A kettős fellépés másik pikantériája, hogy a 606 és a HMA közötti megállapodás évente 4 brit, illetve 4 magyar szólista „export-importját” teszi lehetővé. Mindegyik esetben a vendégművész a helyi jazz-szcéna krémjével lép fel. Már nagyon régóta nem ment ki, nem hogy teljes magyar együttes, de két magyar sem együtt, és ennek nem csak anyagi oka volt, hanem az is, hogy a vendégművész megmerítkezhessen a helyi jazzszíntér hangulatában és élvezhesse a helyi húzónevekkel való fellépés publicitási előnyeit. Azt is tudni kell erről a megállapodásról, hogy a 606 tulajdonosa, a fuvolista-szaxofonos Steve Rubie rendszeres zsűritag a fiatal magyar tehetségek látványos évi megmérettetésén, a MÜPA Jazz Showcase-en. Évente a negyedik londoni fellépőt általában onnan választja. A legutóbbi Showcase komoly dilemma elé állította, mert rájött arra, amire a Magyar Intézetben adott duó koncert már első tíz percében e sorok írója is, hogy Kriszta és Levente zenei szempontból sziámi ikrek.
Roppant változatos repertoárt élvezhettünk szerdán. Nyitásként a Tuck and Patti páros One For All című szerzeményét hallottuk, egy játékos, kedves, intim hangulatú darabot, ahol már megmutatkozott Kriszta számos előadóművészi erénye. A második saját kompozíció volt, A Day Alone, lágy és érzelmes dal, amely az addig visszafogottan, nagy szakmai alázattal kísérő Leventét gyönyörű, lírai szólóra inspirálta. Ezt követte a jazz-zenészek és énekesek által oly kedvelt örökzöld, Richard Rogers and Laurence Hart I Didn’t Know What Time It Was c. slágere. Kriszta frazírja jó volt és egyedi, scattelt is rendesen, amit élénken és érdeklődve figyelt ez a nem jazzes közönség. A közönség nem szakosodott voltát abból lehetett lemérni, hogy amikor Kriszta megkérdezte később a közönségtől, ki ismeri a jazz standardnek számító Afro Blue-t, egyetlen kéz sem emelkedett a magasba. Kriszta azonban sok szinten és nagyszerűen, még a szemével is kommunikál, gyönyörű hangja és szövegközpontú előadásmódja megnyeri még az ilyen jazzhez nem szokott közönséget is. De ha már Mongo Santamaria klasszisáról, az Afro Blue-ról esett szó, Kriszta, aki jól beszél angolul, felvezette a számot, mint a szülőföld utáni vágyódás dalát. Ezt követően kifejezetten poétikus formában adta elő a dalt, kígyózó fordulatokkal teli improvizációval, ami szépen átsiklott Levi gyönyörűen megformált zenei gondolataiba, itt tényleg nem volt szükség ritmusszekcióra, annyira nyilvánvaló volt kettőjük egy húron pendülése. Teljesen észrevétlen volt, ahogy Levi az Afro Blue-ból átnavigált egy gyönyörű magyar népdalegyvelegbe, ahol aztán Kriszta, nem meglepően, remekelt.
A duó nagyszerűen összeállított, változatos programot produkált, Levi, gondolom, szándékosan visszafogta magát. Persze az is igaz, hogy a zongoristának épp elég dolga van, ha jazzben ritmusszekció nélkül kísér egy énekest, és ha ehhez hozzátesszük a szakmai alázatnak azt a fokát és érettségét, amellyel ez a fiatal zongorista rendelkezik, akkor nem csoda, hogy a Liszt Ferenc Intézetben nem próbált virtuózkodni, és bravúr helyett a zenei intelligenciáját helyezte előtérbe.
A 606-os koncert merőben más hozzáállást diktált. Első sorban volt ritmusszekció, és nem is akármilyen. A bőgős Jeremy Brown a brit élvonalból való, 10 évig játszott a legendás altszaxofonos, Peter King kvartettjében, de kísért olyan világsztárokat is, mint Brad Mehldau, Art Farmer, Jon Hendricks, Benny Golson, Red Holloway vagy Johnny Griffin, hogy csak néhányat említsünk. De persze említhetjük Hajdu Klárit és Bolba Évát is, mert velük is játszott. A tizenéves külsejű dobos, Joel Barford neve viszont ismeretlen volt előttem, de – meglepő módon – Levi tudta, kiről van szó, mert saját otthoni dobosa valósággal bálványozza ezt a fiatal fiút, mint rövidesen kiderült, teljesen indokoltan. Úgy látszik, a fiatal európai jazz-zenészek között működik az úgynevezett „bokor távíró”. Beszélgetés közben kiderült az is, hogy Joel és Jeremy nagyon sokat játszik együtt, így aztán két összeszokott párnak kellett a próbán összeszoknia, ami körülbelül háromnegyed óra alatt lezajlott.
A koncertet tempó szempontjából felső fokozatban indították a Rodgers & Hart klasszissal, a This Can’t Be Love-val. Levi, akit sok feladat alól felszabadított a kiváló ritmusszekció, mint egy ketrecéből kiszabadult oroszlán robbant be a darabba, Kriszta is flotta demonstrációt tartott a scattelés művészetéből, és ha már ilyen ékes magyarsággal fogalmazok, hozzátehetem, hogy ez bop volt a javából. Éppenséggel a bebop korszakra, vagyis a modern jazz születésének korára volt jellemző a második szám, a Robbin’s Nest is, amelyet ráadásul két jazz-zenész, a szaxofonos Illinois Jacquet és a zongorista „Sir” Charles Thompson szerzett. Kriszta ezen is, híven a bebop hagyományhoz, nagyszerűen, de mértéktartó rövidséggel scattelt, míg Levi energiáját még jobban feltüzelte Joel Barford erőteljes, de mégsem tolakodó dobjátéka.
De itt már evidenciáját hallhattuk annak is, hogy miért írtam Hajdu Klári 606-os koncertjéről szóló beszámolómban a következőt: „Jeremy egyszerű és nagyszerű zenész, vagy csak egyszerűen nagyszerű.” Kíséretben roppant hatásos, szólói pedig sallangmentesek és a szó hétköznapi értelmében szívhezszólóan dallamosak, leginkább a mi Berkes Balázsunk fénykorát idézik. Kriszta megindítóan szép, általa karácsonyi hangulatúnak minősített (volt is benne valami) változatát varázsolta elő a néhai Billie Holiday által híressé tett Easy Livingnek, ahol angolul tudó közönség élvezhette azt a fajta szövegközpontúságot, amely Abbey Lincoln és Joni Mitchell (az utóbbi Kriszta saját közlése) előadásmódját is jellemzi. De ez a nagyszerű énekesnő gond nélkül ment át a zongorista Horace Silver hangszerszerűbb megközelítést igénylő jazz kompozíciójába, a Song For My Fatherbe. Ezt követte Levi saját szerzeménye, az I Was Just Wondering, egy szöveg nélküli dal, ahol Kriszta és a zongora vitte a prímet.
Volt egy zseniális hangszeres szám is Kriszta nélkül, ahol Chick Corea Steps c. szerzeményére improvizált a három zenész a lehető legmagasabb sebességre kapcsolva, de itt már olyan szimbiózis alakult ki a zenészek között, hogy a szólók nem egymást váltották, hanem valósággal egybefolytak. Itt megint érdemes kiemelni Joel dobolását, amely a ritmikai mellett gyakran valóságos melodikus élményt is nyújtott és ez párosult a többiekre való maximális figyelemmel. A koncert második részében hangzott el az est legdögösebb száma, Horace Silver Soulvilleje, Kriszta ezt afro-amerikai érzéssel, sőt érzékiséggel adta elő, amelyben óriási segítségére volt Jeremy roppant hatásos bőgő kísérete. Ha nincs is értelme mindkét koncert minden előadott számáról külön írni, annyit feltétlenül megemlítenék, hogy Kriszta és Levi a 606-ban is előadta az Afro Blue magyar népdal csokorba átlényegülő változatát. Aki ismeri az ízlésemet, azt talán meglepi, hogy ez volt ennek a roppant magas színvonalú, változatos és izgalmas koncertnek a fénypontja számomra.
London, Magyar Intézet és Club 606, 2024. december 4-5.
Fotó: Muzslai Virág (köszönjük szépen a fotókat!)