálló lemezt készített, azon trióban játszik. Játékában a későbbi avantgard jazz jegyei fedezhetők fel.

Íme egy felvétel a CD-ről, amelyben Baker mellett Twardzik zongorázik. A „Just Duo” című számot ajánlom meghallgatásra.

Érdemes figyelni a következő darab furcsa melódiájára, a szokatlan intervallumra, a dúr és moll váltásokra, Baker szomorú hangzására és Twardzik álmodozó szólójára. A szám címe: „Sad Walk”.

Vitathatatlan, hogy a trombitás Chet Bakernek zenei szempontból is voltak korlátai. Nem játszott széles hangfekvésben, nem volt túl jó komponista, a technikája sem vetekedett a legnagyobbakéval, de a szólói nagyszerűek voltak. Ugyanakkor improvizációs készség tekintetében generációjának legjobbjai közé tartozott. Remek adottsága volt a melódiák kiteljesítésére, szólóinak felépítésére, és jól tudta érvényesíteni a finom hangzást. Zenei karrierje során nem mutatott különösebb érdeklődést arra, hogy a west-coast stíluson kívül mással is próbálkozzon. Megelégedett azzal, hogy sztenderdeket dolgozott fel, értelmezett újra és vett lemezre.
A nyolcvanas években gyakori kirándulásokat tett a pop zene világába, mindezek nem gazdagították életművét.
Írtam már arról, hogy sokat küszködött a szenvedélybetegségével. Voltaképpen soha nem gyógyult ki belőle, ha néha abba is tudta hagyni a drogok szedését, ezek az idők rövidek voltak és csak szüneteknek bizonyultak. Furcsa, nyugtalan életében csak a zene volt állandó. Megtestesített egy férfi ideált, az ötvenes évek ideálját, a kezelhetetlen, száguldó, folyton úton lévő, kölyökarcú vadócét. Sajnos öregebb korára elmúlt a fiatalos bája, arca tele lett ránccal, bőre halvánnyá változott. Egyszer egyik zenésztársának azt mondta, hogy a sok nevetéstől lett olyan barázdált az arca. Mire a kolléga megjegyezte: ennyire semmi sem lehet vicces.
De a szomorú végkifejlet előtt visszakanyarodunk egy boldogabb korba, amikor a pusztulás fizikai és zenei jelei még koránt sem mutatkoztak.

Ismét egy remek sztenderdet javasolok meghallgatásra a 1955-ös párizsi anyagokat tartalmazó CD-ről. A szám címe: „These Foolish Things”.

A „Chet in Paris” című CD anyaga mind zenei, mind technikai szempontból egységes és színvonalas. Azt gondolom, hogy a szerkesztők jól válogattak a rendelkezésre álló anyagból. Jó az is, hogy több tehetséges francia muzsikus is lehetőséget kapott arra, hogy Bakerrel együtt játsszon. Minden felvételen méltó partnernek bizonyultak.
Bakernek sok lemeze jelent meg, a Chet in Paris című válogatás a legjobbak közé tartozik. Később adott ki énekes felvételeket is, én magam ezekért nem lelkesedem túlzottan. Ugyanakkor úgy hiszem, ennek a lemeznek minden gyűjteményben helye van.

Befejezésül egy Al Cohn kompozíciót játszik Baker és a kísérő együttes. A darab címe: „Tasty Pudding”.