A Budapest Jazz Club nevében köszöntöm Önöket, Dormán László Magyar Jazz Zenészek a Déli végeken című kiállításának megnyitása alkalmából. Ebben a címben minden részlet fontos, nem csak azért, mert Dormán László olyan fotós, aki a részletekre mindig rálát, hanem azért is mert, két évvel ezelőtt már volt tárlata ugyanitt, de akkor a hangsúly a jazz egyetemesen híres alakjaira, főleg amerikai muzsikusokra esett.          
          Dormán Lászlóval először akkor kezdtem összefutni rendszeresen, amikor a Merlin Jazz Clubban, amelyet Drienyovszky András vezetett, kisegítő feladatokat vállaltam. Jazzfotó kiállítása volt. A beszélgetéseink akkor váltak gyakoribbá, amikor a munkahelyemen is szembejött a folyosón, a Magyar Rádióban én a külföldi angol adásoknál voltam szerkesztő-riporter, ő pedig akkoriban, Budapestre települve dolgozott a Szülőföldünknek, a külföldieknek szóló magyar adásoknál. Itt most szeretnék három nagyon hangsúlyos pontot kitenni mondandómban, ugyanis a rombolás és kapzsiság megszállottjai most éppen a földdel teszik egyenlővé a magyar történelem és szellemi élet nevezetes Bródy Sándor utcai helyszíneit, műhelyeit.
          Dormán László Magyarországon, de a Bácskában született a II. világháború alatt, amikor egy véres történelmi pillanat erejéig újra magyar fennhatóság alá került, majd pedig a szülőföldjéről, a határon túlról Magyarországra, az anyaországba költözött haza a rendszerváltás után. Ebben a mondatban persze több történelmi korszakot is átugrottam, de azért ezt a sorsot történelmi szempontból is érdemes megismerni, átgondolni a fiatalabbaknak, akiknek már a létező (de attól még nem működő) szocializmus évtizedei is a messzeség ködébe tűnnek. Dormán László sorsa tehát eltér a szokásostól, de életműve nem ezért jelentős, a határon túli magyar dimenzió csak egy sajátos nézőpontot ad neki. Dormán László olyan fotóriporter és fotóművész, akinek nem a mesterség, hanem a mesterségen túli léte ad igazán egyéni tartalmat. Ugyanis miután Újvidéken zenetanári oklevelet szerzett, újságíró és fotós, majd rádiós lett, utána pedig alkotó értelmiségi, a legkiválóbb művészek szövetségese.
          Amikor László tízéves volt, és a faluban, fent a szülői ház padlásán mászkált, két dolgot talált, egy összetekert, kifakult piros, fehér, zöld zászlót és egy régi Agfa Box fényképezőgépet, amivel nyolc kockát tartalmazó filmtekercsre lehetett fényképezni. A következő jelenet, hogy a kölyök Laci a dalmáciai strandon kisegítő egy strandfényképésznél – nem félrehallás, nem a filmforgatásokon stand (still) fényképeket csinál, aztán a fotós üzletében is dolgozott neki. Ennek a munkának a magasabb fokozatba kapcsolása egy szamárral, név szerint Hajnalkával, azaz Zorkával sikerült, a szamárra ültetve a gyerekeket a strandkép még érdekesebb lett. Innen már egyenes út vezetett az Ifjúság című lap szerkesztőségébe, ahol két évtizedet töltött. A lap első fotóriportere Dormán László volt, és csatlakozásával nevezték át Képes Ifjúsággá. Ezalatt már, hiszen diplomás zenetanár volt, miközben egy darabig aktívan zenélt is, elkezdett jazzkoncertekre és fesztiválokra járni, ezek közül kiemelkedik a belgrádi jazzfesztivál, ugyanis azt a kezdetektől fotózta.
          A fiatalabbak kedvéért itt egy rövid zárójelet kell tenni: Jugoszlávia a politikában és a nyilvánosságban nem igazodott olyan szorosan a Moszkvából diktált irányvonalhoz, mint a legtöbb kelet-európai, szocialistának nevezett ország. A horvát partizánból lett szövetségi államfő, Tito országa nyugatosabb levegőt árasztott nem csak az odalátogató turistáknak, hanem a soknemzetiségű ország állampolgárainak is. A nyitottságot a magyar jazzrajongók már a hetvenes évektől kezdve nagyra értékelték, ugyanis az ország megnyitotta határait a nyugat-európai és amerikai jazz előtt is, fesztiválok, turnék zajlottak nyugatiakkal, import lemezeket lehetett venni, sőt a zágrábi Jugoton lemezmárka igazi amerikai csemegéket adott ki licenc által jogosított kiadásban. A Belgrádi Jazzfesztiválról is láthatók itt képek, ennek dokumentálásában Dormán Lászlónak különleges érdemei vannak, ugyanis 2020-ban jelent meg az a fotóalbum, amely a kezdetektől, tehát 1971-től illusztrálja a jelentős, azóta is működő fesztivál történetét, amelyet egyébként a kezdetekkor még Belgrád-Newport jazzfesztiválnak hívtak. Nem csak azért, mert Jugoszláviában sok minden amerikai vagy amerikainak vélt fejléc alatt futott, hanem mert George Wein, az amerikai Newport jazzfesztivál igazgatója is részt vett a program összeállításában. Idén októberben tartották a – háború miatti kihagyással – a negyvenedik jubileumi kiadást. Már itt meg kell említenünk az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország tevékenységét, ugyanis ők szkennelték be Dormán László összesen mintegy negyedmillió fotójának egy jelentős részét.
          Dormán László az ifjúsági laptól 1988 őszén igazolt át az Újvidéki Rádióhoz, amikor az éjszakai műsor elindult, azt vezette és tematikus jazzműsorokat, amit külsősként már korábban is csinált. Ez addig tartott, amíg a háborús szelek nem kezdtek fújni, azért nem engedtek neki élő műsorban közreműködést, ahogy ő fogalmazott, mert háborúellenes propagandával vádolták meg, bár előre felvett műsorokat még egy ideig készíthetett.
          A mostani tárlat viszont leginkább annak a korszaknak ezüstbromid lenyomatát mutatja, amelyben a belgrádi jazzfeszt is elindult. Vajdasági kultúraközvetítő értelmiségiként Dormán számára evidencia volt, hogy ott kell lenni, és azokban az években volt hol lenni. A vajdasági magyar művészek és értelmiségiek erényt csináltak a szükségből, amikor a magyar kötődésüket és a szabadabb levegőjű politikai helyzetet arra használták, hogy a kortárs kultúrát és művészetet magasabb szintre emeljék. Ma már tudjuk, hogy páratlan, nyitott és haladó közeg jött létre azokon a fórumokon, mint az Új Symposion folyóirat, a Magyarkanizsai írótábor, az Újvidéki színház előadásai, amelynek Dormán hivatalos fényképésze is volt, a Bicskei Zoltán által szervezett jazzesemények, jazz és összművészeti fesztiválok Újvidéken és Magyarkanizsán, a Nagybaracskai Fotográfiai Alkotótelep, meg persze a vajdasági közszolgálati adók és a Napló című független hetilap.

Nem sok fotós van, akinek portréiból ilyen névsort lehetne összeállítani: Weöres Sándor, Illyés Gyula, Ottlik Géza, Mészöly Miklós, Faludy György, Herceg János, Fehér Ferenc, Gion Nándor, Dudás Károly, Tolnai Ottó, Domonkos István, Sziveri János, Milan Konjović, Torok Sándor, Sáfrány Imre, Kalmár Ferenc, Gálits István, Jancsó Miklós és Harag György. Ez persze jelzi, hogy az irodalomban és az előadóművészetekben, meg ugyanúgy a zenében is, kétirányú volt a szellemi-művészi eszmecsere, sokat a felsorolt alkotók közül, és ez a jazzművészekre is igaz, Dormán a Vajdaságon kívül, így Magyarországon is fotózott.
          Arra mindjárt kitérünk, hogy ez a világ a jazzben, hogy csapódott le, de aligha véletlen, hogy Szabados György és Dresch Mihály, Grencsó István, Benkő Róbert, Tickmayer István, Geröly Tamás, Baló István, meg persze Gonda, Vukán, Szakcsi, Berkes, Pege, Lakatos Tony alakjával találkozunk ma. Az anyaországihoz képest magasan kiemelkedő volt az avantgárd, a művészi szabadság feltétel nélküli tisztelete, a társművészetekkel való közös alkotás igénye. Hát ezért az a címe a ma nyíló kiállításnak, hogy Magyar jazz-zenészek a déli végeken.

          Dormán László akkor, amikor ez volt a legadekvátabb téma, szociofotókat is készített, és nem hagyta abba fotózást a délszláv háború kitörése után sem. De Dormán munkái nem csak riportként lettek ismertek, nem sok magyar alkotó van, akinek neve például a DISCOGS című globális diszkográfiai portálon 33 lemez kapcsán szerepel, ugyanis az ő fotóját használták fel ezeknek a borítójához. Ennél sokkal nagyobb számokat is lehetne sorolni Dormán alkalmazott művészeti alkotásaiként, de talán elég most csak azt megemlíteni, hogy színházi és koncertplakátok, könyvborítók és illusztrációk, reklámfotók kerültek ki a keze alól. 

          Mint annyi volt jugoszláv állampolgár, az állam szétesése után ő sem maradt sokáig otthon, 1993-ban, fia születése előtt 11 nappal települt át Magyarországra. Itteni pályája is megérne egy hosszabb méltatást, de most maradjunk annál, aminek ez a kiállítás a témája, a Délvidéken zajlott jazznél.

 

 Fotó: Irk Réka