A jelenlegi formációt a világ legismertebb jazz szaklapja, a Downbeat olvasótábora tavaly és tavalyelőtt is megszavazta az Év Jazzegyüttesének. A zenekar vezetőjének mondható zongorista, Renee Rosnes Joe Henderson kvartettjével robbant be a köztudatba az 1980-as évek végén, de Wayne Shorter, J.J. Johnson, James Moody és Bobby Hutcherson együtteseiben is megfordult, bár manapság már inkább a saját neve az igazi referencia. Noha ő a zenekar legismertebb tagja, de a hallottak alapján nyugodtan állíthatom, hogy a többiek is azonos szinten játszanak.

Hagyományos jazz kvintett felállásról van szó, nemzetközi kiadásban. A trombitás az ugyancsak kanadai Ingrid Jensen, a tenorszaxofonos amerikai, Nicole Glover személyében, a bőgőt a japán Noriko Ueda szólaltatja meg és a dobos, Allison Miller amerikai.

A zene nem könnyen beskatulyázható, ami ez esetben kifejezetten az előnyére válik. Van benne a lemezkiadó hagyományaihoz hű hard bop, de még több a mai értelmezése a jazz hagyománynak. Nem akartam a „kortárs” kifejezést használni, mert nagyon sok kortárs zene egyszerűen elszáll a zeneelméleti tudással nem rendelkezők feje fölött, ez pedig igazán megközelíthető muzsika.

A nyitószám, The Smile Of The Snake Art Blakey egykori zongoristája, Donald Brown szerzeménye, de a Messengers eredetijénél lágyabb tolmácsolásban és több spontán összjátékkal a résztvevők között. Nicole Glover szaxofonja, Ingrid Jensen trombitája és Rosnes zongorajátéka egymást kiegészítő, egymásnak felelgető rögtönzésekben dús.

A Komorebi a bőgős Noriko Ueda szerzeménye. A japán szó jelentése a szám szerzője szerint az a látvány, amikor fény hatol át a faágak és a fák között a szél által mozgatva. Finom, visszafogott szám, jól tükrözi a cím hangulatát.
A trombitás Ingrid Jensen hozzájárulása az anyaghoz a Sights Unseen élénk szólókat tartalmaz a komponistától, a tenoros Nicole Glovertől és Renee Rosnestől, aki itt Fender Rhodeson játszik. A szám egyik legmaradandóbb élménye számomra Allison Miller friss, sürgető dobjátéka, ami viszont egyszer sem nyomja el a többieket.

Ezt valóságos tenorszaxofon rapszódia követi a Petrichor ábrándozó hangulatú témájára, gyönyörű, bársonyos tónussal, míg Ingrid Jensen trombitája Miles Davis elégikus hangulatú számait idézi az ember emlékezetébe.

Wayne Shorter manapság nagyon sokak által játszott Footprintsének témája csodálatos, finom összjátékból bontakozik ki, majd a zene fokozatosan keményedve nagyon dögös szólóba torkollik Nicole Glovertől. Rosnes harmóniai zsenialitása mindvégig érezhető, mert hangszerelésében a darab rengeteg lehetőséget tartalmaz, amelyet feltételezhetően élőben sokkal jobban kiaknáznak, mert nem kell tekintetbe venniük az ismét divatba jött bakelit lemezek időtartami korlátozásait.

Még feltétlenül említést érdemel a zeneszerző Burt Bacharach örökzöldje, a What The World Needs Now Is Love zseniális átdolgozása, amely szintén Renee Rosnes érdeme, kinek zongorája gyengéden végig táncolja ezt a gyönyörű keringőt, friss ötleteket inspirálva Jensentől, Glovertől és a bőgős Noriko Uedától.
Összegezve, azért nehezen kategorizálható ez az album, mert megfelel a jazz hagyománynak abból a szempontból, hogy a témák emlékezetesek és az arra történő rögtönzések érzékelhető kapcsolatban vannak a témával, de eltér a hard boptól, vagy az általában „old school jazz”-nek minősített játéktól a tekintetben, hogy nem ragaszkodnak az egymást követő szólókhoz, hanem elég sok a kollektív, noha mindig harmonikus improvizáció. Ami nagyon megfog ebben a zenekarban, hogy amit hallunk tőlük, az jóval több, mint öt remek zenész összesége.

 Blue Note, 2025

Renee Rosnes -  zongora
Nicole Glover – tenorszaxofon
Ingrid Jensen – trombita
Noriko Ueda – bőgő
Allison Miller - dob

Pontos leírást ITT talál.