A „back stage” félhomályában most nem a szokásos laza koncert előtti hangulatban vártak Robiék a kezdésre. Mindegyikük nehéz időszakot élt át, és ez Szlovákiában ugyanolyan keserű hónapokat hozott, mint nálunk, és persze mindenütt a világban. Hodek Dávidnak két európai turnéja is elmaradt, jobb híján ő is társaival csak pár online koncertet adott. Mindegyiküket megviselte a közös játék hiánya, de ahogy Robi mondta, legjobban a „stage” hiányzott, legyen az akár egy színpad nélküli kiskocsmában is. Bánatomra számlista nem készült, jószerivel a koncert kezdete előtt pár perccel kezdődött konzultációban körvonalazódott valami, az ilyen szintű muzsikusoknak kötelezően ismert több ezer standard repertoárból válogatva. Egy rövidke bedúdolás, hangnem meghatározás, és már rá is bólintottak, félhangokból is megértették egymást, rendben, az első rész programja össze is állt. A második részé ráér majd a szünetben. A Robi sugallta közös döntés eredményeképp a háromhónapnyi kényszercsendet Dave Brubeck egyik legismertebb kompozíciója, az 1955-ben írt „In Your Own Sweet Way" törte meg.

Nem volt udvarias bókolgatás, irgalmatlan keményen kezdtek. Már ahogy hangszereikhez érkeztek látszott, itt kő kövön nem marad. A trió már 2016-ban, a BJC nyolcadik születésnapján is lázba hozta a közönséget, most azonban már az első szólók közben extázisig fokozódott a hangulat. Egyre szabadabb improvizációk. Sikolyok, a tapsok közben ámulattól felszakadó hangos ováció, jó ég, lehet ezt még fokozni?

A Jackie McLean debütáló albumáról választott „Little Melonae” közben rájöttünk, lehet! Igen, McLean szerzeményét Coltrane is játszotta. Volt benne Robi-Dávid, Gyuri-Dávid, Robi-Gyuri „párbeszéd”, perlekedés, ahogy tetszik. Egymást inspirálták, egyre jöttek újabb ötletek, kihívások. A zenészek és a közönség is szinte önkívületbe került. A „You Must Believe in Spring", Michel Legrand 1967-es film betétdala gondoltam kissé visszafogottabb, szelídebb irányba visz, de a lírai dallamok sem engedtek pihenőt. Most a lángok helyett a finoman játszott bravúros szólók parázs izzásától lett mindinkább forróbb a hangulat. Az első részt lezáró Charlie Parker szerzemény, az igazi bebop vad ritmusait hozó „Scrapple from the Apple" közben az izzó parázs újra lángra kapott, és ilyen tapsviharban igen kevés zenekar vonulhatott le a színpadról a megérdemelt pihenőre.

A szünetben aztán az is kiderült, hogy a közönségből kik látogatták rendszeresen a klub programjait. A fentebb említett Bóna interjúban ugyanis említésre került, hogy a kényszerpihenő egyetlen pozitívumaként a mellékhelységeket sikerült felújítani. Ez meg is történt, érintésmentes, fotócellás csap, szappanadagoló és kézszárító, valamint a női részlegben több illemhely várta a felhasználókat. Ez utóbbi viszont a két mosdó, az eredetileg tágasabb férfi és a szűkebb női megcserélésével valósulhatott meg. Bár az ajtókra tett elég nagy szimbólumok egyértelműen jelezték, hogy mögöttük melyik nem intézheti dolgait, de a régi beidegződésnek köszönhetően, több téves nyitás is történt mindkét fél részéről.

Ennél azonban fontosabb dolgok is történtek a kissé hosszúra nyúlt szünetben. A közönség soraiban ott ült Pocsai Kriszta, és ha már ott volt, Robi fel is kérte, hogy a második részben énekeljen egy-két számot. Kriszta ugyan egyáltalán nem számított erre, de a színpad éhség benne is fokozódott az utóbbi időben, és végül igent mondott. Abból a bizonyos többezres, fejben lévő standard repertoárból egy rövid egyeztetés után sikerült kettőt kiválasztaniuk. A „Round Midnight” nyitotta a második részt.

Kriszta, ahogy tőle megszokhattuk, most sem „csak” énekelte, hanem mélyen átélve elő is adta Thelonious Monk remekművét. Stan Getz svéd korszakában írt szerzeménye, a „Don't Get Scared” következett. A Swedish All Stars zenekarral 1951-ben rögzített kompozícióhoz később Jon Hendricks írt szöveget, amelyet a korai hatvanas évek sztárja, a kicsit méltatlanul elfelejtett King Pleasure is énekelt. A dalban Kriszta humorát és scat tudományát is megcsillanthatta. Nem egy szokásos énekesnő és kísérő zenekar felállást kaptunk, Kriszta a zenekar hangszernélküli tagjává vált, hangjával a trió kvartetté bővült. A hangszeres szólók továbbra is bravúrosan, de kissé szelídebben szóltak, többnyire a fővonal medrében maradva. A két dal tomboló sikert hozott, az énekesnőt a közönség nem engedte levonulni a színpadról. A zenekar is kérlelte, így maradt, és rövid közös töprengés után a színpadon megszületett a döntés, valahogy így: A „Yesterdays”? – igen, az jó, akkor legyen a Yesterdays!, milyen hangnemben is? ok, ééés egy, két, há’… mehet! A félreértések elkerülése végett a Beatles csak egy tegnapról énekelt (Yesterday), Jerome Kern és Otto Harbach 1933-ban írt hasonlóan nosztalgikus szerzeménye a tegnapokról szól. A múltba révedés után a végére a „Lullaby of Birdland”, George Shearing és George David Weiss eredetileg Ella Fitzgerald számára írt, világslágerré vált dala újra önfeledt vidámságot hozott. Kriszta és a zenekar hangos ováció, és zúgó taps közepette intett búcsút. A tapsok nem halkultak, sőt egyre erősebbek lettek, végül a trió visszatért, és még adott egy fergeteges ráadást.

Az éhesek csúcstalálkozójáról mindenki jóllakottan távozhatott. A színpadra, a közönség előtti játékra éhes muzsikusokat élő zenére éhes, minden mozzanatra értőn, és lelkesen reagáló közönség fogadta. Az érvénybe lévő rendelkezéseknek megfelelően szellősebbé rendezett nézőtér hamar megtelt. Néhány szabad hely akadt, mivel azért még sokan tartanak a zártterű rendezvényektől. Remélhetőleg a következő napok a bátrakat igazolják, akik között ezen a napon a fiatal zenészek voltak többségben, a még iskolapadban ülők, és a már tanulmányaikat befejezők. Szinte minden „fegyvernem”, az énekesektől a dobosokig képviselte magát, akár két nagyzenekart is ki lehetett volna belőlük állítani. A fellépők fantasztikus játéka mellett az ő lelkes, az idősebb civil hallgatóságot is inspiráló részvételük tette ezt a napot feledhetetlenné. Köszönet a BJC teljes csapatának, akik őszinte mosollyal fogadtak mindenkit, és mindent megtettek, hogy muzsikus és koncertlátogató egyaránt jól érezze magát.

Budapest Jazz Club 2020. június 18.

Fotó: Somogyvári Péter

Programajánló: https://magyarjazz.hu/koncertek