A legidősebbtől a legfiatalabbig, Ungár István (1938), Borbély Mihály (1956), Bacsó Kristóf (1976) és Oláh Kálmán Jr. (1998) kapott meghívót Bordás Józseftől, a sorozat ötletgazdájától és művészeti vezetőjétől. Az aktív zenéléstől 2012-ben visszavonult Ungár István játékát videó bejátszáson élvezhettük, az élőben fújó többieket pedig a szokásos Balogh Zoltán – zongora, Horváth "Pluto" József – bőgő, és a dobokhoz ülő házigazda, Bordás József összetételű trió kísérte.
A jelenkor ikonikus előadóit, a középgeneráció aktív jazz-zenészeit és a most tanuló, vagy épp az iskolapadból kikerült új generáció ígéretes képviselőit bemutató, Jazz Generációk címmel havonta jelentkező sorozatot a Magyar Jazz Szövetség alelnöke, Bordás József 2019 januárjában indította a Budapest Jazz Clubban. Talán nem véletlen, hogy a középgenerációhoz tartozó dobos elsőként hangszere generációját mutatta be „JAZZ DOBOSOK KOVÁCS GYULÁTÓL NAPJAINKIG” címen, de ennyi részrehajlás igazán megbocsátható. Az est házigazdájaként rövid nyitóbeszédében már ekkor felvázolta a koncepciót, a mester, a mesterré vált tanítvány, és a mesterré vált tanítvány tanítványa bemutatása mellett, emléket állít hazánk olyan kiemelkedő jazz-művészeinek is, akik már az égi zenekarban játszanak, a beszélgetésekből pedig mozaikként összeállhat egy árnyaltabb kép a magyar jazz történetéről. A jó hangulatú, sikeres dobos nyitány után, ahogy ígérte, havonta új epizóddal jelentkezett. Hangszerekre bontva történeti előadással, beszélgetésekkel és visszaemlékezésekkel fűszerezett koncerteken szólaltatta meg az énekesek három generációját, majd szépen sorban haladva a gitárosokét, a trombitásokét, a bőgősökét, és aztán a járvány miatt egy időre megszakadt a sorozat. Hosszú kényszerszünet után végre tavaly októberben a szaxofonosok következtek volna, de betegség miatt ez a generációs összejövetel akkor elmaradt, aztán újra életbe léptek a korlátozó intézkedések. Hála az online élő közvetítéseknek, az előadássorozat idén folytatódhatott, először a basszusgitárosok generációját láthattuk, majd a hegedű virtuózait csodálhattuk. Április utolsó szombatjára végül sikerült összehozni a szaxofonosok generációs találkozóját is, és pótolni a tavaly októberben elmaradt előadást. Örültem, a helyszínen, az üres nézőtéren követhettem az eseményeket, de most nem a régóta hiányzó élőzene vitathatatlan varázsa okozta örömömet.
A rögzített live stream visszanézésénél szembesültem, az eseményt körülbelül a fotón látható képkivágásban, végig egyetlen fix totált adó kamera közvetítette a világhálóra, ez pedig főleg a beszélgetéseknél rontott az élményen. A monitorok, nem beszélve az okostelefonok kijelzői előtt ülő közönség is szerette volna közelebbről látni például Ungár István arcát, ahogy magával ragadó jazztörténeti érdekességeket mesél a Dália előtti Savoy-korszakról, Pegéhez fűződő kapcsolatáról, és egy Szabó Gábor nevű, tehetségesnek ígérkező fiatal gitárosról. Persze, ha a kedves néző békeidőben a teltházas nézőtér hátsósoraiban tudott volna helyet foglalni, ugyanezt látta volna, de élőben. A jó közvetítés abban kárpótolja a helyszínen kapott élményt, hogy a nézőnek megmutatja, amit a nézőtéren ülve nem láthat. A BJC-ben a technikai feltételek adottak a profi szintű közvetítéshez, három kamera, vágópult, de a technikát kezelő megfelelő számú humán erőforrás, legalábbis ezekben a nehéz időkben, nincs. Negyedszázados televíziós múlttal kijelentem, egy ember nem tud képet vágni, közben a kamerák képkivágásán változtatni, és a hangpultot is kezelni. Ötleteim vannak a megoldásra, de örüljünk, hogy legalább ez van, komolyan köszönet érte!
Az eredetileg max. másfélórára tervezett szaxofonos fejezet fantasztikus, de egyben szomorú bejátszással indult. Fantasztikus, mert az egykori „Jazzpódium” felvételen Balogh „Csibe” Jenő csupa sztár zenekara cseppet sem porosan, döbbenetes erővel szólalt meg és nem udvariasságból hagyta el egy elismerő „hú” a számat Ungár István szólója hallatán. Szomorú, mert a zenekarból ma már egyedül Ungár István él… Az első közel félórában az ő történeteit hallgathattuk, természetesen bejátszásról, több zenei illusztrációval színesítve. A legérdekesebb történeteket is lehet unalmasan elmesélni, Ungár azonban jó előadó, ráadásul a történeteiben amellett hogy jazztörténeti kuriózumokat ismerhettünk meg, szórakoztató történelemleckét is kaptunk a vasfüggöny mögötti Magyarország 50-es évektől kezdődő időszakából. Saját magának kellett rájönnie a szaxofon technikájára, nem tanította senki, mert akiktől fiatalon elleshette volna a fogásokat, 56-ban elhagyták az országot. Hallgattuk volna tovább, de még három, hasonlóan jól beszélő, gondolatait élvezetesen előadó szaxofonos várakozott. Akik a cikk olvasása közben kaptak kedvet a videófelvétel megtekintéséhez, elárulom, a hossza végül majdnem 2 óra, de ez ne ijesszen meg senkit. Nem muszáj a képernyő előtt görnyedni ennyi ideig, rádióműsorként egészben is élvezhető, így kellően hangosítva eszközünktől eltávolodva, vagy akár mobiltelefonról a kinyitott teraszokon üldögélve sörözés közben hallgatva is remek élményt nyújt. Megjegyzem, akit mégis eltántorítana a tetemes idő, nem kötelező az egészet egyben meghallgatni, részletekben viszont feltétlenül érdemes, ezért a következő fellépőknél beírom a számlálót, hogy ne kelljen keresgélni.
29 percnél Bordás József színpadra szólította Borbély Mihályt, mivel velem egyidős, úgy írom, a középgeneráció idősebb tagját. Itt már élőzenei élményt kaptunk, az eddig a nézőtéren kellő távolságra üldögélő Balogh Zoltán és Horváth "Pluto" József is feladatot kapott. Borbély Mihály a Bartók zenei örökségből született „Gyere hozzám estére” című saját szerzeményét adta elő a zenekarral.
Az ezt követő beszélgetés legalább annyira kötelező minden jazz iránt érdeklődő számára, mint az előző, Ungár Istvánnal folytatott. Itt nem annyira a történelmi háttér, inkább a csodás tehetségű fúvós jazzhez való viszonya kapott hangsúlyt. Persze azt is megtudhattuk, hogy elvesztettünk egy ígéretes karrier előtt álló futballistát, de talán már Borbély sem bánja, hogy koncertjei közben a közönség nem a „táncolj Misit” skandálja. Vujicsics, Sebő - Halmos, jazz, tárogató, világzene, ZENE. Sok minden belefért ebbe az 56:42-ig tartó beszélgetésbe.
A középgeneráció fiatalabb tagja, Borbély Ablakos Lakatos Dezsőtől örökölt tanítványa, Bacsó Kristóf következett. A mesterré vált tanítvány először egykori mesterével játszott, Borbély „Signall” című, több évtizede szerzett, már majdnem elfeledett kompozícióját hallhattuk. Érdekesség, a számot Borbély akkor írta, mikor Bacsót tanítani kezdte.
Az egykori szemüveges kissrác szemüvegét ugyan a mai napig viseli, de történtek vele érdekesebb dolgok is az évek során. Az ő korosztályának már megnyílt a világ, és ezt Kristóf céltudatosan ki is használta. Tanulmányait előbb a Conservatoire de Paris-ban folytatta, majd a híres bostoni Berklee hallgatója lett, ahol többek között Joe Lovano is tanította. Tanulóból tanár úr lett, sőt, a közelmúltban az egykor Borbély Mihályt váltó Binder Károly utódjaként kinevezték a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Jazz Tanszékének vezetőjévé. A beszélgetésben szó esett a nemzetközi vérkeringésbe kapcsolódás fontosságáról, a klasszikus tanszékhez kiépítendő szorosabb együttműködésről, és természetesen a fővonaltól a kortársig mindent lefedő számos formációjáról. Búcsúzóul a trió közreműködésével a „Monk’s Dream” hangzott el.
A legfiatalabb szaxofonos generációból Oláh Kálmán Jr. kapott meghívót. Vele 81 percnél kezdődött a beszélgetés, amelyből rögtön kiderült, hogy Kálmán szavakban is ugyanolyan jól ki tudja fejezni gondolatait, mint hangszerén, és ezt bizony korosztálya nem minden tagjáról lehet elmondani. Rá már kevés idő jutott, bár fiatal kora ellenére bőven lett volna még mesélnie eddig is sikerekben gazdag pályafutásáról. A szűk hét percbe így is szó esett a családi hátérről, a testvéri szeretetről, terveiről, no és arról, hogy a hangszerválasztásban talán születésnapi lufi fújási képességei is a szaxofon felé terelték. A beszélgetés végén először Bacsó Kristóffal közösen Joe Henderson „Serenity” című szerzeményét játszotta, majd saját szám következett, a „Donatella”.
Nem maradhatott el a finálé sem, Cedar Walton szerzeménye, a „Bolívia” mindhármuknak remek szólólehetőséget adott, amivel éltek is, a közös meghajlásra Ungár István is megérkezett, és ezzel vége is lett a hat perc híján kétórás estnek.
Avval mindenki egyetértett, hogy Ungár István rengeteg eddig alig ismert dolgot érintett a beszélgetés során, és még mennyi maradt benne, úgyhogy jó lenne vele akár egy egyórás beszélgetést is készíteni a közeljövőben. Aki nem látta, mindenképp nézze meg a felvételt, akár egészben, akár részletekben, a zenei élményen kívül a szaxofonos generációk mindegyik képviselőjétől érdekes, értékes gondolatokat fog hallani! Nekem azért támadt hiányérzetem. Ungár István (1938) és Borbély Mihály (1956) generációja közé talán befért volna legalább egy rövid bejátszás két legendás szaxofonosunktól, az aktív zenéléstő visszavonult, Szabó Gábor-díjas Ráduly Mihályról (1944), és a Németországban élő, 75. születésnapját ünneplő, ma is aktív Németh Jánosról (1946). Az én generációmból nagyon sokan az ő hatásukra fordultak a jazz felé.
Természetesen köszönet jár ezért a feledhetetlen estért Bordás Józsefnek, a trió két remekül játszó további tagjának, Balogh Zoltánnak és Horváth „Pluto” Józsefnek, a négy generációt képviselő szaxofonosoknak, valamint a BJC személyzetének!
A Jazz Generációk sorozat folytatódik, Bordás József tervei szerint legközelebb a harsonások kerülnek sorra, velük talán már élőben is találkozhatunk! Addig is a szaxofonos találkozóról készült videót az alábbi linken lehet megnézni.
https://www.facebook.com/BudapestJazzClub/videos/448843506405989
Fotó: Somogyvári Péter
Budapest Jazz Club, 2021. április 24.