TETSZHALOTT ÁLLAPOTBAN van a magyar jazz-rock, de legalábbis a Syrius Legacy fellépésein kívül manapság alig történik említésre méltó ebben a fúziós zenei műfajban a hazai színpadokon. És akkor jön Mike Gotthard, alias Gotthárd Mihály, belecsap a húrokba - és az állóvízbe. Nagyjából ezzel lehet leírni azt a hatást, amit a most 29 éves gitáros kivált, de kiváltott már korábban is, amiért Az év felfedezettje szakmai elismerést kapta meg a Hangszeresek Országos Szövetségétől 2015-ben. Az elmúlt 4 évben Mike kifutotta zenészi formáját, miközben önkifejezése részeként tetováltatta felsőtestét - és mindkettőt meg is mutatja a színpadon.

A jazzkedvelők egy része talán némi fenntartással menne el Gotthárd Mihály  fellépésére. Én elmentem április 18-án. Az Ellátóház nevű pesti bulihelyre belépve rögtön az tűnik föl a már 50 év feletti, de még 60 alatti embernek, hogy a színpadot,  jazzkoncerteken ismeretlen módon, kordon választja el a néző- és küzdőtértől. Na, ezzel lőttek is a konszolidált estének… Aztán kiderül, hogy a kordon előtti első sorban döntően 45 feletti, de még 65 alatti a közönség, vagyis akadnak még koncertjárók, akik egykori személyes emlékeik miatt szeretik a fúziós zenét, különben meg szelíd arcok. Szóval nincs minden veszve Sőt, mint utóbb kiderül, semmi sincs veszve!

A MIKE GOTTHARD GROUP gitár, billentyű, basszus és dob felállásban játszik, sőt nemcsak játszik. Robbant. Már az első számban, aztán egész végig úgy teszi oda magát a zenekarvezető-gitáros Mike, hogy arra igazából nincs precíz jelző. Pontosabban van: szellemi brutalitással. Intellectual Brutality - ez Gotthard első lemezének címe, és döntően ennek a 2016-os CD-jének a számai szólalnak meg ezen az estén. Meg néhány új kompozíció, mert újjáalakult csapatával Mike Gotthard készül a következő lemezére.

A színpadról valójában két gitáros néz le ránk, már akkor, ha Mike-nak nyitva a szeme. Ő ugyanis annyira beleéli magát saját muzsikájába, hogy majdnem végig csukott szemmel játszik. Ellenben Jimi Hendrix folyamatosan figyel - a magyar gitáros karjáról, merthogy nagy méretben oda van varrva. A valaha élt legjobb és legnagyobb hatású amerikai rockgitárost egyébként első számú példaképeként említi Gotthárd Mihály, de tiszteli és szereti Scott Hendersont, John Scofieldot és Wes Montgomeryt is. Gitárjátéka mégsem copy, stílusa kifejezetten egyéni. Annyi hang szinte nincs is, amit hat húron elvileg elő lehet és ő elő is tud varázsolni. Ebben szerepet játszanak looperjei és az őt inspiráló zenésztársak, a billentyűs Szebényi Dániel és a ritmusszekciót alkotó Gudics-testvérek, Martin, a basszusos és Marcell, a dobos.

SZERENCSÉJE IS VOLT Mike Gotthardnak, ám nem ezen az estén. Egyrészt akkor, amikor zenészcsaládba született Zalalövőn, és már 7 évesen gitározni kezdett basszusozó apja értő támogatásával. Másrészt akkor, amikor a legjobb magyar, de már régóta nem Magyarországon élő és világsztárokkal fellépő dobos, Borlai Gergő a hóna alá nyúlt: mentora és zenésztársa is lett az „Intellectual Brutality” című lemezen. Ha valakinek, hát Borlainak van füle, és segítségével Gotthárd Mihály elindult egy felívelő pályán.

Tehetsége okán sok neves külföldi és magyar zenésszel volt szerencséje játszani Mike Gotthardnak. Nekem a legemlékezetesebb az a fellépése volt az Opusban, amikor a jazz, a népzene és a világzene határterületén kiválóan mozgó, egyedi hangzásvilágú kompozíciókkal befutott Kézdy Luca hegedűs triójával, a Santa Diverrel állt színpadra. Ha hiszi, ha nem az olvasó: a hegedű-basszus-dob hármas kiegészülve a jazz-rock gitárossal egy Bartók-átiratot játszott. Az Este a székelyeknél ilyen különleges felállásban, ilyen intenzitással és ilyen érzékeny interpretációval még sosem szólalt meg jazzszínpadon. Akkor kordonok és korlátok nélkül.      

Fotók: Bikali Sándor

Ellátóház, 2019. április 18.